„A mirtus-fák között, amelyek egy árnyas völgyben voltak.” (Zakariás 1,8)

Az a látás, mely ebben a részben van elmondva, az Izráel állapotát ecseteli Zakariás próféta korában. De ha magunkra alkalmazzuk azt, akkor az Isten gyülekezete jelenlegi földi helyzetének leírását adja az nekünk. A gyülekezet a mirtusbokorral hasonlíttatik össze, mely mély helyen virul. El van rejtve, láthatatlanul, észrevétlenül. Nem hajhász dicsőséget és nem vonja magára az elfogulatlan megfigyelő érdeklődését. A gyülekezet oly dicsőséggel bír, mint Ura, de az elrejtve marad a testi szemek elől, mert még nem jött el az az idő, amikor fényességében megjelenik. Hasonlóképpen a nyugalmas biztonság gondolata is megvan ebben a képben, mert a mirtusbokor csendben és nyugodtan van a mély helyen (ligetben), mikor a hegyek ormán vihar dühöng. A viharok és zivatarok az Alpesek ágas-bogas jegesein töltik ki kedvüket, de odalent, hol a folyó folyik, mely az Istennek városát megvidámítja, díszlik a mirtus friss víz mellett, zavartalanul a szél zúgásától. Mily nagy az Isten gyülekezetének belső csendessége! Sőt még az üldözések és kellemetlenségek között is békességük van, melyet a világ nem adhat, de el sem rabolhat! Az Istennek békessége, mely minden értelem felett van, erőssége az Isten gyermekei szívének és lelkének a Krisztus Jézusban. Ez a példázat ecseteli a szentek békés és folyamatos növekedését is. A mirtus nem hullatja el leveleit, örökzöld. A gyülekezet szintén a legrosszabb időben is boldogan zöldült és növekedett, sőt némelykor a legkeményebb télben ragyogott éppen legszebb díszében. Abban az időben gyarapodott a legjobban, amikor a legnehezebb próbáltatások érték. Ezután utal ennek az igének diadalára is. A mirtus a békesség eszményképe és a diadal jelentőségteljes jelvénye. A régi korban mirtussal és babérral koszorúzták a győzők homlokát. Nem diadalmas-e a gyülekezet mindenkor? Nem kell-e mindegyik keresztyénnek diadalmasoknál feljebb valónak lenni az által, ki őket szerette? A szentek, kiknek békességük van, a diadal fegyverzetével mennek aludni. „Az Istennek pedig legyen hála, ki adott nekünk diadalmat a mi Urunk Jézus Krisztus által!”

„Boldog vagy Izráel! Kicsoda olyan, mint te? Nép, akit az Úr véd.”
(5 Mózes 33,29)

Akik azt képesek állítani, hogy Krisztus követése boldogtalanná teszi az embereket, nagyon messzire vannak még az igazi boldogságtól és halvány sejtelmük sincs arról, hogy miben áll Krisztust követni.

Igazán érdekes volna, ha a Krisztus iránt való szeretet megnyomorítana, mert íme, mily magas rangra emel az bennünket, Isten fiaivá tesz.
Hát azt gondoljátok, hogy Isten minden boldogságot ellenségeire, fog halmozni és minden nyomort és gyászt gyermekeinek fog visszatartani?
Ellenfelei örömöt és gyönyört élvezzenek, sarjadékai pedig keservet és fájdalmat örököljenek?

A bűnös, kinek nincs része Krisztusban, dicsekedjék a boldogság gazdagságában, mi pedig keseregve járjunk-keljünk, mint a legszegényebb koldusok?
Nem, mi örülünk az Úrban mindenkor és dicsekszünk isteni fiúságunkkal, mert „mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!”

A fenyíték vesszejéből mindenesetre kijut nekünk is az Ő bölcsessége szerint, de az az igazság csendes gyümölcsét termi számunkra. Ennélfogva mi, kiket „az Úr oltalmaz”, a szent Vigasztaló támogatása mellett örvendezhetünk a mi üdvösségünknek Istenében.

Mi el vagyunk jegyezve Krisztusnak, s megengedné azt a mi nagy Vőlegényünk, hogy szerelmese szüntelen szomorúságban éljen? Szívünk egybe van Vele kötve.
Mi tagjai vagyunk és habár egy kevés ideig szenvedünk, miképpen Fejünk szenvedett, mindazáltal erre az időre is meg vagyunk áldva Őbenne mennyei javakkal.

A Szentlélek vigasztalásaiban birtokoljuk örökségünk zálogát és e vigasz nem csekély, sem nem ritka.
Az örök dicsőség és öröm örökösei vagyunk, és már idelenn érezzük a ránk várakozó gyönyör előízét.
Az öröm fényének egyes sugarai átvilágítanak hozzánk, hirdetve az örök nap feljövetelét.
Kincseink a halál tengerén túl vannak. Városunk, melynek erős alapja van, a Jordánon túl fekszik.
Az üdvözült lelkek ama világából a dicsőség fénye elbájolja szíveinket és fölfelé emeli. 

Igazán elmondható rólunk: „Boldog vagy Izráel! Kicsoda olyan, mint te? Nép, akit az Úr véd”.

„Az égből letekint az Úr, látja az emberek minden fiát.”
(Zsoltárok 33,13)

Talán semmiféle képies beszéd sem mutatja nekünk oly kegyelemdús fényben Istent, mintha az van felőle mondva, hogy leszáll trónjáról és eljön a mennyből, megfigyelni részvéttel az emberek szenvedéseit és szívére venni az emberek fiainak nyomorúságát.

Mi szeretjük Őt, mert mikor Sodoma és Gomora istentelenséggel megtelt, nem pusztította el e városokat mindaddig, míg személyes meglátogatásával meg nem mutatta kegyelmét nekik.

Nem tehetünk mást, ki kell tárni szívünket Urunk iránt való szeretetben, ki a legnagyobb dicsőségből lehajtja fülét hozzánk és a halandó bűnös ajkára teszi, kinek elbágyadt lelke engesztelésért és békéért sóvárog.

Mi mást tehetnénk, mint Őt szeretni, mivelhogy tudjuk, hogy még fejünk hajszálait is számon tartja, minden léptünkre figyel és igazgat minden újainkon?

Kiváltképpen feltűnik előttünk ez az igazság és meghatja szívünket, ha meggondoljuk, mily figyelmes Ő teremtményeinek nemcsak ideig tartó szükségeire, hanem egész különösképpen szellemi gondjaira is.

Jóllehet mérhetetlen távolság van a véges teremtmény és a végtelen Teremtő között, mégis elszakíthatatlan kötelékkel vannak egymáshoz kötve. Ha egy könny hull szemedből, ne hidd, hogy Isten nem veszi azt észre.

Mert „miképpen könyörül atya az ő fiain, azonképpen könyörül az Úr az őt félőkön”. Sóhajaid megindíthatják Jehova szívét; suttogásaid ajkadhoz vonják füleit; imád megállíthatja kezét; hited mozgásba hozhatja karjait. Ne képzeld, hogy Isten a magasságban trónolva nem gondol rád és nem kíséri figyelemmel lépteidet.

Az Úr rád tekint, akármilyen szegény és nyomorult vagy is. „Mert az Úrnak szemei nézik a földet, hogy megerősítse azokat, akik teljes szívvel szeretik Őt.”

„Ő lépteidre figyel;

Lásd, miként vigyáz szeme!

Bárhova mész, nem hagy el,

Veled van hűen őrködve.

Az Ő erős karjával

Védelmez biztonsággal.”

„És világosság lesz az estének idején.”  (Zakariás 14,7)

Sokszor nézünk várakozásteljesen a jövőbe, az öregség idejére és elfeledjük, hogy „világosság lesz az estének idején”. 

A szentek közül némelyiknek élete legkedvesebb része az öreg kor.

Balzsamos fuvallat érinti a tengerész arcát, amikor a halhatatlanság partjaihoz közeledik, csendesebb hullámok táncolnak hajója körül, gyönyörű vidék mosolyog felé, nyugalom uralkodik körülötte, mély, csendes, ünnepélyes nyugalom. 

Az öregség oltáráról eltűntek az ifjúi tüzesség hevesen lobogó lángjai, de megmaradt a komoly érzelem valódi lángja. 

A zarándokok elérték az „Én gyönyörűségem” földjét, azt a boldog mezőséget, mely a mennyországot képezi e földön. 

Angyalok látogatják, mennyei lég áramlik át rajta, a Paradicsom virágai nőnek benne, a légkört Szeráfok éneke tölti be. Némelyek évek hosszáig időznek itt, mások pedig csak néhány órára jönnek ide elköltözésük előtt, ez földi Éden. Szabad vágyódva várnunk azt a pillanatot, mikor az ottani gyönyörű bokrok árnyékában üdülhetünk, és addig megelégszünk a reménységgel, míg megérkezik az élvezet ideje. A nap, mikor leáldozik, nagyobbnak tűnik, mint mikor magasan van az égen és pompás fény aranyozza meg a lemenetelét kísérő felhőket. A fáradság nem képes megzavarni az öregség kedves alkonyának nyugalmát. A szív a drága tapasztalatok érett gyümölcseit gyűjti felüdülésül az élet vacsorájához és a lélek elkészül a nyugalomra.

Az Úr népe világosságnak örvend még a halál óráján is, a hitetlenség remeg és retteg. 

Az árny leszáll, az éj jön, az élet végéhez közeledik. Óh, nem, kiált a hit, éppen most van vége az éjszakának és felvirrad a valódi nap. Megjött a világosság, a halhatatlanság világossága, 

Atyád arcának világossága. Tedd össze lábaidat ágyadon, nézd az üdvözült lelkek várakozó seregét! Angyalok visznek el téged. Élj boldogan, szeretett lélek, te elvitettél, integetsz kezeddel. 

Óh, most lesz világosság! 

A gyöngykapuk nyitva, az aranyutcák ragyognak a nemes jáspis csillogásától. 

Mi behunyjuk szemeinket, de te látod a láthatatlanokat. Élj boldogan, testvér, nálad már világosság van estének idején, nálunk még nem.

„És ő felkelt, és evett és ivott; és ment annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel”

(1 Királyok 19,8)

Minden erő, amit a mi kegyelmes Istenünktől kapunk, az Ő szolgálatára lesz adva, nem pajzánságra, sem dicsekedésre. 

Mikor a próféta a szén között sült pogácsát és fejénél a pohár vizet meglátta, mikor a fenyőfa alatt ült, az nem hozott neki kényelmet és azok által nem nyert kellemes nyugalmat, hogy magát felüdítse; hanem inkább parancsot kapott, hogy annak az ételnek erejével negyven nappal és negyven éjjel menjen az Isten hegyéig, a Hórebig. 

Mikor a Mester tanítványait enni hívta ezekkel a szavakkal: „Jöjjetek, ebédeljetek”, az ebéd megtörténte után ezt mondta Péternek: „Legeltesd az én juhaimat”. 

Azután még hozzáfűzte: „Kövess engem”. 

Így áll a dolog velünk is. Mi mennyei kenyeret eszünk, hogy erőnket az Úr szolgálatában használjuk el. Vacsorázni jövünk és megesszük a húsvéti bárányt, felövezett derékkal és pálcával kezünkben, hogy azonnal felkelhessünk, mihelyst éhségünket lecsillapítottuk. Némely keresztyén szeret Krisztus által élni, de arra nem sokat gondol, hogy Krisztusért éljen. 

A földnek az előkészület helyének kellene lenni a mennyre, s a menny éppen az a hely, ahol a szentek a legfelségesebben tápláltatnak, és legtöbb teendőt kapnak. Urunk asztalához ülnek és az Ő templomában szolgálnak Neki éjjel és nappal. 

Mennyei ételeket élveznek és tökéletességben szolgálnak az Úrnak. Kedves hívő keresztyén, azzal az erővel, melyet napról-napra Krisztustól kapsz, dolgozz Neki, a te Uradnak. 

Némelyikünknek még sokat kell tanulni Urunk szándékaira vonatkozólag, ami végett kegyelmével ajándékoz meg. 

Ne tartsuk vissza az igazság drága magvait, ahogy az egyiptomi múmia megtartotta a búzaszemeket évezredeken át anélkül, hogy alkalmat adott volna azoknak a fejlődésre: nekünk hintetni kell az igazságot és megöntözni. 

Mi célból küldi az Úr az esőt a szomjazó földre, miért adja az éltető napfényt? 

Nem azért-e, hogy azok a föld gyümölcseinek növekedését előmozdítsák, hogy az emberek dúsan tenyésszenek? 

Így táplálja és erősíti az Úr a mi lelkeinket is, hogy azután megújult erőnket az Ő dicsőségének előmozdítására fordítsuk.

„Valaki pedig iszik abból a vízből, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik” 

(János 4,14)

Aki az Úr Jézusban hívővé lett, az teljes megelégedést talál Nála a jelenre nézve és bőséges örömöt az örökkévalóságra nézve.

A hívő nem az az ember, akinek napjai komorak, a vigasz fogyatékossága miatt; — akinek éjjele nem ér véget, a szívet emelő gondolatok hiánya miatt, mert Megváltójában az örömnek olyan kútfejére és a vigasznak olyan forrására talál, hogy folyton megelégedett és boldog. 

Állítsátok őt egy utálatos szemétdomb közepére, még ott is nemes társra talál. Űzzétek ki a sivár pusztaságba, égi mannát eszik, kergessétek ki őt a rokonai közül, a saját házából, ő mindazáltal talál „igaz barátot, ki jobban szeret és szilárdabban támogat a testvérnél.” 

Hervasszátok el valamennyitek indáját, az idők sziklája oltalmazó árnyékot nyújt neki. Ássátok alá minden földi reményének alapját, szíve mégis rendíthetetlen marad az Úrban való bizalomban. 

A szív telhetetlen sírüreg, míg be nem vonul abba az Úr Jézus, azután pedig egy csordultig teli pohárrá lesz. A Krisztusban olyan bőség van, hogy Ő egyedül mindene a hívőnek. 

A valóban szent érzelmű, annyira megelégszik a Jézusban található bőséggel, hogy soha sem szomjazik meg, ha csak azért nem, hogy nagyobb kortyokat ihasson az élő kútfőből. 

Ez ne a bágyadtság okozta szomjúság legyen, hanem az édes vágyakozás szülte szomjúság. 

Valami felségesnek fog előtted tűnni, Jézus szeretetének teljes élvezetéért esedezni. 

Egyszer valaki ezt mondta: „Sokszor és gyakran merítgettem vedremmel a forrásból, de most Jézus után való szomjúságom olyan elégedetlenné vált, hogy szeretném magát, a forrást ajkamhoz emelni és megszakítás nélkül kedvemre inni”. 

Ez-e a te szíved érzése is, kedves hívő keresztyén? Érzed, hogy Jézusban minden vágyad teljesült és hogy most nincs más kívánságod, mint többet tudni Őróla és Vele bensőbb közösségben állni? 

Akkor jöjj szüntelen e forráshoz és vedd az életnek vizét ingyen. 

Jézus nem fogja soha sem azt gondolni, hogy túl sokat veszel, hanem mindenkor szívélyesen fogad és mondja: „Igyál, igen csak igyál mindig, én szerelmesem és barátom”.