„Engem várnak a szigetek, és karomba vetik reménységüket.” (Ézsaiás 51, 5)

A súlyos megpróbáltatások idején nem bír a keresztyén olyasmivel e földön, amiben bízhatna, és amibe reményét vethetné. 
Egészen arra van utalva, hogy Istene karjaiba vesse magát. Amikor hajója egész a felső széléig alámerül, s emberi hatalom már nem segíthet, akkor kénytelen magát teljesen Istene gondviselésére és hűségére bízni. Óh, boldogító vihar, mely az embert egy ilyen rendíthetetlen sziklára dobja! Óh, áldott az a szélvihar, amely a lelket Istenhez, egyedül Istenhez ragadja!
Némelykor a körülöttünk lévő jó barátok miatt nem tudunk Istenhez menni.

De ha az ember nagyon szegény, baráttól elhagyatott és annyira gyámoltalan, hogy már nem tudja hová forduljon, akkor Atyjának karjai közé rohan, hogy szeretettel átölelje. Ha olyan súlyos és sajátságos nyomorúságoktól verettetik le, hogy már egy lélekben sem tud bízni, csak az ő Istenében, legyen azért hálás, mert akkor gazdagabban tapasztalja Urának jóságát és hűségét, mint bármikor azelőtt. Óh, te viharverte hívő ember, milyen üdvös nyomor az, mely téged Atyádhoz hajt!

Lásd, meg a meglátogatást! Most, amikor nincs senkid, akiben bízhatnál és reménykedhetnél, keresd Őt, hogy Benne vesd minden bizodalmadat. Ne gyalázd meg kételkedéseddel a te Uradat és Mesteredet, hanem légy erős a hitben és adj dicsőséget az Istennek. Mutasd meg ennek a világnak, hogy neked a te Istened felér tízezer világgal. Mutasd meg a gazdagoknak, hogy mily gazdag vagy a te szegénységedben, mivel az Úristen a te segítőd. Mutasd meg az erőseknek, hogy mily erős vagy minden erőtlenséged mellett, mert az örökkévaló karok gyámolítnak téged.

Most van a hit hőstetteinek és a bátor küzdelemnek az ideje. Légy erős és igazi hős, akkor az Úr, a te Istened egész bizonyosan megdicsőíttetik a te gyengeségedben és hatalma hirdettetik nyomorod közepette, oly bizonyosan, minthogy a mennyet és földet teremtette.
Az égboltozat méltósága oda volna, ha a mennyezetet csak egyetlen egy oszlop is tartaná, s a te hited is veszítene dicsőségéből, ha valami olyanon nyugodna, amit testi szemmel fel lehetne fedezni.
A Szentlélek Isten ajándékozzon meg téged azzal, hogy e hónap utolsó napján Jézus karjaiban nyugodj!

„Várjad az Urat!” - (Zsoltár 27, 14)

Úgy tűnhet fel előttünk, mintha a várás könnyű dolog volna, holott ez olyan feladat, melyet a keresztyén hosszas évekre terjedő gyakorlat után tanul meg. 

Gyors menetelések és sáncmunkák könnyebbek Isten harcosainak a veszteglésnél és várakozásnál. 

A várakozó bizonytalanságnak vannak olyan órái, amikor a készséges keresztyén az Úrnak óhajtva szolgálni, nem tudja melyik útra lépjen, mire határozza el magát. Mit tegyen akkor? Nyugtalansággal gyötörje magát? Gyáván elfusson, félelemtelten kitérjen jobbra, vakmerően előre nyomuljon? Nem, egész egyszerűen várjon! De várjon imában! Kiálts Istenhez, vesd Ő reá gondjaidat!

Mondd meg Neki, mi terhel, mi aggaszt és hivatkozz ígéretére, hogy nem akar téged elhagyni, sem el nem távozik tőled. A kétely idején, amikor különböző, össze nem egyeztethető kötelességek között kell döntenünk, dicső dolog az, ha gyermeki alázatban belenyugszunk a dologba és lelki együgyűséggel várjuk az Urat. Biztosan üdvünkre válik az, ha tudatlanságunkat érezzük, elismerjük, és készséges szívvel hagyjuk magunkat az isteni akarattól vezettetni. 

De várj hittel! Mutasd meg Benne vetett rendíthetetlen bizalmadat, mert a hitetlen és kétkedő várakozás csak szégyen az Úrra nézve. Hidd, hogy ha bár késő éjjelig várakoztat is, mindazáltal annak idején megjelenik. Jövetele bizonyos és nem késik. Várj csendes türelemmel. 

Ne lázadj fel amiatt, ha a próbáltatások vesszőjét némán kell tűrnöd, hanem áldd és magasztald Istent azért. Ne kívánkozz ismét a világba visszamenni, hanem fogadj mindent úgy, ahogyan Isten küldi. Menj készséges szívvel és együgyű lélekkel, minden akaratosság nélkül. 

Engedj át mindent szövetséges Istened kezébe és mondd: „Legyen meg Uram a Te akaratod”. 

Nem tudom mit tegyek, tanács nélkül vagyok, nem tudok többé kivezető utat, de várok, míg nem eloszlatod az áradatot vagy ellenségeimet visszaűzöd hátam mögül. 

Várok, ha naphosszat váratsz is, mert szívem egyedül Benned bízik, óh, Isten. 

Az én lelkem abban a teljes meggyőződésben vár Téged, hogy mindazáltal Te vagy az én vigaszom, osztályrészem, menedékem és váram.

„Könyörülj rajtam én Istenem.”  (Zsoltár 51, 3)

Egykor Istennek egy hű emberétől, — ki e földön a gyülekezet világossága volt, veszélyes betegségbe esett, — megkérdezték:
„Ha ez a betegség halálos lesz, melyik szentírási helyet válasszák a gyászbeszéd szövegéül?”

Mire ezt felelte: „Ah, érzem, hogy szegény és bűnös teremtmény vagyok, ki nem érdemes arra, hogy róla valamit beszéljenek. De ha a halotti beszédre szükség van, akkor ezekről az igékről tartsák azt: „Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet”. 

Az alázatosság ugyanazon szelleme vezette őt abban a felirat meghagyásában is, melyet a sírkőre kellett vésni. 

Nem tartalmazott az mást, csak nevét, születése és halála napját és e szavakat: „Itt nyugszik egy szegény nyomorult, tehetetlen földi féreg, ki magát az isteni irgalom szerető karjaira bízta.”

A legtapasztaltabb és legkedveltebb szent sem közeledhet másként Istenéhez, csak ha a szabados kegyelemre támaszkodik. Az emberiség legnemesebbjei tudatában vannak annak, hogy ők is a legjobb esetben csak emberek. 

Az üres csónakok magasan kiemelkednek a vízből; de a mennyei jókkal megrakott hajók, mélyen járnak a vízben. 

A szájhős keresztyének sokat kérkednek, de Isten valódi gyermekei méltatlanságuk tudatában kegyelemért kiáltoznak. 

Rá vagyunk szorulva, hogy az Úr könyörüljön rajtunk, legyen kegyelmes tetteinknek, imáinknak, bizonyságtételünknek, alamizsnálkodásunknak és minden szentségünket illetőleg. 

A vér nem csak Izráel lakásainak ajtómellékére és küszöbeire hintetett, hanem a szenthelyre, a kegyelem táblájára és az oltárra is, mivel a bűn legszentebb dolgainkhoz is odatolakodik. 

Jézus vére okvetlen szükséges ahhoz, hogy azok minden szennytől megtisztítsanak. 

Ha már isteni szolgálatunk a kegyelem kiengesztelésére szorul, mennyivel inkább bűneink?

Mily kedves tehát az a tudat, hogy az örök irgalmasság kegyelmes hozzánk, gyógyítja tévelygéseinket és üdíti megtört csontjainkat.

„Jöjjetek csak bűnös lelkek,
Terheltek és fáradtak
Kiharcolt Ő nektek mindent,
Nála leltek nyugalmat!”

„Mécsbe való olaj.” - (2 Mózes 25, 6)

Lelkem, mennyire szükséges neked az olaj, mert olaj nélkül lámpád nem sokáig fog égni? A kanóc füstöl, és rossz szagot áraszt, ha fénye kialudt, ami akkor áll be, ha az olaj kifogy. Emberi természetedben nincs csörgedező olajforrás, tehát az olajárusoknál kell azt beszerezned a magad részére, különben ezt kell kiáltanod az öt bolond szűzzel: „A mi lámpásaink elalusznak!” 

A szent lámpák sem voltak képesek világosságot terjeszteni olaj nélkül. Habár a templomban álltak, mégis táplálni kellett azokat olajjal. Habár nem fújt rájuk erős szél, mégis gondozni kellet azokat. 

A te szükségleted is éppen olyan nagy. A legszerencsésebb viszonyok között sem ragyogtathatod hited világosságát egy óráig sem, ha nem öntetik beléd új kegyelmi olaj. 

Az Úr szolgálatában nem lehetett bármilyen olajat alkalmazni. Sem a kőolajat, mely a régebbi időben, nevezetesen Keleten oly dúsan fakadt a földből; sem a halzsírt, sem a dióolajat nem volt szabad használni. Egyetlenegy olajra esett a választás, amely a legkiválóbb faolaj volt. 

A természetes szívjóság megfelelő erénye, a külső szentség beképzelt erénye soha sem Isten szíve szerint való olaj. A valódi hívő tudja, hogy az Úrnak nem telhet kedve az olyan olajban, még ha egész folyamot képez is az. Ő a Gecsemánéban lévő olajsajtóhoz megy, és annál szerzi be szükségletét, aki ott sajtolt. Az üdvkegyelem olaja tiszta és mentes az üledéktől és tisztátalanságtól, ennél fogva az ezzel táplált világosság tiszta és fényes. Gyülekezeteink a Megváltó aranygyertyatartói, s mivel e világ világosságainak kell lenniük, sok kell nekik a szentség olajából. Óh, kérjük tehát önmagunk, pásztoraink és gyülekezeteink részére, hogy a „lámpához való olaj” soha ki ne fogyjon. 

Az igazság, szentség, öröm, ismeret és szeretet, mind a szent világosság lángjai. De ezek nem lobognak rajtunk, ha nem nyerünk imaolajat a Szentlélek Istentől. Ő, a minden jóknak adója, ajándékozzon naponként friss olajat hitünk edényébe, hogy lámpásaink mindenkor készek legyenek a lélek Vőlegényének fogadására!

„Meddig nem hisznek nékem”. - (4 Mózes 14, 11)

Nagy gondot fordítsatok arra, hogy a hitetlenség szörnyetegét távol tartsátok magatoktól. Ez annyira megbecsteleníti Krisztust, hogy megvonja tőlünk az Úr érezhető közellétét, ha azzal haragítjuk, hogy helyet adunk a kételkedésnek. 

Ez persze olyan konkoly, melynek magvát sohasem lehet tökéletesen kiirtani szívünk földjéből, de törekednünk kell buzgalommal és kitartással annak gyökereit kipusztítani. 

Az összes gyűlöletre méltó dolgok között a legutálatosabb a hitetlenség. Romlott lénye annyira át van hatva méreggel, hogy aki azzal bánik, vagy vele érintkezik, vesztére válik. 

Részedről, hívő keresztyén, nagy bűn a hitetlenség, mert az Úrtól eddig nyert kegyelem növeli vétkedet, ha most kételkedsz Benne. 

Hitetlenséged fejét a legérzékenyebb módon koronázod meg a legszúrósabb tövisekkel. Igazán kegyetlenség egy bensőleg szeretett feleségtől, ha hű és jóságos férje iránt bizalmatlan. Ez a bűn balgatagság, ok nélküli és jogtalan. 

Az Úr Jézus sohasem adott a legkevésbé sem okot a bizalmatlanságra. Milyen durvaság az, ha azok kételkednek bennünk, akikkel szemben szüntelen szeretettel és őszintén viseltetünk. Jézus a Magasságos fia, ki mérhetetlen kincsekkel bír. Gyalázatosság tehát mindenhatóságában kételkedni és annak elégségében bizalmatlankodni. 

A hegyeken való sok ezer barom elég a mi táplálásunkra, még ha oly éhesek vagyunk is és az ég csűrjei nem üresednek meg azért, mert eszünk. 

Ha Krisztus csak víztartó gödör volna, akkor kimeríthetnénk tartalmát, de ki meríthetne ki egy élővíz kútfőt, mely az örökéletbe folyik? Millió lelkek elégítették ki Benne szükségeiket és azok közül egyetlenegy sem panaszkodott a felüdülés hiányossága miatt. 

El, el e hazug árulóval, a hitetlenséggel, mert egyedüli törekvése az, hogy szétszakítsa a közösség kötelékét, és hogy lelkünket Megváltónk távolléte fölött való bánat töltse be. 

Öljétek meg ezt az utálatos férget: Le veled, te áruló, szívből útállak téged!

„Az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek”  (Énekek Éneke 2, 3)

A Szentírásban a hit mind az öt érzék által van jelképezve. A hit, látás: „Tekints a sziklára, melyből kivágattatok”. A hit, hallás: „Hallgassatok engem, hogy éljen a ti lelketek”. A hit, szaglás: „A Te ruháid mirha, aloe és kasia illatúak”. „A Te drága kenetid jók illatozásra, a Te neved elterjedt, mint a drága kenet”. A hit szellemi tapintás. Ezen hit által ment át az asszony a sokaság között és érintette Krisztus ruhájának szélét, s e hit által fogjuk fel az élet igéjének láthatatlan javait. A hit a lélek számára ízletes: „A Te beszéded édesebb az én számnak a méznél”. „Ha nem eszitek az ember fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet ti bennetek”, mondja Krisztus.

Ez az ízlelés a hit legmagasztosabb működéseinek egyike. A hit legelső gyümölcse a hallás. Hallgatjuk Istennek hangját, de nemcsak külső füleinkkel, hanem a lelki ember belső füleivel. Ezt a hangot Isten igéjéből halljuk és el is hisszük, hogy az úgy van. Ez a hit „hallása”. 

Azután az érzelem a nekünk nyújtott igazságot megnézi, azaz: felfogjuk azt és megértjük annak értelmét. Ez a hit „látása”. Azután felfedezzük, mily becses az ige, csodálkozni kezdünk rajta és drága illattal teltnek találjuk. Ez a hit „szaglása”. Azután érezzük a Krisztus Jézusban ajándékozott és készített kegyelem értékét. Ez a hit „érzése”. A hit e működéseinek mindegyike üdvösséget eszközöl. 

Ha Krisztus beszédét halljuk lelkünkben, mint Isten igazi beszédét, ez boldoggá tesz bennünket. 

De az igazi örömöt a hit megfigyelése nyújtja, amelyben annak szent ízét tapasztaljuk, ezzel Krisztust magunkba felvesszük és az Ő kedvességének és dicső voltának belső és szellemi elsajátítása által lelkünk táplálékává válik. Így, azután ,,az óhajtott árnyékban ülünk és az ő gyümölcse gyönyörűséges a mi ínyünknek. Virágokkal üdít és jó illatú almákkal táplál bennünket”.

„Előttük megy fel az úttörő”  (Mikeás 2, 13)

Mivel az Úr Jézus zarándokutunkon megelőzött bennünket, minden másként alakul, mintha Ő sohasem lépett volna erre az útra.

Ő minden ellenséget legyőzött, melyek ezt az utat veszélyessé tették. Légy hát bátor, te csüggedt harcos! Krisztus nemcsak, hogy járt ezen az úton, hanem meg is ölt minden ellenséget. Félsz a bűntől? Nézd, keresztjére szegezte azt. Félsz a haláltól?

Ő lett a halál halála. Félsz a pokoltól? Ő elzárta azt a keskeny úttól, melyen gyermekei Hozzá mennek; azok sohasem látják meg a kárhozat fertőjét. Amilyen ellenséggel csak találkozhatna a keresztyén, azokat Ő mind legyőzte. Bár leselkednek az oroszlánok, de körmeik meg vannak rontva; sziszegnek a kígyók, de méregfogaik ki vannak szedve; tombolnak a rohanó folyók, de át vannak hidalva és elgátolva; lobognak a lángok, de mi azt a szennytelen ruhát viseljük, mellyel sértetlenül mehetünk át a tűzön. Az a fegyver, mely megsemmisítésünk végett lett kovácsolva, már eltört; azok a harci eszközök, melyek az ellenség ellenünk készített, már elvesztették élüket. 

Isten a Krisztus személyében minden hatalmat, mely nekünk valamelyest kért okozhatott volna, eltávolított és ártalmatlanná tett. Nos, rajta hát, Krisztus harcosainak serege felemelt fővel járhat, s te vándorpályádat bátran folytathatod, mert le van győzve előtted minden ellenség. 

Mit akarsz még mást csinálni, mint bátran előremenni és a prédát elhozni? Leverettek, legyőzettek; összes teendőd abban áll, hogy a zsákmányt eloszd. Persze, még gyakran fogsz harcolni, de csak legyőzött ellenséggel. Kezei meg vannak rontva, jóllehet megkísérli, hogy elejtsen, de ereje nem felel meg romlott szándékának. Győzelmed megkönnyebbül, zsákmányod pedig mérhetetlen.

Föl harcosok, lelkesedve!
Kövessük Üdvözítőnk,
Ő érettünk megszenvedett
És a mennybe költözött,
Fejedelmünk győzött már, -
Szégyen, aki tétlen vár!

„Elrendelte szövetségét örökre.” (Zsoltár 111, 9)

Az Úr népe örül a szövetségnek, mely részükre a vigasz elzárhatatlan forrása. 

A Szentlélek gyakran vezeti őket annak lakodalmába és a szeretet lobogója lengedez felettük. 

El vannak ragadtatva, ha e szövetség magas korát megfigyelik és meggondolják, hogy a csillagok még nem futottak pályájuk körvonalán, mikor már a szentek minden körülményei elrendezve és biztosítva voltak a Krisztusban. Egész különös kedvesség van abban részükre, ha megemlékeznek a szövetség bizonyosságáról és szem előtt tartják „a Dávidnak tett irgalmasságot”. 

Örülnek annak, hogy magasztalhatják és megénekelhetik e szövetséget, mint olyat, amely aláíratott, megpecsételtetett, megerősíttetett és minden része jól megfontoltatott. Gyakran ugrándozik szívük az örömtől, ha szemügyre veszik a szövetség változhatatlanságát. 

Ez olyan szövetség, melyet sem idő, sem örökkévalóság, sem élet, sem halál nem képes felbontani. 

Olyan szövetség ez, mely oly régi, mint az örökkévalóság és oly törhetetlen, mint az idők sziklája. 

Bensőleg örülnek e szövetség teljességének is és felüdülnek abban, mert látják, hogy abban mindenről gondoskodva van számukra. Isten az ő örökségük, Krisztus a barátjuk, a Szentlélek vigasztalójuk, a föld szállásuk, a menny hazájuk. A szövetségben olyan örökséget látnak, mely fenntarttatik mindegyik lélek részére és biztosíttatik, mely benne foglaltatik az ős, örök adományozási okiratban. 

Óh, hogyan ragyognak szemeik, mikor az Isten igéjében felismerik e kincsekkel teli hagyatékot! Mennyire eltelik lelkük az elragadtatástól, amikor isteni rokonuk testamentumában és végakaratában látják, hogy az az átruházás csak nekik szól! Egész különös öröme az az Isten gyermekeinek, ha e szövetség kegyelmi gazdagságát megfigyelik. Látják, hogy a törvény félre tétetett, mert az a cselekedetek szövetsége volt és az érdemen alapult. 

Az újszövetséget pedig megismerik, hogy az maradandó, mert annak alapja, előfeltétele, védelme, vára, hatalma és zárköve a kegyelem. Ez a szövetség gazdagsággal telt kincstár és készlettel teli tárház, élővízzel telt forrás, az üdv tartája, a béke szabadságlevele és a gyönyörrel teljes menny.

„Kényszerítelek titeket, Jeruzsálemnek leányai, ha megtaláljátok az én szerelmesemet, mit mondotok néki? Hogy én a szerelem betege vagyok!” 
(Énekek éneke 5,8)

Azon hívő szavait halljuk itt, aki Jézus kegyelmes jelenlétét és közösségét óhajtja. 

Beteg az ő Ura iránt való szeretet miatt. A kegyelemben részesült lelkek soha sem érzik tökéletesen jól magukat, ha nincsenek a Krisztussal való benső egyesülésnek állapotában, mert ha távol vannak Tőle, akkor nincs békéjük. Minél közelebb vannak Ő hozzá, annál közelebb vannak a tökéletes mennyei nyugalomhoz. 

Minél közelebb vannak Ő hozzá, annál teltebb a szív, mely nem csak békével telik meg, hanem élettel, erővel, örömmel, mert mindez az Úr Jézussal való folytonos érintkezéstől függ. Ami a nap a nappalnak, a hold az éjszakának, a harmat a virágnak: az minekünk az Úr Jézus Krisztus. Ami a kenyér az éhesnek, a ruha a mezítelennek, a magas a szikla árnyéka a vándornak a száraz vidéken: az a mi részünkre az Úr Jézus. 

Azért, ha nem éreznénk a Vele való egységünket, nem csodálkozhatnánk azon, ha lelkünk az Énekek Énekének szavaiban törne ki: „Kényszerítelek titeket, Jeruzsálemnek leányai, ha megtaláljátok az én szerelmesemet, mit mondotok néki? Hogy én a szerelem betege vagyok!”. E Jézus utáni mély óhajtozás, ez a komoly vágyódás nagy áldással van egybekötve: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot”. Tehát kimondhatatlanul boldog, aki szomjúhozza az Igazat. 

Az ilyen éhség üdvös, mert Istentől jön. Ha nem lehet részem megelégedésig a teljes áldásban, akkor ezen áldás elnyerésére az epedő szomjúság és esdeklő éhség édes vágyakozásával törekszem, mígnem Krisztusban felüdülök és megelégszem. Ha Krisztust nem élvezhetem, úgy részemre a mennyei boldogsághoz a legközelebbi kapu az, ha Őt éhezem és szomjúhozom. 

Ez olyan éhség, mely az Úr által magasztalt boldogságok között tündöklik. De a boldogság dicsérete ígéretet is magában foglal. Az olyan éhező lelkek „megelégítettnek” azzal, amit kívánnak. 

Ha az Úr Jézus maga iránt vágyat kelt bennünk, azt a vágyat ki is elégíti. És ha ígérete szerint hozzánk jön, ó, mily üdvös találkozás lesz az.

„És nem hallik többé abban siralomnak és kiáltásnak szava!” (Ézsaiás 65,19)

A megdicsőültek nem sírnak többé, mert a szomorúságra szolgáló minden külső körülmény elvétetett. Ott nem létezik megtört barátság. A mennyben nem létezik többé meghiúsult reménység. Szegénység, éhség, veszedelem, üldözés és rágalom ott ismeretlenek. Szenvedés nem bánt, sem a halál gondolata, sem veszteség nem szomorít többé.

Ott nem sírnak többé, mert ott tökéletes szentség van. „A csalárd és gonosz szív sem taszítja el többé ez élő Isten színe elől, bűn nélkül állnak trónja előtt és tökéletesen hasonlítanak az Ő fia ábrázatához.” Ott megszűnhetnek bánkódni azok, akik megszűntek bűnt cselekedni. 

Nem sírnak többé, mert eltűnt a változástól és átalakulástól való félelem. Tudják, hogy örökre el vannak rejtve. A bűn ki lett zárva, ők pedig be lettek zárva. Olyan városban laknak, melyet soha sem lehet bevenni; olyan nap sugarainál sütkéreznek, mely soha sem áldozik le, olyan folyóból üdítik fel magukat, amely nem szárad ki soha, olyan fáról szakítanak gyümölcsöket, mely soha sem hullatja el leveleit. Számtalan világi év múlhat el, de az örökkévalóság nem merül ki soha, s amíg az örökkévalóság tart, addig tart az ő halhatatlanságuk és üdvösségük is. 

Mindenkor az Úrnál vannak. Nem sírnak többé, mert minden vágyuk kielégíttetett és minden kívánságuk beteljesedett. Nem kívánhatnak olyasmit, amit már nem bírnának. szem és fül, szív és kéz, tudás, képzelőerő, remény, vágy, akarat és minden lelki tehetség tökéletesen ki van elégítve, s habár mostani tudásunk tökéletlen is arra nézve, amit Isten készített az Őt szeretőknek, mindazáltal a Szent Lélek jelentése folytán tudjuk jól, hogy az üdvözültek odafenn a szentélyben kimondhatatlan boldogok. Krisztusnak öröme, mely a gyönyörűségnek végtelen teljessége, bennük lakozik. 

A végtelen boldogság feneketlen és pártnélküli tengerében fürödnek. Ez az örömteljes nyugalom számunkra van fenntartva. Talán már közel van. Rövidebb vagy hosszabb idő múlva az a fűzfa, melyre hárfánkat függesztjük, a diadalpálmaágával lesz kicserélve és a gond harmatcseppjei az örök gyönyör gyöngyeivé változnak át.

„A mással jót tevő ember megkövéredik; és aki mást felüdít, maga is üdül.” (Példabeszédek 11,25)

Itt az a nagy igazság közöltetik velünk, hogy adnunk kell, ha venni akarunk; hogy vetnünk kell, ha gyűjteni akarunk; hogy másokat kell boldogítanunk, ha boldoggá akarunk lenni. 

Azután mások lelki jóllétét kell keresnünk, ha óhajtjuk, hogy mi magunk is megerősödjünk lelkileg. „A mással jót tevő ember megkövéredik, és aki mást felüdít, maga is üdül.” 

Az a törekvés, hogy másoknak használjunk, áldásos működésre fejleszti erőnket. Vannak elrejtett tehetségeink és szunnyadozó képességeink, melyek gyakorlat által napfényre kerülnek. 

Munkára való erőnk önmagunkban marad elrejtve mindaddig, míg nem merészkedünk kimenni az Úr táborába harcolni, vagy még nincs bátorságunk a nehézségek hegyeit megmászni. 

Nem tudjuk milyen gyöngéd részvét lakozik bennünk, míg nem törekszünk az özvegyek könnyeit felszárítani és az árvák nyomorát enyhíteni. Gyakran tapasztaljuk, hogy mialatt másokat tanítunk, magunk is gazdagabb ismeretekhez jutunk. 

Óh, milyen üdvös tanítást nyertek némelyek közülünk a betegek és haldoklók ágyánál! 

Odamentünk, hogy vigaszul vigyük az írás szavait és elmentünk megszégyenülve tudásunk csekélysége és elégtelensége miatt. Amikor szegény szentekkel beszélgetünk, alaposan megismerjük Istennek útjait és mélyebb belátást nyerünk az isteni igazságba. Innen van az, hogy ha másokkal jót teszünk, alázatosabbak leszünk. 

Rájövünk, hogy mily sok kegyelem van ott, ahol azt a legkevésbé várnánk, és hogy milyen gyakran túltesznek rajtunk a szegény hívők az igazság ismeretében. Vigaszunk is szaporodik, ha másokért fáradozunk. Törekszünk őket felbátorítani s a vigasztaló szavak felüdítik saját szívünket. 

Úgy vagyunk, mint az a két ember a havasokban: az egyik betakarta a másik testét hóval, hogy megvédje a fagyás általi haláltól, e munka által saját vérét is mozgásban tartotta, így a saját életét is megmenthette. 

A sareptai özvegyasszony ételt adott a prófétának szegényes készletéből és attól a naptól kezdve nem ismert szükséget. „Adjatok, nektek is adatik. Teljes, megrázott, megnyomott és elfolyó mértéket adnak a ti szívetekbe”.

„Dávid…Jákób Istenének felkentje és Izráel dalainak kedvence.” -(2 Sámuel 23,1)

Mindazon szentek között, kiknek életük a Szentírásban fel van jegyezve, Dávid magaslik ki az ő legérdekesebb, legváltozatosabb és legtanulságosabb életmódja által. 

Ennek életében találkozunk nyomorúságokkal és kísértésekkel, melyek hasonló egyesülésben az Ószövetség szentjeinek egyikénél sem találhatók meg. Azért Ő a mi Urunk és Megváltónk egyik rendkívül találó képmása. Dávid magán tapasztalt minden emberi állás és hivatás szenvedéseit. 

A királyoknak megvannak a maguk próbáltatásaik, s Dávid koronát viselt. A földművesnek megvannak a maga gondjai, Dávid pásztori botot is kezelt. A vándornak sok kellemetlenséget kell eltűrnie. Dávid az Engedi szikla üregeiben és barlangjaiban tartózkodott. A hadvezér nehézségekkel küzd, s Dávid nem viselhette el Sérujának fiait, kik őt bosszantották. 

Az a férfi, ki gyönyörűséges énekszerző volt Izraelben, barátaitól is megkísértetett: Akitófel, a királyi tanácsos, elhagyta és elárulta őt. „Aki velem kenyeret evett, sarkát felemelte ellenem.” Legbántóbb ellenségei saját családtagjai voltak, gyermekei voltak legnagyobb keresztje. A szegénység és gazdagság, a dicsőség és gyalázat, az egészség és betegség kísértései kipróbálták rajta hatalmukat. Külső kísértések zavarták meg békéjét, belső kísértések ásták alá örömét. 

Alig menekült meg Dávid egyik nyomorúságtól, már a másikba esett. Alig szabadult meg a szomorúság és vigasz nélküli állapotból, újból a nyomor legnagyobb mélységeibe merült. Istennek minden habjai és hullámai rá zúdultak és elborították árjaikkal. Dávid zsoltárai valószínűleg éppen ezért szolgálnak a tapasztalt keresztyénnek általános gyönyörűségére. Lelkületünk minden mozzanatát, elragadtatást és lehangoltságot, Dávid kellően ecsetel tapasztalataiban. 

Ő jól ismerte az emberi szívet, mert a legjobb iskolában neveltetett, a benső személyes tapasztalat iskolájában. Ha ebben az iskolában kapunk oktatást, akkor növekedünk korban és kegyelemben, akkor Dávid zsoltárai hovatovább mindig kedvesebbek lesznek előttünk és rájövünk, hogy itt „gyönyörűséges és füves helyeken leszünk legeltetve és kies vizek mellé vitetünk”. 

Lelkem, bár felüdítene és megerősítene téged ma Dávid tapasztalata!

„És megáll, és legeltet az Úrnak erejével.” - (Mikeás 5,4)

Krisztus uralkodása az Ő gyülekezetében azonos egy pásztor-királyéval. Erővel és hatalommal bír, de ez egy bölcs és szeretetteljes pásztornak hatalma az ő segélyére szorult szerető nyája felett. 

Ő parancsol és engedelmességre talál, de ez a jól gondozott és szeretettel ápolt bárányok készséges engedelmessége, kik vidáman simulnak szeretett pásztorukhoz, kinek hangját ők jól ismerik. 

Ő a szeretet ereje és a jóság hatalma által uralkodik. 

Az Ú uralma jótékony hatású. Az van mondva: „Ő pedig fel fog lépni és legeltetni”. Ő, a gyülekezet egyedüli feje, gondoskodik és ténykedik övéi jólétéért. Nem ül le trónjára büszke nyugalommal, kormányzásában nem hagyja használat nélkül a kezében tartott pálcát. Nem, Ő előjön és legeltet. 

Ez a kifejezés „legeltetni” úgy az eredeti szövegben, mint a görög nyelvben mindazt jelzi, amit egy pásztor hűsége képes megtenni: vezetni, őrködni, őrizni, gyógyítani, szeretni éppen úgy, mint legeltetni. 

Az Ő uralkodása maradandó. Az van mondva: „Ő pedig fel fog lépni és legeltetni”, nem az: „Ő majd ekkor vagy akkor fog legeltetni és végre felhagy a hivatásával”; vagy: „Egyszer ébredést fog előidézni s azután magára hagyja gyülekezetét, mígnem az eleped a szárazság miatt”. Az Ő szemei nem szunnyadnak és kezei nem nyugodnak soha. Szíve nem szűnik meg szeretettel dobogni és vállai nem fáradnak meg gyermekeinek terhét hordozni. 

Az Ő uralmának tevékenysége erős és hatalmas. „És legelteti az Ő népét az Úrnak erejével”. 

Ahol a Krisztus, ott van az Isten, és mindaz, amit Krisztus tesz, az a Magasságosnak cselekedete. 

Óh, ez egy drága igazság, ha megszívleljük, hogy Ő, ki ebben az órában népe jólétéért közbe lép, az igaz Istenből való Isten, kinek minden térd meghajol mennyen és földön. 

Óh, boldogok vagyunk, hogy olyan pásztorhoz tartozunk, ki emberré léte által testvéreivé tesz, és akinek Istensége minket védelmez és oltalmaz. „Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig az ő legelőjének népei és az ő kezének juhai vagyunk.”

„A szeretet sokakban meghidegül.” -(Máté 24,12)

Én bennem is? Óh, ha úgy van, mondjátok meg nekem, miként gyógyulhat meg újból szeretetem? 

Az orvosok azt állítják, hogy a beteg részére legalkalmasabb tartózkodási hely az ő hazája, születésének helye. Ha a szeretet bennünk meghidegül és megbetegedik nem gyógyulhat meg másutt, csak ahol született. Hát van Jézus iránti szeretetünk születésének helye? 

A sínai hegyen született, ahol az Úr leszállt a szent hegyről, hol a szent előlépett a Párán hegyéről sok ezer szentjeivel? Ahol a hegyek megolvadtak az Ő lábai alatt és a sziklák viaszként olvadoztak rettentő jelenléte miatt? Óh, nem! 

A Tábor hegyén született, hl az Úr megdicsőült és ruhái fényesek lettek és fehérek, mint a hó? Nem! Homály fedte azoknak szemeit, kik Őt ott nézték és elálmosodtak, mert a dicsőség leverte őket. Megmondom nektek, hol kezdődik a szeretet élete. 

A szeretet a Gecsemáné kertjében született, ahol az Úr Jézus nagy vércseppeket izzadott. 

Pilátus palotájában nevelkedett, ahol az Úr Jézus hátát tartotta a verőknek és arcát azoknak, kik Őt leköpték és ütötték és ahol fejét tövissel koronázták. A szeretet naggyá nőtt a keresztnél, a haldokló Isten sóhajai között, a Megváltó vérének csörgedezése mellett. 

Mondjátok meg azt nekem, Istennek gyermekei, honnan ered szeretetetek, máshonnan, mint a kereszt alól? 

Láttátok e gyönyörű virágot a Golgotán kívül valahol másutt fakadni? Nem csak ott, hol azt a szeretetet láttátok, mely önmagát átadta a megkötözésre és meghalt a saját csapása alatt; mely életét önként odaadta, jóllehet, hatalma lett volna azt megtartani és újra felvenni. Ott született a ti szeretetetek. Kedves lélek, ha beteg szereteted gyógyulását óhajtod, vidd azt ezekre a szent helyekre. Ültesd le az olajfák árnyékában, állítsd fel egy magaslatra, hadd figyelje a vér alácsörgedezését. 

Vidd a kereszthez és mutasd meg neki a megöletett Bárányt, és törpe szereteted tényleg óriássá növekszik, szereteted elhaló szikrája fel fog lángolni.

„Bízom Isten kegyelmében.” -(Zsoltárok 52,10)

Elmélkedj egy kissé az Úrnak erről a jó voltáról, mert ez irgalmasságból fakadó kegyelem. 

Gyöngéd és szeretetteljes kézrátétellel gyógyítja a töredelmes szíveket és kötözi be azokak sebeit. Éppen oly irgalmas az Ő jóságának nyilvánításában, mint annak nagyságában. 

Igen nagy jóság ez. Semmi sem kicsiny, ami isteni. Kegyelme végtelen, mint Ő maga. 

Azt megmérni nem lehet. Az Ő kegyelme oly nagy, hogy a nagy bűnösöknek nagy bűnt bocsát meg, nagy békességet és nagy örömöt nyújt és a nagy Isten nagy egébe emel minket nagy gyönyörűségre. 

Ez ki nem érdemelt kegyelem. A kegyelem valóságban nem is lehet más, mert megérdemelt kegyelem csak az igazságnak meg nem felelő elnevezés lenne. A bűnös részéről nem lehetett jogot tartani a Magasságos szívélyes részvétére, ha a lázadó rögtön a pokol tüzére ítéltetett volna, a kárhozatot bőségesen kiérdemelte volna. 

De mivel a haragtól fel lett mentve, az egyedül a könyörülő szeretet műve, mert a bűnösben nincs arra nézve semmi alap. Ez gazdag kegyelem. Vannak nagy dolgok, melyek mindazáltal kevésre képesek, de ez a kegyelem megkeseredett lelkünk kedves vigasza, aranyedényből vett olaj vérző sebünkre, megtört csontjainknak mennyei gyógyulás, megfáradt lábainknak királyi kocsi és szerető kebel remegő szívünk számára. 

Ez sokszoros kegyelem. Mint Bunyan mondta egyszer: „Isten kertjében minden virág megvan”. 

Ez nem felaprózott kegyelem. Azt gondoljátok talán, hogy csak egy kegyelmet nyertek, de tapasztalnotok kell, hogy az a kegyelem egész felhőzete. 

Ez egy bőséges kegyelem. Milliók élvezték azt, de kimeríthetetlen. Mindenkor ugyanolyan friss, szabados és teljes. 

Ez egy maradandó kegyelem. Ez sohasem szűnik meg. Ha Isten kegyelme a te barátod, úgy veled lesz minden kísértésben és megóv az eleséstől. Veled lesz a nyomorúságban, hogy el ne merülj. 

Veled lesz az életben, mint arcod világossága. 

Veled lesz a halálban, mint lelked napja, amikor minden földi vigasz eltűnik. „A te hatalmadról éneklek és a te kegyelmességedet hirdetem minden reggel!”

„Adjátok az Úrnak neve tiszteletét.” - (Zsoltárok 29,2)

Isten dicsősége az Ő lényéből és tetteiből származik.
Ő dicsőséges lényében, mert benne mindaz oly teljességben megvan, ami szent, kedves és jó, hogy Neki telve kell lenni dicsőséggel. 

Tetteinek, melyeket cselekszik, szintén fenségesnek kell lenni, mert azok az Ő lényéből folynak. S minthogy azt akarja, hogy tetteiben jósága, kegyelme s igazsága nyilvánuljon meg teremtményei előtt, gondosan őrködik afölött, hogy azzal egybekötött dicsőség egyedül Neki adassék. 

Nincs bennünk semmi, amivel dicsekedhetnénk, mert ki az, aki minket mások fölé emel? 

Ugyan mink van, amit nem a kegyelem Istenétől vettünk volna? Azért nagy gondot kell arra fordítanunk, hogy alázatosan járjunk az Úr előtt. 

Mihelyst magunkat dicsérjük és magasztaljuk, a Magasságos ellen lázadunk fel, mint olyanok, kik Vele hasonló dicsőségre számítunk, holott a mindenségben csak egy dicsőségnek van helye. Fellázadhat-e a nap ellen az a féreg, mely egy óráig él, melyet a nap melegít sugaraival, attól kelt életre? Fellázadhat-e a cserépedény a fazekas ellen, ki korongján alakította azt? 

Perelhet-e a pusztának homokja a vihar szelével? Vagy ellenállhat-e a sivító orkánnak az óceánon egy vízcsepp? „Adjatok az Úrnak, népeknek nemzetségei, adjatok az Úrnak dicsőséget és erősséget! Adjatok az Úr nevének dicsőséget, hozzatok ajándékot, és jöjjetek eleibe, imádjátok az Urat a szentség ékességében.” 

No de, alighanem az a legnehezebb küzdelmek egyike a keresztyén életében, míg megtanulja ezt a mondást: „Nem nekünk Uram, nem nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget.” 

Ezt a tant az Úr folyton ismétli nekünk és gyakran fájdalmas fenyíték által vési emlékünkbe.

Ha a keresztyén dicsekedni kezd: „Mindent cselekedhetek” és nem teszi hozzá: „Azáltal, ki engem megerősít”, akkor rövid idő múlva sóhajtozni fog: „Semmit sem tehetek” és porig alázza magát. „Aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék.” 

Ha teszünk valamit az Úrért, melyet Ő kedvesen vesz, tegyük lábához koronánkat és mondjuk: „Nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme!”

„És kiment Izsák estefelé elmélkedni a mezőre.” -(1 Mózes 24,63)

Izsák foglalkozása nagybecsű foglalkozás volt. Ha a balgatagok tudnának bölcsességet tanulni, úgy az imában és az isteni dolgok fölött való elmélkedésben nemesebb társalgást, méltóbb és lekötőbb foglalkozást találnánk, mint azokban a hiúságokban, melyek most oly ellenállhatatlan varázserőt gyakorolnak rájuk. 

Ha többet volnánk a magány csendjében, előrehaladottabbak volnánk a tudásban, gazdagabbak a kegyelemben, boldogabbak az Istennel való társalgásban, mint a magányba vonulás nélkül. Az érzelmek összegyűlése feldolgozta a lelki táplálékot bennünk, melyet kívülről nyertünk és átviszi azt belső életünk húsába és vérébe. Oly édes az elmélkedés, ha Jézus képezi megfigyelésünk tárgyát. Izsák Rebekával találkozott, amikor imádkozott. Sokan találták már meg éppen az imádkozás alkalmával legdrágább szerettüket.

A hely megválasztása fenséges volt. Imakamránk a mezőn Isten mondásaival van ékesítve, hogy azokra emlékezzünk. A cédrustól az izsópig, a suhogó szárnyú sastól az éneklő tücsökig, a kék égbolttól a harmatcseppig minden bölcsességre tanít. S ha Isten megvilágosította szemeinket, akkor ezen oktatás által a lélek sokkal élénkebben indul meg, mint az írott könyvek által. Szűk szobáink nem olyan egészségesek, derültek, kellemesek és meghatók, mint a szabad természet. Semmit se tekintsünk közönségesnek vagy tisztátalannak, hanem gondoljuk meg, hogy minden teremtmény a Teremtőr utal és a mezőt szent hellyé varázsolja.

Nem kevésbé volt kedves az idő megválasztása. A nap leáldozásának idején, amikor fátyol húzódik a világra, oly nyugalmat nyújt a léleknek, miközben a földi gondok helyet adnak a mennyei közösség örömeinek. A nap lementének dicsősége csodálkozást kelt bennünk és az ünnepélyesen beálló éjszaka tiszteletre serkent. Ha napi munkád megengedi kedves olvasó, akkor jó, ha este egy órányit a szabadban tartózkodsz, de ha az nem lehetséges,

Isten a városban is, csendes magányodban, vagy a zajló tömeg zűrzavarában szintén közel van hozzád. 

Engedj szívednek kimenőt, hadd keresse fel Őt.

„A te kezednek műveiben örvendezem.”- (Zsoltárok 92,5)

Hiszed, hogy bűneid megbocsáttattak és hogy Krisztus azokért teljes kiengesztelést hozott? Ugyancsak vidám keresztyénnek kell tehát lenned!

Egészen át kell érezned, hogy felülemelkedtél e világ minden szomorúságán és nyomorúságán! Vajon mit árthatna neked más egyéb? Jöhet bármi, ha bűneid megbocsáttattak.
Luther mondta: „Verj Uram, verj, mert bűneim megbocsáttattak.

Csakhogy megbocsátottál nekem, most már verj, ahogy neked tetszik”. Hasonló értelemben mondhatod: küldj betegséget, szegénységet, veszteséget, keresztet, üldözést vagy bármit.

Megbocsátottál nekem, azért vidám az én lelkem. Kedves keresztyén, mivel megmentettél és boldoggá lettél, légy hálás teljes szeretettel. Ragaszkodj a kereszthez, melyre bűneid felfeszítettek! Szolgálj Annak, ki neked szolgált! „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.”

Ne hagyd, hogy buzgóságod elpárologjon és elenyésszen a dicséret és hálaadás üres és múlandó hullámzásában, hanem mutasd meg szereteted az Iránta való odaadás szívélyes és mélységes jelével. Szeresd Annak testvéreit, aki téged szeretett. Ha van valahol egy sánta és béna

Méfibóset, fogd fel annak ügyét Jonatánért. Ha van valahol egy szegény, súlyosan megpróbált hívő testvér, sírj vele és viseld annak keresztjét Azért, aki fölötted sírt és bűneidet hordozta. Mivel te Krisztusért olyan szabad megbocsátásban részesültél, menj és hirdesd másoknak a megbocsátó szeretetről szóló örömhírt.

Ne elégedj meg azzal, hogy csak a tied ez a kimondhatatlan kegyelem, hirdesd messze el a keresztről szóló igét. A szent öröm és az üdvös szabadság jó prédikátorává tesznek téged s az egész világ az a hely lehet a részedre, ahol az isteni kegyelmet hirdetheted.

A vidám és szent érzelem a leghatásosabb prédikáció, de ezt egyedül az Úr adhatja neked ajándékul. Imádkozz ma azért, mielőtt kimész világi foglalkozásodba. 
Ha csak az Úrnak rajtunk végzett munkáján örvendezünk, akkor nem nagyon örvendhetünk.

„A Libánonnak cédrusai, amelyeket plántált.” 

(Zsoltárok 104,16)

A Libánon cédrusai a keresztyén nép képlete, mert életüket és növekedésüket egészen az Úrnak köszönhetik, ki őket plántálta. Ez vonatkozik Isten mindegyik gyermekére.  Ő sem embertől, sem önmagától, hanem Isten által plántáltatott. 

A Szentlélek titokteljes keze szórja a szívbe az élő magot, miután azt magának a vetéshez előkészítette. A mennynek valamennyi valódi örököse elismeri azt, hogy őt a nagy Vincellér plántálta. Azonkívül a Libánon cédrusai nem szűkölködnek ember nélkül, ki őket megöntözze. 

Magas sziklákon állnak, hol emberi kéz sohasem öntözgette őket, mindazáltal a ti mennyei Atyátok gondoskodik azokról. Így van az a keresztyén is, aki megtanult hite szerint élni. 

Ő független az emberektől, az ideiglenes dolgoktól. 

Az Úrra, az ő Istenére néz egyedül, ki megtartja őt kegyelme által mindenkor. Az égnek harmatja az ő üdve és a mennynek Istene az ő kútja. 

Továbbá a Libánon cédrusait nem védelmezi semmiféle múlandó hatalom. 

Nem köszönhetik a legcsekélyebb mértékben sem embernek a vihar zúgása és az idők viszontagságai között való megtartatásukat és tenyészésüket. 

Isten fái, ki őket fenntartja és őrzi, egyes egyedül. Éppen így van ez a keresztyénnel is. 

Ő nem üvegházi növény, mely védelmezve volna az idő viszontagságaitól. Ki van ő téve szélnek és viharnak, nincs védelme, sem oltalma, kivéve azt, hogy az örök Isten kiterjesztett szárnyai fedezik be a cédrusokat, melyeket plántált. 

A cédrushoz hasonlóan, a hívők elegendő nedvességgel és életerővel bírnak még a téli hó és dermesztő fagy közepette is a folytonos zöldellésre. 

Végül a cédrusok vidám, erőteljes tenyészése és méltóságos fejlődése egyedül Isten dicsőségére történik. Az Úr, igen, egyedül az Úr, mindene a cédrusnak, azért mondja Dávod oly szépen zsoltárainak egyikében: „Dicsérjétek az Urat, termő fák és minden cédrusok”. 

Nincs semmi a hívőben, mi az embert dicsőítené. Az Úr keze plántálja, táplálja és oltalmazza őt. Az Úrtól van az, „hogy az Úrnak fái megelégíttetnek, a Libánusnak cédrusai, melyeket plántált”. Azért áldjad én lelkem az Urat és egyedül Neki adj tisztességet!

,Az Úr uralkodik, örüljön a föld.”- (Zsoltárok 97,1)

Míg ez a dicső kifejezés igaz marad, nincs ok a nyugtalankodásra. 

A földön az Úr hatalma éppen olyan gyorsan lecsendesíti az istentelenek gonoszságát, mint a tenger dühöngését. Szeretete éppen oly szívesen felüdíti a nyomorultak lelkét, mint az eső a száraz földet. Magasztosan világítanak alá a borzalmas viharos felhők közül a villám lángjai, s az Úr dicsőségét hirdeti teljes nagyságában a hatalmas birodalmak bukása és a nagy trónok felfordulása. Az isteni király kezeit felismerjük minden küzdelmünkben és nyomorúságunkban.

„Ím, trónodról rendelkezve
Tekintsz az emberekre;
Isten Fia, nézz szeretve
Megváltott testvéridre.”

A pokolban a bukott szellemek komor kedvtelenséggel elismerik az Ő kétségbevonhatatlan fennhatóságát. Bár meg van nekik engedve, hogy szertejárhatnak, de lábaik erősen meg vannak kötözve. Belzebúb szájába zabola van vetve és a fenevad csak bizonyos korlátok között mozoghat. A halál lövege az Úr lakatja által van elzárva és isteni hatalom a sírok tömlöceinek őre. Az egész világ Bírájának rettenetes bosszúja cselekszi azt, hogy az ellenség sír és fogait csikorgatja, mint az az eb, mely a vadász ostorától retteg.

„Erős kezedbe adta át
Isten a kormánypálcát;
Birtoklod az életet, s halált,
A sír, s pokol kapuját.”

A mennyben senki sem kételkedik az örökkévalóság királya hatalmának tökéletességében, hanem mindnyájan lehullnak színe előtt és kifejezik hódolatukat. Angyalok az Ő udvaroncai, a kiválasztottak az Ő kegyeltjei, kik örömmel kívánnak Neki szolgálni éjjel és nappal. Bárcsak már bemehetnénk a nagy király városába!

„Föld, világ s minden fölött
Uralkodsz Isten jobbján,
Birtokolsz hasonló dicsőséget,
Működsz szentjeid javán.”

„És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne.” (Jelenések 21,23)

Odafent, abban a jobb világban az örök hajlékok lakói függetlenek minden ideiglenes szükséglettől Nem szükséges ruhájukat megújítani, az Istentől készített igazság tiszta selyméből való fehér ruha sohasem kopik el, sem be nem piszkolódik. Nem szűkölködnek orvosság nélkül, hogy betegségükből kigyógyuljanak, mert az ott lakók közül egy sem fogja mondani: „Gyenge vagyok”. Nincs szükségük az alvásra, hogy testük megújuljon és erőhöz jusson: nem nyugszanak sem éjjel, sem nappal, hanem dicsérik Őt fáradhatatlanul az Ő nagy templomában. Nincs szükségük olyan környezetre, mely őket vigasztalja és felüdítse. A hozzájuk hasonló társaságokból származható boldogság és öröm nem játszik lényeges szerepet boldogságukban, mert az ő Urukkal való közösség a legmagasabb igényüket is teljesen kielégíti. Nincs szükségük tanítóra. Semmi kétséget sem szenved az, hogy társalognak egymással isteni dolgokról, de erre nem okulás szempontjából lesz szükségük. Nem szükség abból tanítást nyerniük, Istentől lesznek mindnyájan taníttatva. Az alamizsnák a mi számunkra a király kapuiban osztatnak ki, ők azonban részt vesznek lakomáján. Itt egy hű barát karjára támaszkodunk, ők pedig ott Szerelmesünk karjára támaszkodnak egészen egyedül. Itt rá vagyunk utalva társaink segítségére, ők pedig ott Krisztusban találják fel mindazt, amire szükségük van. Itt a veszendő eledelre fordítjuk tekintetünket és olyan ruhára, mely megavul és a moly megemészti, nekik pedig ott Istenben lesz menedékük. Itt fogjuk a vedret és tele merítjük a kútból vízzel, ők azonban forrásból isznak, és élő vízzel nedvesítik ajkukat. Itt angyalok hozzák nekünk az üdv üzenetét, ott azonban nincs szükségük többé a menny angyalaira. Nekik nem szükséges ott, hogy egy Gábriel adja át Isten szeretetének bizonyságát, mert színről-színre fogják Őt látni. Óh, milyen boldog idő lesz az, ha túl leszünk minden közvetítésen és közvetlen Isten karjára támaszkodhatunk! Mily magasztos óra, amikor Isten, nem az Ő teremtménye, - amikor az Úr, nem pedig az Ő műve lesz naponkénti örömünk és gyönyörűségünk az örök üdvösségben!

„Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban.” - (Jób 29,2)

Sok keresztyén örömmel tud visszatekinteni a múltba, a jelent pedig hosszú és elégedetlen szemmel nézi. Visszanéznek azokra a napokra, melyeket az Úrral való társaságban töltöttek el, azokat tartva a legkedvesebbnek és a legszebbnek, amit valaha átéltek.

De a jelen a keserűség és gyász komor ruhájában tűnik fel előttük. Egykor Jézussal éltek az Ő közelében, most pedig érzik, hogy eltévedtek Tőle és ezt mondják: „Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban!” Nagyon sajnálják, hogy elveszítették menedéküket, vagy, hogy most nincs lelki békességük, vagy a kegyelmi eszközök nem nyújtanak nekik örömöt, a lelkiismeret nem oly gyöngéd bennük, vagy, hogy nem tudnak oly tüzes buzgósággal lelkesedni Isten dicsőségéért, mint azelőtt.

A dolgok e szomorú állapotának okai nagyon sokfélék. Talán az ima nagymérvű elhanyagolásából ered, mert az imakamra pusztasága minden lelki bukásnak kezdete. Vagy pedig bálványozási hajlamból ered. A szív többet csüng valami más egyebeken, mint Istenén; a szeretet a mennyeiek helyett a földiekhez fordult. Azonban a féltékeny Isten nem érheti be fél szívvel. 

Azt akarja, hogy Őt elsősorban és a legjobban szeressük. 

A hideg tévelygő szívtől megvonja kegyelmes jelenlétének napfényét. Vagy pedig önbizalomban és önigazságban rejlik annak oka. A gőg foglalja el a szíveket és az önzés felemelkedik, ahelyett, hogy megaláznák magukat a kereszt tövénél. Keresztyén, ha most másképp állsz, „mint az elmúlt hónapokban”, akkor ne helyezd magad nyugalomba, ne elégedj meg csupán azzal a jámbor kívánsággal, hogy bár visszatérne újból előbbi boldogságod, hanem menj azonnal, keresd fel Mesteredet és panaszold el Neki aggodalmaidat és szükségeidet. 

Kérj Tőle kegyelmet és érőt, hogy az Ő segítsége folytán Vele szorosabb összeköttetésben maradhass. Alázd meg magad Előtte, úgy ismét fel fog téged magasztalni és arcának világosságát szemlélheted. Ne ülj le sóhajtozni és panaszkodni! Míg a drága Orvos él, mindig van remény, sőt bizonyos az, hogy még a legrosszabb esetben is beállhat a gyógyulás.

„És pókhálót szőnek.” -(Ézsaiás 59,5)

Nézd meg a pók hálóját és ismerd fel benne a képmutató jámborságnak igen tanulságos képét. Határozottan mutatja, hogy zsákmányfogás a szándéka. 

A pók elfogott legyekkel táplálkozik, a farizeus kíváncsi pillantásokkal néz jutalma után. Balgatag emberek hagyják magukat rászedni „a látszólagos szentek” jóhangzású és jámbor beszédmódjától, sőt maguk a legértelmesebb bírálók is meg lesznek tévesztve némelykor. 

Nagyra becsült név, dicséretes igazságos hírben állni: ezek azok a piciny legyek, amelyekre a képmutató hálójával leselkedik. A pók hálója, a művészet csodája. Menj és figyeld meg a ravasz vadásznő művészetét! Avagy nem éppen olyan csodálatraméltó-e egy csaló isteni félelme? 

Mennyire ért ahhoz, hogy a nyílt hazugságnak a való igaz jellegét adja! Milyen ügyesen ki tudja vinni, hogy értéktelen cafrangjai, az értékes pénz szerepét játsszák! A pókháló egészen a teremtmény belsőjéből származik. A méh a viaszt a virágok kelyhéből gyűjti, de a pók nem szív virágnedvet, mégis végtelen hosszúságban szövi fonalát. Éppen úgy a képmutatók is önmagukban találják fel biztonságukat és reményüket. Horgonyukat a maguk üllőjén kovácsolják és horgonykötelüket saját kezükkel fonják össze. Maguk helyezik le alapköveiket és maguk faragják házuk oszlopait. Szégyellnék, ha Isten korlátlan kegyelmének adósai lennének. 

De a pók hálója nagyon könnyen szétszakad. Csodálatos művésziességgel készült, de nincs tartósan kidolgozva. Nem maradhat meg a szolgáló seprűje, sem a vándor botja előtt. 

Nem kell ahhoz súlyos ágyú, hogy a képmutató reménysége halomra dőljön, a legkönnyebb lökésre összeomlik és a szellő földre fújja. A képmutató pókhálójának mihamar el kell tűnni, ha a veszedelem seprűje rajta átmegy és a tisztogatás munkája megkezdődik. 

Az ilyen pókhálónak nem lehet állandó maradása az Úr házában. 

Az Úrnak gondja van arra, hogy a pókhálók és akik azokat készítik, az örök kárhozatba hulljanak. Óh, lelkem, bízzál valami jobba, mint egy pókhálóba! Az Úr Jézus legyen örökös menhelyed.

„Igazságot beszélnek, akik téged szeretnek.” 

-(Énekek éneke 1,4)

A hívő lelkek semmiféle más lényt nem szeretnek olyan benső hajlammal, mint az Úr Jézust.
Inkább elveszítenék apjukat és anyjukat, mintsem elhagynák Krisztust. Minden múlandó örömöt és földi kincset csak lazán tartanak kezükben. Őt azonban erős őrizet alatt hordják keblükben.

Szívesen megtagadják magukat érte, de arra nem képes rábírni őket semmi, hogy megtagadják. Gyenge szeretet az, melyet az üldözés tüze képes megemészteni. A valódi hívő szeretete sokkal mélyebb folyó, minthogy a nyomorúság heve azt kiszáríthatná. A világ megkísérelte a híveket elszakítani Uruktól, de erőlködése minden időben eredménytelen maradt. 

Sem a dicskoronák, sem a haragos tekintetek nem voltak képesek ezt az erős köteléket megoldani. 

Ez nem mindennapos hajlam, mert különben a világi zűrzavar nyomása alatt már rég összezúzódott volna. Sem ember, sem ördög nem talált olyan kulcsot, amely ezt a zárat kinyithatná. 

A sátán csele még soha sem vallott nagyobb kudarcot, mint amikor megkísérelte ezt a két istenileg egybeforrt szív egyesülését felbontani. 

Való igaz: „A jámborok szeretnek téged.” A jámborok szeretetének bensőségét nem szabad aszerint elbírálni, ahogyan az megnyilvánul, hanem aszerint, mint amilyennek a jámborok óhaja szerint kellene annak lenni. Óh, bár képes volna szívünk több szeretetet felfogni és abban tovább fejlődni! 

Az egyszeri istenfélő emberrel így sóhajtozunk és kiáltunk fel: „Óh, bár lenne szíveinkben olyan szeretet, amely a földet körülérné, és az egeket körülövezné, igen, az egeknek egeit és tízezer világot, hogy aztán azt kiönthetném a kedves, egyetlen kedves Jézusomra!” Óh, a mi szeretetünk legnagyobb kiterjedése csak egy arasznyi s a mi legbensőbb ragaszkodásunk csak egy csepp a vederben az Ő értékével hasonlatban. 

Ha a mi kívánságunk volna szeretetünk mértéke, óh, már az nagy volna, s bizton remélhetjük, hogy Isten úgy is veszi azt. Óh, bár egybe foglalhatnánk minden szív szeretetét egy nagy edénybe, hogy eléje hozhatnánk a szeretet-érzelmek summáját, mert Ő kedves, igen, mindenestől kedves!

„Vigyázó! Meddig még az éjszaka, meddig még ez éj?” -(Ézsaiás 21,11)

Mennyi ellenség van körös-körül! A tévelygések hatalmas sereget képeznek és minden órában újabbak tűnnek elő. Melyik tévtantól kell őrizkednem? A bűnök előbújnak búvóhelyeikről, ha homályosság uralkodik; tehát az őrhelyre kell lépnem és vigyáznom imában. A mi mennyei Védelmezőnk előre látja a bennünket fenyegető támadásokat, és amikor az előttünk lévő veszélyt ellenségünk még csak kigondolta, ő már imádkozik érettünk, hogy hitünk meg ne inogjon, mikor gabona módjára megrostáltatunk. Kegyelmes Vigyázónk, óvj meg minket tovább is ellenségeinktől és ne hallgass a Sionért. 

„Vigyázó! Meddig még az éjszaka, meddig még ez éj?” Mi fenyegeti viharként Isten gyülekezetét? Felhők ereszkednek alá vagy tiszta és világos minden fejünk fölött? – Őrködnünk kell szerető gondoskodással az Úr gyülekezetére; most pedig, mikor babona és hitetlenség fenyeget minket minden oldalról, figyeljünk az idők jeleire és legyünk harckészek.
„Vigyázó! Meddig még az éjszaka, meddig még ez éj?” Mely csillagokat lehet látni? A nyomorúság idején, mely drága ígéretek tündökölnek felénk, mint vigasztaló hírnökök? Te riasztasz fel bennünket, tehát részesíts vigaszodban is. Krisztus, a sarkcsillag, mozdulatlanul marad az Ő helyén s valamennyi csillag jól van elhelyezve az Úr jobbján.

 
De, vigyázó, mikor virrad meg? A Vőlegény késik. Nincs még jele annak, hogy Ő feljön, mint az igazság napja? Nem jött fel a hajnalcsillag, a nap követe és előhírnöke? Mikor dereng a hajnal, mikor tűnnek el az éjjeli árnyak? Óh, Úr Jézus, ha még ma nem jelensz meg saját személyedben gyülekezetednek, mely Téged vár, mindazáltal jöjj, óhajt szívem Szentlelked által és add, hogy vidáman énekeljek:

„Szenvedjen a jámbor mindig?
Óh, nem, Uram, csak ideig;
Ha nyomora vége jön,
Felüdíted nyugalommal
S örvendezhet örökkön!”

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” (Róma 8,28)

Néhány dolog felől a hívő teljesen tisztában van. Tudja például, hogy Isten a hajó hátulsó részén ül és vezeti a kormányt a nehéz viharban. Hiszi, hogy egy láthatatlan kéz kormányozza a világtörténelem járművét, és hogy Isten azt az Ő tanácsa szerint vezeti, bármily csodásan folydogáljanak is az isteni gondviselés áramlatai. 

Ez a biztos tudat mindenben megnyugvást ad neki és mindenre előkészíti. Kinéz a tomboló habokra és látja Jézus alakját járni a mélység fölött és hallja hangját, mellyel felé kiált: „Légy bátor, én vagyok, ne félj.” Azt is tudja, hogy Isten mindig bölcsen cselekszik, s minthogy ezt tudja, teljesen bizonyos afelől, hogy nem éri veszedelem és balesettel nem találkozik; hogy olyasmi nem eshet meg, aminek nem lenne szükség megtörténnie. 

Bátran mondhatja: „Bárha mindent elveszítek is, amivel bírok, úgy jobb mindent elveszíteni, mint megtartani, ha Isten azt úgy akarja; a legnagyobb szerencsétlenség, a legjobb és legelviselhetőbb részemre, ha Isten az úgy rendelte”. „Tudjuk pedig, hogy azoknak, kik az Isten szeretik, minden egyaránt javukra van.” 

A keresztyén szilárdan ragaszkodik ehhez, nem mintha üres képzelődés volna ez, hanem tudja, hogy ez tényleg így van. Most minden javunkra szolgál; a mérges anyagok, helyes viszonyban megkeverve, gyógyulást eszközölnek. A kés éles és biztos metszése eltávolítja a vadhúst a sebből és elősegíti a gyógyulást. Isten minden rendelése ez ideig a legjótékonyabb isteni hatást gyakorolta; így a hívő szívét Isten mindent kormányzó őrködésében – bölcs kormányzásában és azon hatalmában vetett hite, hogy a gonoszt jóra fordíthatja, - megerősíti. 

Alkalmassá teszi arra, hogy minden nyomorúságot megadással és bizalomteljesen fogadjon úgy, amint az Ő küldi. A hívő kérheti ezt az Istenben helyezett bizalom lelke által: „Istenem, küld rám, amit akarsz, hiszen az tőled jön; gyermekeid közül még egynek sem volt része gonoszban.”

„Lélek légy nyugodt, ha néked
Szenvedésben van is részed,
Hagyd Istenre ügyedet!
Minden bajban bízz Ő benne,
Ki jól tesz mindeneket.”

„Az Istenét ismerő nép felbátorodik és cselekszik.” 

-(Dániel 11,32)

Minden hívő tudja, hogy Istent megismerni a legfőbb és legjobb tudomány; s ez a szellemi tudás a keresztyén részére erőforrás. Erősíti hitét. 

Ahol a Szentírásban hívőkről van szó, mindig olyanoknak említetnek, mint akik az Úrtól taníttatnak és világosíttatnak meg; ez van róluk mondva: „Megkenetettek attól, aki szent”; s a Szentlélek különös hivatása az, hogy őket minden igazságra vezérelje és hitüket növelje. Az ismeret valamint a hit, úgy a szeretet is erősíti és hatalmassá teszi.

A tudás megnyitja a kaput s a megnyílt ajtón át megpillantjuk Megváltónkat. Vagy más hasonlattal élve, a tudás ecseteli elénk Jézus képét, és ha mi ezt a képet megnézzük, megszeretjük Őt; olyan Krisztust nem szerethetünk, akit nem ismerünk, akiről legalább valamit nem tudunk. 

Ha mi Jézus kívánságairól, arról, amit értünk tett és még mindig tesz, magunkban csak keveset tapasztaltunk, akkor kevéssé szeretjük Őt, de minél inkább megismerjük, annál inkább fogjuk szeretni. Az ismeret reményünket is erősíti. Miként is remélhetnénk valamit, ha annak létezéséről semmit sem tudnánk. A reménység egy távcső, de ha nem kapunk utasítást, hogy hová és hová irányítsuk, ott áll ugyan tudatlanságunk a nyílás előtt, de nem láthatunk semmit sem. 

A tudás adja meg reményünk irányát és célját; ha tiszta kristályfényes üvegen szemlélődünk, úgy megpillantjuk azon dicsőséget, mely nekünk megjelentetik, és előre élvezzük azt kellemes bizonyossággal. Az ismeret alapot szolgáltat a türelemben való kitartáshoz. 

Miként gyakorolhatunk türelmet, hacsak nem tudunk Jézus Krisztus kegyelmes részvétéről, és ha nem értjük meg, hogy milyen áldásoknak kell származni azon fenyítékből, melyet mennyei Atyánk küld reánk? A keresztyén számára nem létezik egyetlen kegyelmi adomány sem, mely az üdvös ismeret által ne szolgálna erősítésre és a tökéletesség felé ne vezetné Isten akarata folytán. 

Mily fontos dolog tehát, hogy mi ne csak a kegyelemben nevekedjünk, hanem a mi Urunk és megtartó Jézus Krisztus „ismeretében” is.

„Annak szövétneke a Bárány.” -(Jelenések 21,23)

Figyeld meg a Bárányt, mint a menny szövétnekét. A szövétnek a Szentírásban az öröm képlete. A szentek öröme a mennyben e gondolatban összpontosul: Jézus minket elválasztott, szeretett, megvett, megtisztított, felöltöztetett, megőrzött és megdicsőített. Ezt az örömet és dicsőséget egészen és egyedül az Úr Jézusnak köszönhetjük. E gondolatok mindegyike úgy üdíti a megdicsőülteket, mint az eskoli szőlőfürt nedve. A világosság a szépség forrása is. 

A szépség nem ér semmit, ha hiányzik a világosság. Világosság nélkül nem ragyog az égnek kék zafírfénye, világosság nélkül nem édesgeti a tekintetét a gyöngy gyöngéd csillogása. Ekként odafent a szentek minden szépsége Jézustól származik. A bolygókhoz hasonlóan, az igazság napjának fényét tükrözik vissza. Hasonló életet élnek azokhoz a sugarakhoz, melyek a mindent megvilágító gömbtől ömölnek szét a bolygók közepette. Ha megvonja magát az övéitől, meg kell halniuk. Ha eltakarja dicsőségét, akkor elhalványul fényük. A világosság az ismeret képlete is. 

A mennyben tökéletes tudásunk lesz, de ennek forrása maga az Úr Jézus. Isten homályos vezérlete, melyet azelőtt sohasem bírtunk felfogni, ott majd teljes világosságban fog előttünk megjelenni, s mindaz, ami még bennünket érni fog, a Bárány világosságában megelégedésünkre és kellemes bámulatunk felidézésére fog szolgálni. Óh, mily sok dolog lesz akkor előttünk világossá és dicsőíteni fogja Isten szeretetét! A világosság a kinyilatkoztatás képlete is. 

A világosság kinyilatkoztat. Itt még nem jelentetett meg, hogy mik leszünk. Isten népe elrejtett nép, de majd ha Krisztus az Ő népét megához veszi a mennybe, meg fogja érinteni őket szeretetének vesszőjével és az Ő kinyilatkoztatott dicsőségének képmásává változtatja át őket. Ők szegények és nyomorultak voltak, de micsoda átalakulás! Bűntől voltak beszennyezve; csak ujjával érintette meg őket, s íme, fénylenek, mint a nap és tiszták, mint a kristály. Óh, milyen kinyilatkoztatás! 

Ez mind a felmagasztaltatott Báránytól származik. A sugarak túláradó ragyogásának középpontja és lelke Jézus maga. Óh, mi lesz akkor, ha egykor Nála lehetünk és szemlélhetjük fényességben, mint királyoknak királyát és az Uraknak Urát!

„Aki mindent az ő akaratának tanácsából cselekszik.” 

- (Efézus 1,11)

Isten bölcsességében való hitünk feltételezi, mint feltétlen szükségességet, hogy Ő egy tervet készített, amely szerint a megváltás munkáját végrehajtotta.
Mi lett volna a teremtettségből, ha nem lett volna bölcs szándéka úgy az egészre, mint az egyes dolgokra nézve?

Van-e egy hal a tengerben, vagy egy madár a levegőben, melynek léte a véletlenségnek lett volna átengedve?
Hiszen minden csontban, ízületben és izomban, a test minden porcikájában, rostjában és minden erében felismered Isten kormányzását, aki mindent az Ő végtelen bölcsességének tanácsa szerint cselekszik.

És Isten csupán csak a teremtettségben parancsoljon, kormányozzon és rendezzen mindent, a kegyelem országában pedig nem? Az új és szellemi teremtésben a szabad akarat ingadozó lény uraljon mindent, holott a régi teremtettség fölött isteni tanács őrködik? Nézz a gondviselésre!

Ki az, aki nem tudná, hogy egy veréb sem esik a földre, a ti Atyátok akarata nélkül? Még a ti fejetek hajszálai is számon vannak tartva. Isten a mi szenvedéseinknek hegyeit súllyal méri és nyomorúságaink hatalmát mérlegeli. Vajon Isten csak a gondviselés igazgatásában legyen Isten, a kegyelem működésében pedig nem? Nem, Ő ismeri a véget már a kezdetén.

Ő mindent előre bölcsen elrendelve szemlél; nem csak a szegletkövet, amelyet tündöklő színű ékességében erősített meg és helyezett az Ő drága fiának vérébe, hanem minden kiválasztott követ, melyet kiszakított a természet kőbányájából és kicsiszolt kegyelme által, az előre kiszemelt, megfelelő helyén lát!

Ő áttekint mindent az alapkőtől az oromzatig, az alapoktól a csúcsig, a küszöbtől a tetőig. Az Ő lelkében alapos ismerettel bír mindegyik kőről, melynek a részére meghatározott helyre kell jutni és már világos képpel bír az épület nagyságáról és alapjáról. Csalhatatlan bizonyossággal tudja azt az időt, amikor a zárkő be lesz helyezve hangos örömrivalgások között: „Üdv! Üdv! Üdv!”

A befejezésnél tűnik ki majd világosan, hogy a Jehova a kegyelem kiválasztott edényeivel, mint sajátjaival, az Ő akarata szerint cselekedett; s hogy a kegyelem művének minden részében elérte célját és megdicsőítette az Ő nevét.

„Hadd menjek, kérlek, a mezőre, hogy kalászokat szedegessek” -(Ruth 2,2)

Csüggedt és bús keresztyén, jöjj és szedegess ma az ígéretek széles mezején.
A drága ígéretek dús készlete hever itt, melyek mind a te szükségletedre vannak szánva.

Vedd a következőt: „A megrepedt nádat nem töri el és a füstölgő gyertyabelet nem oltja ki.” Nem találó ez teljesen rád? A nádszál gyámoltalan, jelentéktelen, nyomorult és gyenge. Egy töredezett nádszál, mely hangot sem képes adni, gyengébb, mint maga a gyengeség.
Nádszál vagy, mely egészen összetöredezett s mindazonáltal Ő nem akar téged teljesen összezúzni, hanem inkább erősíteni és újból helyreállítani. Olyan vagy, mint a füstölgő gyertyabél: nem adsz sem fényt, sem meleget; de Ő nem akar téged teljesen kioltani, hanem feléleszteni enyhe és éltető kegyelmes leheletével, mígnem lángokban lát téged kitörni.
Van kedved több kalászt szedegetni? „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugvást adok néktek.” Mily gyönyörű szavak ezek! Szíved gyenge, de Mestered tudja ezt, ezért beszél veled ilyen enyhén. Nem akarsz Neki engedelmeskedni és Őt most azonnal követni? Végy még egy másik gabonafejet: „Ne félj, férgecske Jákób, én megsegítlek, azt mondja az Úr, a te Megváltód az Izraelnek Szentje”. Miként lehetsz hát félénk, mikor egy ilyen csodálatos bíztatás adatik neked? S így gyűjthetsz tízezer aranykalászt is, ilyeneket: „Eltörlöm a te hamisságodat, mint a felhőt és a te bűnödet, mint a ködöt.” „Ha ti bűneitek skarlátpirosak volnának is, fehérek lesznek, mint a hó; ha pirosak volnának is, olyanok lesznek, mint a fehér gyapjú.” Vagy ez: „A Lélek is és a menyasszony azt mondja jövel, aki a hallja azt mondja, jövel; és aki szomjúhozik, jöjjön el és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” Mesterünk mezeje dúsan meg van rakva. Figyeld meg a rakásokat, nézd szegény és csüggeteg keresztyén, hisz itt vannak azok előtted! Szedegesd csak fel, tedd sajátoddá, hisz Jézus szólít fel téged, hogy láss hozzá. Ne félj, csak higgy! Ragadd meg ezeket a gyönyörű ígéreteket, csépeld ki azokat elmélkedésed szérűjén, és élvezd örömmel az abból készült kenyeret.