„Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” -(Jelenések 22,17)

Jézus mondja: „vegyetek ingyen”.

Nem kíván fizetést, sem előleget. Ha nincsenek is valami jó érzéseid, meghívott vagy, ezért jöjj! Nincs hited, sem bűnbánatod, csak jöjj Hozzá, ajándékul kapod Tőle. 
Jőjj csak úgy, amint vagy és állsz, vegyél „ingyen”, vásárolj pénz nélkül ingyen. 
Akiknek szükségük van rá, azoknak ajándékozza önmagát. 

A nagy városok nyilvános terein és útjain az ivó kutak dicső berendezések, alig képzelhető, hogy kerülne olyan féleszű, aki a szomjúságtól epedezve, ilyen kút előtt álldogálva, előbb erszényét venné elő ás azután kiáltozná: „Nem szabad innom, de nem is ihatok, mert nincs tíz tallér a zsebemben.” Bármilyen szegény legyen az ember, itt áll a kút és ihat ennek vizéből, ahogyan és amennyit tetszik. Akárhány szomjas, aki arra jár, legyen bár durva vászonban, vagy selyemben és bársonyban öltözködve, jöhet, s nem kell tekintgetnie előtte engedélyért, - ugyan szabad-e neki is inni; hiszen ennek a kútnak az a rendeltetése, hogy igyanak belőle, tehát ez kielégítő engedély, hogy a vizet ingyen elfogadják.

Néhány jóakaró érzettől áthatott, adakozó értelemmel bíró jó barát ide alapította ezt a felüdítő kristálytiszta kutat, mi pedig merítünk belőle, ehhez nincs szükség további engedélyre.
Lehetnek ugyan olyan személyek, akik szomjazva haladnak azon az úton, melyeken ilyen szabad kutak léteznek, előkelő urak és hölgyek, kik négyes fogatukban kocsikáznak el mellette.
Lehetséges, hogy nagyon szomjasak, de nem szabad megkísérelniük, nehogy olyan közönségesekké váljanak, hogy egy italért leszálljanak hintójukról.

Véleményük szerint, rájuk nézve nagyon megbecstelenítő lenne, ha valamelyik nyilvános kútnál innának, így aztán elhaladnak epekedő ajkakkal. Óh, milyen sokan vannak, akik magukat gazdagnak gondolják jócselekedetekben, emiatt nem jöhetnek Krisztushoz!
Ezt mondják: „Nem akarok hasonló módon üdvözülni, mint a házasságtörők és istenkáromlók. Mit, azon az úton menjek a mennyországba, amelyiken ez a koldus?
Nem létezik még egy út az üdvösséghez, hanem csak az, amelyen minden tolvaj futkos?
Akkor nem akarok üdvözülni!” Ilyen kevély durcáskodók kénytelenek az élet vize nélkül maradni, de: „aki akarja, vegye az élet vizét ingyen”.

„Azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt.” (1 Thesszalonika 4,14)

Ne képzeljük be magunknak, hogy a lélek az ő álmát érzéketlenségben alussza.
„Ma velem leszel a paradicsomban”, ez az a megígért vigasz, melyet Krisztus a haldokló szentek fülébe súg.  Ők „elaludtak a Jézusban”, de lelkeik Isten trónja előtt vannak és az Ő templomában magasztalják Őt éjjel-nappal, zengve halleluját.

Annak, ki őket vérével megtisztította bűneikből. A test alszik csendes kamrácskájában, a földben, a fűnek zöld leple alatt. Micsoda álom ez? Az alvás fogalmáról a képzelet: „nyugvás”, ezt akarja velünk a Szentlélek közelebbről ismertetni.
Az alvás minden éjjelt a nap vasárnapjává tesz. Az alvás bezárja a lélek ajtaját és várakozásra késztet minden betolakodót, hogy a benső élet saját gyönyörkertjében megpihenhessen és felüdülhessen.
A munkában elfáradt hívő nyugton alszik, hasonlóan a fáradt gyermekhez, mely az anya keblén szunnyad.

Óh, mily boldogok, kik az Úrban halnak meg. „Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugszanak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket.” 
Csendes nyugalmukat senki meg nem zavarja, amíg az Úr felkelti őket, hogy kiossza közöttük az ígért kegyelmi jutalmat. Az őrangyalok védelme alatt, az örökkévalóság titkainak függönye mögött tovább alusznak a dicsőségnek ígéret-örökösei, míg majd az idők teljessége meghozza a dicsőülés megvalósulását. Milyen ébredés lesz az, mikor majd szunnyadozásaikból felébrednek!

Betétettek utolsó nyughelyükre fáradtan, kimerülve, de nem úgy fognak felébredni.
Bementek nyugalmukba bajoktól feldúlt homlokkal és éktelen ráncos ábrázattal, de fel fognak ébredni szépséges dicsőségben.
Az összezsugorodott vetőmag, melyen nem volt semmi kellem és szép alkat, úgy jön elő a porból, mint új hajtás tündöklő kedvességben. A sír télszaka kitér a szabadulás tavaszának és a dicsőség nyarának. Valami boldogító a halál körül, hogy az az isteni kegyelem ereje által leveti rólunk a hétköznapi ruházatot, azután felöltöztet a tökéletesség menyegzői ruhájába.
 „Boldogok, kik elaludtak Jézusban.”

„Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére.”
(Zsidók 12,2)

A Szentlélek szüntelen azon munkálkodik, hogy tekintetünket önmagunkról Jézusra irányítsuk. De a sátán műve ezzel egészen ellentétben van, mert ő folyamatosan azon mesterkedik, hogy Krisztus helyett önmagunkra nézzünk; szüntelen suttogva: „bűneid sokkal nagyobbak, minthogy azokat neked az Úr megbocsássa. Nincs hited. Nincs benned kellő bűnbánat. Soha nem lehetsz képes arra, hogy mindvégig megállj. Semmit sem tudsz az Ő gyermekeinek öröméről. Óh, hiszen neked nagyon kétes óhajaid vannak Üdvözítődtől”. Ezek mind olyan gondolatok, melyek tulajdon énedet előtérbe hozzák, mi pedig, mikor magunkat szemléljük, sem vigaszt, sem bíztatót nem lelünk. Ámde a Szentlélek eltereli égészen tekintetünket önmagunkról. Megmondja, hogy semmik vagyunk, hogy „minden és mindenekben Krisztus” a fő. Ezért vedd fontolóra, hogy nem a te Krisztushoz való kapaszkodásod és erős fogásod ment meg téged, - az Úr Jézus maga az. Nem a Krisztusban való örömöd boldogít – Krisztus maga az. Még a hited sem, mely az Isten fiában van – habár a hit ehhez az eszköz – hanem Krisztus vére és érdeme, tehát ne tekints annyira a saját kezedre, melyet Krisztus felé kinyújtasz, hanem magára Krisztusra. Ne tekints reménységedre, hanem Jézusra, hited elkezdőjére és elvégzőjére. Mi abban soha szerencsét és boldogságot nem találhatunk, ha imáinkra, érzelmünkre és cselekedetünkre tekintünk. Lelkünknek nem az ad nyugalmat, hogy mik vagyunk, hanem az, hogy mi a Jézus! Ha a sátánt legyőzni és Istennel békét kívánunk, ez csak azáltal történhet, ha Jézusra nézünk. Irányítsd tekinteted gyermekiesen felé, pihenj az Ő erényein, szenvedésén és halálán, dicsőségén, szószólásán és ebben gyönyörködtesd érzelmeidet. Mikor reggel felébredsz, tekints fel Őhozzá, mikor este lefekszel, akkor is nézz előbb Őreá. Óh, ne hagyd reménységeidet és aggodalmaidat Jézusod és te közéd férkőzni, maradj közvetlen közelében és soha nem leszel hiányában.

„Óh, te mennyei fényvilág,
Lelkemet hasd át!”

„Te is erőtlen lettél, mint mi?” -(Ézsaiás 14,10)

Milyen rettenetes lesz a – hűtlenné vált – elszakadt testvér kárhozata, mikor majd meztelen lelkének Isten előtt meg kell jelennie! Hogyan lesz képes ezt a dörgő szózatot elviselni: „Menjetek átkozottak az örök tűzre! Te engem megvetettél, én is megvetlek, nem kegyelmezek meg neked!” Így kell megszégyenülni a nyomorultnak azon az utolsó nagy napon, amikor majd az egybegyűlt népek előtt az áruló álcáját felfedik. Nézd csak az elvetetteket és bűnösöket, akik soha nem akartak hallani istenfélelemről, hogyan emelkednek fel lángágyaikból, megbámulva és ujjaikkal mutogatva hogyan fogadják, „Itt van ő is? Itt a pokolban is prédikálni akarja az evangéliumot?” „Itt van” – mondja a másik – „engem dorgált istenkáromlásért, pedig ő maga is képmutató volt!” „Nini!” mondja ismét egyik közülük, „itt jön egy zsoltárénekes és megszégyenült ember, olyan, aki soha nem mulasztotta el a gyülekezetbe járást. Ez dicsekedett el vele, hogy biztos az ő üdvössége felől, most meg itt van!” A sátáni kínzó szellemek vad dühe nem nyilvánulhat meg jobban, mint azon a napon, amikor a képmutató lelkét az örök romlásba vonszolják. Bunyan ezt szabadon, de a költészeti fogalom rettentő nagyszerűségével ecseteli, amint a pokol mélységéről szól. A nyomorultat hét ördög kötözte meg kilenc kötéllel és lecibálták a mennyei útról, melyen az ő állítása szerint haladt és azután a hátsó kapun át a pokolba taszították. Gondoljatok erre a pokolba esésre, ti, akik Krisztust valljátok! „Magatokat vizsgáljátok meg, hogy a hitben vagytok-e! Vigyázzatok állapototokra! Lássátok meg, hogy a Krisztusban vagytok vagy sem?” Legkönnyebb dolog a világról elítélőleg nyilatkozni, mikor valamelyikünk a nyomor olvasztójában sínylődik. No de igazságosak és egyenesek legyetek ebben. Mindenkivel szemben igazságosak legyetek, de önmagatokkal szigorúak. Gondoljátok meg, ha ti nem kősziklára építetek, hanem homokra, eljön az árvíz vagy a szelek és megütköznek a házban, az összedől és nagyot zuhan. Bár adna az Úr nektek őszinteséget, állhatatosságot és bátorságot, hogy bármilyen rossz helyzetbe jutnátok is, soha el ne forduljatok.

„Aki megváltott” (Ézsaiás 54,5)

Jézus a Megváltó, teljesen a miénk, Ő miénk örökké. Krisztus minden tulajdonsága és hivatala szolgálatunkra kell, hogy legyen. Ő pap értünk, Királyértünk és próféta értünk. Amikor csak Megváltónk egy újabb nevével találkozunk, sajátítsuk el azt, mert az új elnevezés alatt éppen úgy a miénk, mint minden más elnevezéssel. A pásztor vesszője és botja, az atya fenyítő vesszője, a fejedelem fegyvere, a főpap mellvértje, a király pálcája, a próféta palástja mind a miénk. Jézus nem bír oly méltósággal, melyet ne akarna dicsőítésünkre használni, sem előnnyel, mellyel nem védelmezne és oltalmazna bennünket. Az Ő istenségének teljessége a mi kimeríthetetlen és kiapadhatatlan kincstárunk. Az Ő emberi természete, melyet értünk vett magára, nem kevésbé a mi örökségünk, minden tökéletességében. A mi kegyelmes Urunk egy szennytelen élet tiszta ragyogását hordozza magán és ruházza át ránk, Istennek szentelt élete jogerős érdemét ajándékozza nekünk, gyermeki engedelmességének és hű munkásságának jutalmát adja nekünk. Életének szeplőtelen ruháját a dicsőség takarójául adja nekünk. Lényének tündöklő erényeivel ékesít, mint valami ékszerekkel és drágaságokkal és halálában tanúsított emberfölötti magasztos szelídsége dicsőséget és tisztességet szerez nekünk. Ránk hagyta jászlát, hogy abból tanuljuk meg, hogyan ereszkedett le Isten az emberhez; keresztjét, hogy rámutasson arra, mely úton juthat az ember Istenhez. Minden gondolata, érzése, tette, szava, csodatétele és esedezése ránk irányultak. Értünk ment a fájdalom útján és élete fáradtságának minden gyümölcsét ránk íratta égi hagyatékul. Ebben a szempillantásban éppen úgy a miénk Ő, mint ezelőtt. Nem szégyelli magát a mi Urunk Jézus Krisztusunknak megvallani, jóllehet Ő az egyetlen és fenséges hatalom, a királyok Királya és uraknak Ura. Krisztus minden helyen és mindenütt a mi Krisztusunk, kinek mi most és örökké magasztosan örvendezünk. Ó én lelkem, nevezd Őt ma, most, a Szentlélek ereje által a „te Megváltódnak”. Zebaoth az Ő neve; Ő a te Megváltód, az Izraelnek Szente, kit az egész föld Istenének neveznek.

„Mert én parancsolok a népeknek, és megrostálom Izráel házát, mintha rostával ráznák, de egy szem sem esik a földre.”  (Ámos 9,9)

Bármiféle rostálás egyedül Isten engedelme és rendelete által történhet. A Sátánnak mielőtt kezét jobbra tehetné, előbb engedélyt kell kérnie. Sőt azt mondhatjuk, hogy megrostáltatásaink közvetlenül a menny műve, mert alapigénk így mondja: „megrostálom Izráel házát”. A Sátán ehhez, mint valami rabszolga tarthatja ugyan a rostát abban a reményben, hogy ő majd így megronthatja a gabonát, de a Mesternek mindent kormányzó keze maga végzi a gabona tisztogatását épp olyan bánásmóddal, amely az ellenség kívánsága szerint kártékony lehetne. Te drága, - de az Úr csűréből erősen megrostált búza, engedd magadhoz ömleni boldog meggyőződésből ezt a valódi vigaszt, hogy az Úr kezeli a cséplőfát és rostát az Ő örök dicsőségére és hallhatatlan lelked üdvére.

Az egészen bizonyos, hogy a szórólapátot az Úr Jézus maga fogja, s elkülöníti a jót a gonosztól. Nem mindnyájan izraeliták, kik Izráel házából származnak. A szérűn heverő rakás még nem a megtisztított mag, ezért kell a szórólapáttal megrostálni. A rostában megteszi hatását a tényleges súly, de a hüvelytokot és polyvát, melyek tartalom nélküliek, el kell a szélnek hordani, csak a tiszta és valóságos gabona maradhat vissza.

Vedd figyelembe azt a tökéletes megőrzést, melyben az Úr búzája részesül, még a legcsekélyebb szem is bírja a megőrzés ígéretét. Isten maga rostál, ezért igazán valami komoly és rettenetes ez. Az övéit Ő mindenütt megrostálja „minden pogány nép között”; valami hatékonyan rostálja meg őket, ahogyan megrostálódik a gabona. Mindennek dacára nem szabad elhullani a legkisebb, legkönnyebb és összezsugorodott szemecskéknek sem. Az Úr szemei előtt minden egyes hívő becses: egy pásztor sem veszítene el örömmel egyetlen bárányt sem; az aranyműves sem egy gyémántkövecskét; az anya sem egyik gyermekét; annál kevésbé az ember testének valamelyik tagját; de mindezeken felül annál kevésbé kívánja az Úr, hogy az Ő választotta és megváltottai közül a legcsekélyebb is elvesszen.

„Legszebb vagy az emberek közt.” (Zsoltárok 45,3)

Az Úr Jézus lénye és élete olyan, mint valami egyetlen drágakő; minden tevékenysége és eljárása pedig, mint valami egyetlen bevégzett pecsétlenyomat. Ő teljesen tökéletes, nemcsak minden részeiben, hanem mint valami dicső, mindent túlragyogó egész. Az ő szent kedélye nem valami szép színeknek tarka vegyüléke, vagy nemes fémek halmaza, melyek rendezetlenül hevernek rakáson, Ő egészen szép és dicső ékesség. Benne megvannak mindazok, „amik igazak, amik tisztességesek, amik igaz cselekedetek, amik jó hírűek”. Dicső lényében nincs egyetlen vonás sem, mely másvalakitől eredne, hanem Ő egészen kedves, egészen kedves Ő.

Ó Jézus! Hatalmad, kegyelmed, igazságosságod, gyengédséged, igazságod, magasztosságod és változhatatlanságod olyan egész embert képez; jobban mondva, olyan Istenemberré tesz, amilyenhez hasonlót sem a mennyország, sem a föld nem látott. Gyermekséged, örökléted, szereteted, győzelmed, halálod és hallhatatlanságod mind-mind egybe van szőve egy nagy és pompás díszszőnyegbe, melynek sem varrása, sem hasadéka nincsen. Te jó hírű vagy, kifogástalan; sokféle vagy, de nem megosztott; minden vagy de nem egyenetlen. Valamint a színek összessége egyesülve képezik a dicső és gyönyörteljes szivárványt, úgy találkoznak Benned a mennynek és földnek szépségei és oly csodásan olvadnak egybe, hogy az egész mindenségben nincs hozzád hasonló. Sőt, ha a legnemesebbeknek összes erényei egy csomóba köttetnének, még távolról sem állná meg Veled szembe a hasonlítást, Te minden tökéletességnek tükre. Megkenettél mirha és kécia szent olajával, melyet Isten egyedül a Te részedre tett el. Illatod olyan, mint a szent tömjéné, melyhez hasonlót nem vegyíthet a gyógyszerészek művészete. Minden fűszer kellemes illatú, de mind együttvéve isteni remekmű.





Legszebb szépség! Gerjessz bennem

Mennybe vágyó érzelmet,

Kegy szépséged szemlélhessem

Angyalaiddal odafent.

„Amikor ezt mondta, a sokaságból egy asszony felemelte szavát, és így szólt hozzá: "Boldog az az anyaméh, amely téged hordozott, és boldogok azok az emlők, amelyek tápláltak!" Erre ő így felelt: "De még boldogabbak azok, akik hallgatják az Isten beszédét, és megtartják." ” 
(Lukács 11,27,28)

Vannak némelyek, kik nagy előszeretettel dédelgetik magukban azt a képzeletet, hogy Máriára nézve valami nagyon felemelő és boldogító lehetett annak tudata, hogy ő az Úrnak anyja. Ezt feltételezik, mert részesült abban a magasztos előnyben, hogy ő az Úr szívébe olyan bepillantást vethetett, amilyet mi soha nem remélhettünk és nem várhattunk volna. Ebben a feltevésben van valami látszata az igazságnak, de találó alap nélkül. Nem tudunk arról, hogy Mária többet tudott volna, mint mások. Amit tudott, azt „szívében forgatta”. De mindazokból, amiket az Újszövetségből tudunk, legkevésbé sem mutatkozik az, hogy neki mélyebb hitismerete lett volna, mint a Krisztus többi tanítványának. Azokat, amiket tudott, mi is éppen úgy tapasztalhatjuk. Talán csodálkozol, hogy ezeket hallod? Itt van egy idézet, mit bizonyít: „Az Úrnak titka azoknak adatik, akik őt félik, és az Ő frigyét megjelenti nekik”. Emellett jusson eszetekbe a Mester szava: „Nem mondalak titeket többet szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit művel az Ő Ura; titeket pedig barátaimnak nevezlek, mert mindent, amit hallottam az én Atyámtól megjelentettem nektek”. Ez az isteni kinyilatkoztató, oly boldogítóan nyilvánítja előttünk szívének minden titkát, hogy semmit nem tart vissza abból, mi nekünk áldásul szolgálhat. Sőt még tovább is biztosít minket: „ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek”. Avagy nem nyilvánítja-e még ma is nekünk oly módon, ahogyan soha nem fogja magát nyilvánítani a világnak? Éppen így is van, ezért nem kiálltjuk tudatlanságból: „boldog méh, amely téged hordozott”; hanem tiszta öntudattal adjunk hálát Istennek és kérjük, hogy mi, kik az igét hallottuk és értelmes szívvel magunkban megőrizzük, mindenekelőtt olyan benső közösségben legyünk az Üdvözítővel, mint az Ő anyja: Mária volt. Másodszor pedig, oly annyira bizalmas viszonyban álljunk szíve titkaival, amennyire csak lehetséges azt nekünk elérni. Boldog lelkek, kik ilyen előnyben vannak.

„Segíts Uram!” (Zsoltárok 12,2)

Ez az ima már magában érdekes, mert rövid, de magvas, erős és gyermekies. Dávid aggódott amiatt, hogy elfogyott a szent és kevés a hívő az emberek fiai között, s ezért fölfelé irányítja szívét imában, mivel a teremtmények elhagyták a Teremtőhöz menekült. Nyilván érezte saját gyengeségét, különben nem kiáltott volna segítségért. Azonban őszinte szándéka volt kiállni az igazság ügye mellett és küzdeni azért, mert ennek a szónak: „segíts” nincs értelme, ha mi magunk nem ténykedünk. E rövid két szóból álló imában nagy nyíltság, a kívánság világossága és a kifejezés határozottsága található. Sokkal több, mint némely keresztyén ember terjengős szívömlengéseiben. A zsoltáríró egyenesen Istenhez megy jól megfontolt kérelmével. Ő tudja, mit keres és tudja, hol keresi azt. Uram, taníts minket úgy imádkozni, mint Dávid imádkozott.

Erre az imára gyakran van alkalom. Milyen találóan alkalmas ez az isteni gondviselés meglátogatásánál, mikor a súlyosan megpróbált hívőknek tapasztalniuk kell, hogy nem találnak segítőt. Hasonlóan komoly gondolkodású keresztyének, akik Isten igéjében kutatnak, ha hitüknek ez vagy az a tárgya fölött való kételkedésnél gyakran erős segítséget találnak abban, ha a Szentlélekhez, a nagy tanítóhoz kiáltanak: „Segíts, vagy tarts meg ó Uram!” Keresztyén harcosok belső küzdelmeikben a kegyelem trónjánál esedezhetnek előmenetelért és megerősítésért, s ez az ima nekik mintául szolgálhat kérelmükhöz. Az égi mező munkásai hasonlóképpen kegyelmet és felüdítést nyerhetnek a szükség idején ezen az úton. Üdvvágyó bűnösök kételyeik és aggályaik között élhetnek ugyanezen határozott kérelemmel. „Segíts Uram,” – ez érvényes életben és halálban, türelem és harc, szenvedés és öröm között. Segítségünk egyedül nála van, tehát ne legyünk restek őt segítségül hívni. Az imameghallgatása bizonyos, ha őszintén visszük azt Jézus nevében Isten elé. Az Úr hűsége kezeskedik nekünk arról, hogy az övéit nem hagyja el, közeli rokonsága, mint Atyánk és gyülekezetének vőlegénye, bizonyossá tesz minket segítsége felől. Jézus odaadása minden jóságának záloga, és ígérete szilárdan áll: „Ne félj, én megsegítlek.”

„Gyönyörködj az Úrban” (Zsoltárok 37,4)

E szavak értelme azoknak, kik az isteni félelemben folytatott élettől távol állnak, nagyon feltűnő lehet, de a komoly és hívő keresztyéneknek ez nem egyéb, mint az ismert igazság megerősítése. A hívők élete úgy íródik itt le, mint az Istenben való öröm és gyönyörűség és megerősíttetünk abban a meggyőződésben, hogy a valódi istenfélelem boldogsággal és üdvösséggel áraszt el. Az istentelen emberek, és akik csak névleges keresztyének, sohasem látnak a jámborságban valami örvendetest: részükre az rabszolgaság, terhes kötelesség, kényszer, de sohasem öröm és üdülés. Ha éppen keresztyéneknek vallják magukat, akkor az vagy haszonlesésből történik, mivel azáltal remélnek nyerni valamit, vagy félelemből, mert nem mernek másként tenni. Az istenfélő életben létező öröm és gyönyörűség gondolata olyan idegen a legtöbb ember előtt, hogy beszédjükben nincs más két fogalom oly messze egymástól, mint e szavak: „szent élet és gyönyörűség”. De az olyan hívők, akik Jézus Krisztust ismerik, tapasztalatból tudják, hogy a boldogság és hit bensőleg úgy össze van kötve, hogy a pokol kötelei sem szakíthatják el azokat egymástól. Aki Istent teljes szívből szereti, mindig tapasztalja, hogy az ő utjai gyönyörűségesek és az ő ösvényei a békességre vezetnek. Olyan örömet, a gyönyörűségnek oly teljességét és olyan túláradó boldogságot fedeznek fel a szentek Urukban, melynél fogva távolról sem üres szokásból szolgálnak neki, hanem vidáman követik, ha még utálja is nevét a világ jobban a gonosznál. Mi nem kényszerből féljük Istent, hitünk nem fogság, vallomásunk nem lánc, a szent életre nem erőszakkal lettünk odavonszolva, nem rabszolgaként tesszük kötelességünket; nem, a jámborság nekünk öröm, a reménység mennyországunk, életmódunk, gyönyörűségünk, a szeretet vigaszságunk.

Az öröm és az igazi istenfélelem egymásba vannak fonódva, mint a gyökér és virág; oly elválaszthatatlanok, mint az igazság és bizonyosság, valóban két fenséges kincs, melyek egymás mellett csillognak aranyfoglalatban „Gyönyörködj az Úrban és megadja neked szíved szándékait.”

"Győzelmes jobbommal támogatlak" (Ézs 41,10)

Az elmúlástól félni hasznos dolog. A vakmerőség viszont nem vall bölcsességre. Vannak időszakok az életünkben, amikor úgy érezzük: ha most nem kapunk valami különös támogatást, elsüllyedünk. Íme, Isten a jobbját nyújtja, hogy támaszkodjunk rá. Figyeljük meg ígéretét: nemcsak a kezét nyújtja, bár az eget és a földet is fenntartja, hanem jobbját: hozzáértéssel párosult erejét, legteljesebb hatalmát. Sőt, ez még nem minden, hanem "győzelmes jobbjával" támogat. Azt a kezét nyújtja, amellyel fenntartja szentségét és végrehajtja királyi végzéseit, ezt a kezét nyújtja ki a benne bízók megtartására. Így legyen bár félelmetes a veszedelem, amiben vagyunk, mégis csodálatos, örömteli biztonságban lehetünk. Akit az Úr jobbja tart, annak még az ördög sem árthat.

Gyönge lehet a lábunk, de hatalmas az Isten jobbja. Rögös lehet az utunk, de a Mindenható támogatását élvezzük. Ezért bátran előre: nem fogunk elesni! Támaszkodjunk szüntelenül arra, aki mindent fenntart. Isten nem vonja meg tőlünk erejét, mert Ő nem tagadja meg magát.

Hűséges ígéretéhez és hűséges Fiához, ezért nem hagy el minket soha. Milyen boldoggá tevő ígéret ez! Boldogok lettünk tőle valóban?

„Ha élünk, az Úrnak élünk.”- (Róma 14,8)

Ha az Isten előtt helyes lett volna, úgy mindegyikünk megtérésének pillanatában a legszívesebben azonnal a mennybe ment volna. Nem okvetlen szükséges az örök életre való előkészülésünkhöz, hogy sokáig itt kelljen időznünk. Nagyon lehetséges, hogy valaki a mennyben felvétetik és alkalmasnak bizonyul, hogy a szentek örökségének, mely a világosságban van, részesévé legyen, jó lehet éppen csak rövid ideje, hogy a Jézusban való hithez jutott. Habár szentségünk egy hosszú és szakadatlanul haladó munka s mi nem leszünk azzal készen, míg testünket le nem vetjük és be nem megyünk a belső szentélybe. Mindazáltal az Úr, ha az volna az Ő kegyelmes akarata, elváltoztathatná a tökéletlenséget tökéletességre és rögtön felvehetne minket a mennybe. Ugyan miért vagyunk még itt? Vajon akarja-e Isten a szükségesnél csak egyetlen szempillantásnál is hosszabb ideig távol tartani az Ő szeretett gyermekeit a paradicsomtól? Miért áll még az élő Isten serege a harcmezőn, hacsak egyetlen támadás is győzelmet juttatna neki? Miért bolyong népe még mindig a pusztában ide-oda, hiszen szájának egyetlen szava az óhajtott ígéret föld közepére, a mennybe helyezhetné őket? A felelet így hangzik: Azért vannak itt, hogy az „Úrnak éljenek” és másokkal is megismertessék szeretetét. E földön maradunk, mint magvetők, kik a jó magot hintik, mint földművesek, kik az ugart szántják, mint üdvkövetek, kik békét és üdvöt hirdetnek. Itt vagyunk, mint „a föld szava”, hogy áldásul legyünk a világnak. Itt vagyunk, hogy Krisztust életünkkel megdicsőítsük. Úgy vagyunk itt, mint az Ő munkásai és „munkatársai”. Bár megfelelne életünk az Ő céljának! Éljünk komoly, tevékeny és szent életet, „az Ő dicsőséges kegyelmének dicséretére.” Addig is vágyódunk Ő nála lenni és naponként énekeljük:

Veled óhajtok Jézusom
Lenni abban az örömben,
Íme, reád várakozom
Menyegzői öltönyben.
Vidáman nézek menny felé,
Szívem folyton csak arra kér:
Jövel hamar Úr Jézus!

„Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk.”
(Zsoltárok 126,3)

Némely keresztyén neki adja magát annak a beteges hajlamnak, hogy mindent csak árnyoldaláról tekint meg, s több súlyt fektet a rajta esett szomorító és kellemetlen dolgokra, mint arra, amit Isten avégből tett vele, hogy megáldja és megörvendeztesse. Ha náluk a keresztyéni életben nyert benyomásaik felől tudakoztok, akkor ők ecsetelik nektek folytonos küzdelmüket, súlyos meglátogatottságukat, szomorú sorsukat, szívük bűnösségét, de alig érintik néhány szóval az Istentől nekik nyújtott kegyelmet és segítséget. De az a keresztyén, kinek lelke egészséges állapotban van, az vidám és azt mondja: „Én beszélek, de nem magamról, hanem Isten dicsőségéről. Ő vont ki engem a rettenetes veremből és az iszapból és kősziklára állította lábaimat, hogy biztosan léphessek. Új éneket adott az én számba, ami Istenünk dicsérete. Hatalmas dolgokat cselekedett az Úr én velem, azért vigadok.” A belső tapasztalatnak ilyen kifejezése a legjobb, amit Istennek valamely gyermeke napfényre hozhat. Igaz, hogy háborúságokon kell keresztül mennünk, de az is éppen olyan igaz, hogy abból megszabadulunk. Igaz, hogy vannak hibáink és gyarlóságaink, amit fájdalommal elismerünk, azonban az is éppen olyan igaz, hogy mindenható Megváltónk van, ki e benső romlottságunkat legyőzi és annak uralmától megszabadít. Ha visszanézünk, helytelen volna letagadni, hogy a kételkedés mocsarába feküdtünk és a megaláztatás völgyén vergődtünk át, de éppen oly élhetetlenség volna, ha elfelejtenénk, hogy sértetlenül és épségben jutottunk azokon keresztül. Nem maradtunk azokban, hála a mi hatalmas Segítőnknek és pásztorunknak, ki bennünket „kivezetett és felüdített”. Minél mélyebb a nyomorunk, annál hangosabb az Isten iránti hálánk, ki bennünket áthozott és máig megőrzött. Szenvedésünk nem zavarhatja dicsénekünk dicső hangzását, mert az annak csak mélyebb kísérete: akkor nevetséggel betelik a mi szánk és nyelvünk vígassággal. Azt fogják mondani a pogányok: hatalmasan cselekedett az Úr ezekkel, „hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk”.

„Sokan estek el halálra sebzetten, mert az Istentől volt ez a harc.”
(1 Krónika 5,22)

Harcos, ki az Úr Jézus zászlaja alatt harcolsz, figyeld meg ezt a verset szent örömmel, mert ahogyan ez régen volt, úgy van még ma is. Ha a harc Istentől van, akkor a győzelem nem marad el. Ruben fiai, a Gáditák és Manasse fél törzse alig volt képes negyvenötezer harcképes férfit előállítani és mégis megöltek a Hágárénusokkal való harcban százezer embert, „mert az Istenhez kiáltottak segítségért harc közben, ő pedig meghallgatta kérésüket”. Az Úrnak nem nehéz, sok vagy kevés által segíteni. A mi teendőnk az, ha kell, vonuljunk ki Jehova nevében, még ha csak egy maroknyi nép volnánk is, mert a seregeknek Ura van velünk, mint fejedelmünk. Azok nem mellőzték a pajzsot, fegyvert és íjat, de mégsem vetették bizalmukat csupán e fegyverekbe. Úgy nekünk is fel kell használni minden alkalmas eszközt, de bizodalmunk teljesen és csakis az Úrban legyen, ki népének fegyvere és pajzsa. Rendkívüli győzelmük hatalmas oka e tényben rejlett, hogy „Istentől volt az a harc”. Szerelmeseim, ha a bennünk lévő vagy a rajtunk kívül eső bűnök ellen küzdünk, továbbá a hamis tanok, helytelen életmód, a nagyok és alacsony sorsúak közt levő lelki romlás, vagy végre az ördög és annak társai ellen, akkor a Jehova harcát folytatjátok, s előbb Neki kell legyőzetni, mielőtt attól tarthatnátok, hogy legyőzettek. Ne remegjetek a túlnyomó erőtől, ne rettenjetek vissza a nehézségektől és lehetetlenségektől, a sebtől és haláltól. Vagdalózzatok a lélek kétélű fegyverével és az elesettek halomszámra fognak heverni. A harc az Úrtól van, Ő kezünkbe adja ellenségeinket. Siessetek szilárd léptekkel és erős kézzel, erős szívvel és lángoló buzgósággal a harcba, akkor a gonoszok serege szét fog szóródni, mint a polyva a szél előtt.

„Amilyen igaz Isten szava
Úgy ördög, pokol kapuja,
S mind mi ahhoz tartozik
Egykor semmiségbe vész el;
Isten velünk, s mi Istennel!
A győzelem megadatik.”

„Akik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszságot!”
(Zsoltárok 97,10)

Elegendő okod van a gonoszt gyűlölni, ha meggondolod, hogy mennyi fájdalmat okozott az már neked. Óh, mily sok bajt hozott a bűn rád!
A bűn annyira megvakított téged, hogy nem látod Megváltód szépségét és szeretetreméltó voltát.
Oly süketté tett, hogy nem hallhatod Megmentőd gyöngéd és szeretetteljes hívását.
Lábaidat a bűn, a halál útjára fordította és életed kútforrásába halálos mérget öntött.

Szívedet beszennyezte és megfertőztette és azt csalárddá és gonosszá tette. Óh, milyen nyomorult teremtmény voltál, mikor a gonosz veled a legvégsőkig ment, mielőtt az isteni kegyelem miattad közbelépett!

A haragnak fia voltál, mint egyebek s lábaid a gonoszra futottak, a nagy tömeggel együtt. Így állt a dolog mindnyájunkkal. Ezért az apostol emlékeztet minket: „De megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által.”

Tényleg alapos okunk van a gonosz gyűlölésére, ha visszatekintünk és annak romboló munkáját megfigyeljük. A gonosz oly szentségtelen állapotot hozott létre bennünk, hogy az lelkünkbe került volna, ha a mindenható szeretet megmentésünkre közbe nem lépett volna.

Ő most is az a felkészült ellenség, aki sohasem nyugszik, hanem mindig leskelődik, hogy miképpen árthatna és dönthetne romlásba bennünket. Azért ti keresztyének gyűlöljétek a gonoszt, különben nyomort szereztek magatoknak. Ha ösvényeteket tövissel akarjátok behinteni és halálos ágyatok párnáját tüskékkel megtölteni, akkor hagyjatok fel a gonosz gyűlölésével.
De ha boldog életet kívántok élni és nyugodt, üdvös halállal meghalni, akkor járjatok szentség útjain és gyűlöljétek a gonoszt mindvégig.

Ha Megváltótokat igazán szeretitek és Őt tisztelni akarjátok, akkor gyűlöljétek a gonoszt. Ha a keresztyén szívében valami szeretet van a gonosz iránt, arra nem ismerünk hatásosabb gyógyszert, mint az Úr Jézussal való gyakori társalgást. Tartózkodjatok sokat az Ő közelében, úgy lehetetlen lesz a bűnnel jó lábon állnotok.

„Ki a gonoszt gyűlöli,
Az Jézusát öleli.”

„Az Úr pedig bezárta Noé után az ajtót.” (1 Mózes 7,16)

Noé be lett zárva és el lett zárva az egész világtól az isteni szeretet keze által. 

Az elválasztó isteni elhatározás kapuja határt von köztünk és a világ között, mely a gonoszban van. Mi nem e világból valók vagyunk, ahogyan az Úr Jézus sem ebből a világból való. 

Mi nem vehetünk részt a nagy tömeg hiú törekvéseiben, kedvteléseiben és bűneiben, nem játszhatunk a sötétség fiaival együtt a hiúság városának utcáin, mert mennyei Atyánk ránk zárta az ajtót. 

Noé Istenével volt bezárva a bárkában. egy helyesebb fordítás így hangzik: „Jer a bárkába”. 

Ez az Úr hívása volt, mellyel világosan bizonyította, hogy szolgájával és annak családjával a bárkában szándékozik maradni. Boldog nép az, mely ott van bezárva, ahol a Szentháromság mindegyik személye az Atya, a Fiú és a Szentlélek lakik. 

Mi sem akarjuk figyelmen kívül hagyni azt a kegyelemteljes felhívást: „Menj be kamrádba én népem és zárd magadra az ajtót: rejtsd el magad egy pillanatig, míg a harag elmúlik”. Noé úgy volt bezárva, hogy semmiféle baj nem érhette. Az ár őt csak menny felé emelte és a vihar elősegítette útjában. 

A bárkán kívül mindenütt romlás és nagy pusztulás volt, belül pedig teljes nyugalom és béke. Krisztuson kívül el kell vesznünk, de Jézus Krisztusban el vagyunk rejtve teljesen. 

Noé úgy volt bezárva, hogy nem is kívánkozhatott kijönni, úgy azok is, akik Jézusban vannak, elrejtetnek Őbenne örökkön örökké. Nem jönnek ki soha többé Tőle, mert az örök hűség zárta rájuk az ajtót, s a pokol gonoszsága nem képes őket kiragadni. 

Dávid házának Fejedelme bezárja és senki meg nem nyitja, s ha majd egykor az utolsó időben, mint házigazda felkel és bezárja az ajtót, akkor hiába fognak kopogtatni a csupán külsőleges hitvallók és kiáltani: „Uram, Uram, nyisd meg nekünk”, mert ugyan az az ajtó, mely az okos szüzeket bezárja, a bolondokat kizárja mindörökre. Ó Uram, zárd be énrám is az ajtót, a Te nagy kegyelmességed szerint.

„A király átkelt a Kidrón-patakon.” (2 Sámuel 15,23)

Dávid átment ezen a félelmetes patakon, mikor búslakodó társaival együtt hűtlen fia elől futott. Az Isten szíve szerint való jámbor férfi nem lett megkímélve a nyomorúságtól, sőt inkább egész élete a szenvedések láncolata volt. Miképpen várnánk tehát azt, hogy mi minden félelemtől megszabaduljunk? Nemzetünk legelőkelőbbjei hamuval borított fejjel várakoztak a szenvedés kapujánál; miért panaszkodjunk hát mi, mintha valami különös dolog történne velünk?

Maga a Királyok Királya sem járhatott kedvesebb és felségesebb úton. Ő is átment a Kedrón patak piszkos árkán, mely Jeruzsálem szennyvizét vezette le. Istennek van ugyan egy bűn nélkül való Fia, de egyetlen egy gyermeke sincs, akinél hiányozna a meglátogatás veszélye. Nagyon jól esik nekünk az a tudat, hogy Jézus mindenben megkísértetett, ahogyan mi. Mi a mi Kedronunk most? A hűtlen barát, valami szomorító veszteség, egy rágalmazó vád vagy szorongató érzés? A Király átment mindezeken. Vagy talán testi szenvedés, szegénység, üldözés, szégyen az? Ezen Kedron patakok mindegyikén előttünk ment át a Király. Azt a gondolatot, hogy a mi nyomorúságunk rendkívüli volna, egyszer s mindenkorra száműznünk kell, mert Ő, ki minden szentek feje, jól ismeri azt a fájdalmat saját tapasztalatából, amit mi olyan rendkívülinek tartunk. Sion polgárai között nem lehet egy tag sem a tettetett szentek körében, mert Immánuel az ő fejük és uralkodójuk.

Nem tekintve a gyalázatot, melyet Dávidnak el kellett viselnie, diadallal tért vissza az ő városába, s Dávid serege is győzelmesen kelt ki sírjából. Azért legyünk bátor szívvel, mert mi is diadalmaskodni fogunk. Meríteni fogunk nagy örömmel az üdvösség kútfejéből, habár most egy ideig a bűn és fájdalom veszélyes folyamán kell is átmennünk. Bátorság! Kereszt harcosai, a Király győzött, miután átment a Kedron patakján; ti is győztök!

„A mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete.”

(Titus 3,4)

Gyönyörűség, valóban gyönyörűség nézni, hogy milyen nyájasan bánik a Megváltó az ő szeretett gyermekeivel! Nem lehet dicsőbb annál, mint mikor valaki a Szentlélek által az örömnek és gyönyörűségnek e termékeny ligetére lesz vezetve.

Ha a lélek egy pillanatig áttekinti a megmentő szeretet történetét, akkor elméje előtt a leggyöngédebb szeretet ezer meg ezer elragadó tette jelenik meg, melynek mindegyike arra céloz, hogy a megújított lélek minden gondolatát és indulatát Jézus lényével egybefonja. 

Ha e bámulatra ragadó szeretet felett elmélkedünk és megfigyeljük, hogy miként halmozza el őket örökségének bőséges kincseivel a gyülekezet dicsőséges és minden túlragyogó Ura, akkor majdnem magunkon kívül leszünk az örömtől.

Ki képes a szeretetnek e nagyságát elviselni? Ha a Szentléleknek tetszik nekünk abból néha kóstolót adni, már az is több mint amennyit a lélek felfoghat. 

Milyen végtelen lehet tehát annak teljes leplezetlen szemlélése! Ha majd a lélek teljes értelemmel lesz felruházva, hogy az Úr kegyelmi ajándékainak felismerésére képes legyen, amikor bölcsesség adatik neki, azokat teljes értékük szerint méltányolni, amikor elég ideje lesz, azok nagysága, tökéletessége és magasztossága felett elgondolkodni, melynél fogva a jövendő világot nekünk megjelenti és átadja, akkor bensőbb társaságunk lesz Jézussal, mint most. 

De ki képes magának fogalmat alkotni egy ilyen társaság kedvességéről? Ez valami rész abból, ami az embernek az eszébe sem juthat, amelyet Isten készített az őt szeretőknek. 

Ó, bárcsak felnyílnának József éléskamrái, hogy látnánk azt a bőséges készletet, melyet számunkra készített! Ez szeretet, mely elragadtatásra késztet minket. 

Hitben látunk, mint egy távcső által, számtalan kincseinek fénytengeréből valami halvány képet, de ha majd egykor a mennyeieket színről színre látjuk szemeinkkel, milyen mélyen fog folyni a közösség folyama, melyben lelkünk fürödni fog! 

Addig is legélénkebb énekkel magasztaljuk szeretetteljes jótevőnket, a mi Urunk Jézus Krisztust, kinek szeretete minden szeretetnél csodálatosabb és gyönyörűségesebb.

„Ezek voltak a fazekasok, Netáim és Gedérá lakói, akik a király mellett, az ő szolgálatában laktak ott.” 

(1 Krónika 4,23)

A fazekasok bizonyára nem valami fenséges foglalkozást űznek, de a „Királynak” éppen fazekasokra volt szüksége, azért a Király szolgálatában voltak, habár az az anyag, amellyel dolgoztak, csak durva agyag volt. Lehet, hogy mi is a legalsóbb fokon vehettünk részt az Úr munkájában, de mégis nagy kedvezmény az, hogy valamit tehettünk a „Királynak”, azért meg is maradunk hivatásunkban és reméljük, hogy ha mindjárt a mezőn heverünk is, mindazáltal hasonlóak leszünk az ezüsttől tündöklő galambnak szárnyához, vagy amelynek szárnyai hasonlók az aranyhoz. Ez az idézet olyanokról szól, akik a plánták között és kerítések mellett laktak, tehát nehéz munkájukat bozót és tövisek között végezték. Talán inkább laktak volna a városban a városi sürgés-forgás közepette, előkelő társaságban, nemesebb élvezetek között, de mégis megmaradtak a nekik mutatott helyen, mivel a Király dolgát végezték. A mi hivatásunk köre és lakhelyünk is meg van határozva, amelyet kényünk-kedvünk szerint nem hagyhatunk el, hanem iparkodnunk kell, megszabott helyünkön az Úrnak szolgálni és áldásul lenni azoknak, akik közt lakunk. Ezeknek a fazekasoknak és kertészeknek királyi közösségük volt, mert a királynál laktak jóllehet a plánták között, a kerítések mellett – de mégis a királynál laktak. Nincs olyan hely, nincs oly rendes foglalkozás, akármilyen csekély és lenézett legyen is az, amely visszatartana a mi isteni Urunkkal folytatott társaságtól. Ha a legszegényebb sátrakat, a szegények túlzsúfolt szállásait, a munkásházakat vagy a börtönöket látogatjuk meg, mindenütt a Királynál maradhatunk. A szeretet minden munkájában számíthatunk Jézus barátságára és közösségére. Ha az Ő dolgában vagyunk, szeretettel mosolyog ránk. Ti, Istennek ismeretlen szolgái, akik a nyomorultak legnyomorultabbjainak kivetettjei és szemétjei között dolgoztok az Úrért, vigasztalódjatok, mert a hamurakásokon is találtak már drágakövet, az agyagfazék megtelt égi kincsekkel és káros növények nemes virágokká változtak át. Lakjatok a Királlyal az ő dolgában, akkor a ti nevetek is ragyogni fog az ő emléktárgyai között.

„Így lett este és lett reggel: első nap.” (1 Mózes 1,5)

Már kezdetben is úgy volt? Már az első napon megoszlott a világosság és a sötétség az idő birodalmában?
Lelki élményeim terén sem uralkodik mindig a dél vakító fénye, hanem fel kell készülnöm olyan időkre is, amikor gyászolnom kell régebbi örömeim elvesztése fölött és barátomat éjnek idején kell felkeresnem.
E tekintetben nem állok egyedül, mert mindazoknak, kik az Urat szerették, énekelniük kellett a törvény és kegyelem, a nyomorúság és a szabadulás, a szomorúság és a gyönyörűség kettős zsoltárát.
Az isteni gondviselés vezérletéhez tartozik az, hogy a nappal és éjszaka meg ne szűnjön, úgy a természeti, mint a lelki világban, míg be nem megyünk az ígéret földjére, melyről ez van megírva: „És ott éjszaka nem lesz.” Amit mennyei Atyánk elrendelt, az jól és bölcsen van.

Nos, kedves lélek, mi a legjobb részedre? Mindenek előtt tanuld meg e isteni intézkedést megelégedéssel fogadni, s légy hajlandó Jóbbal, miután a jót elvetted az Úr kezéből, a gonoszt is elfogadni. Az után légy rajta, hogy a nap kezdetét és végét, a reggelt és az estét, saját örömödre használd fel. Magasztald az Urat azért, ha örömének napját felhozta rád, de magasztald akkor is, ha az esti homály beáll. Úgy a nap felkeltében, mint a nap lementében van valami fenséges szépség, énekelj arról és dicsőítsd az Urat. Tégy úgy, mint a fülemüle, mely mindig hallatja énekét. Hidd el, hogy az éjszakának nincs kevesebb áldásos haszna, mint a nappalnak. A kegyelem harmatja dúsan esik a szenvedés éjszakáján. Az ígéret csillagai dicsőn tündökölnek a súlyos szenvedések sötét óráiban. Ne tágíts az Istenben való bizalom mellől a sors változatai között. Nappal ez legyen jelszavad: dolgozni, éjjel pedig ez: vigyázni. Minden órának megvan a maga kötelessége, haladj előre hivatásod teljesítésében, mint az Úrnak szolgája, míg majd megjelenik hírtelen az Ő dicsőségében. Lelkem, közeledik az este: az öregség és a halál, ne félj tőle, mert az is a naphoz tartozik!