„Fogjátok meg nekünk a rókákat, a rókafiakat, akik a szőlőket elpusztítják.”

(Énekek éneke 2,15)

Egy kis tövis sok fájdalmat okozhat. Egy kis felhő eltakarhatja a napot. A kis rókák elpusztítják a szőlőhegyet, s a kis bűnök szívfájdalmat idéznek elő az érzékeny léleknél. 

Ezek a kis bűnök garázdálkodnak a szívben és tisztátalanná teszik azt egészen olyan dolgokkal, amit Krisztus gyűlöl, úgy, hogy azután felüdítő társaságát és kedves közösségét nem tarthatja fenn velünk. Valami nagy bűn nem teheti tönkre a keresztyént, de egy kis bűn nyomorulttá teheti. 

Jézus csak úgy járhat népével, ha azok minden ismert bűnt kiűznek. 

Ő mondja: „Ha az Én parancsolataimat megtartjátok, az Én szeretetemben maradtok meg, miképpen Én és az Én Atyámnak parancsolatait megtartottam és maradok az Ő szerelmében.” 

Némely keresztyén nagyon gyéren örvend Megváltója közellétének. Mi okozza azt? 

Egy érzékeny gyermekre bizonyára nagyon fájdalmas érzés volna, ha azt venné észre, hogy Atyjától el van különülve. Istennek gyermeke vagy és mégis nyugodtan tudsz lenni, Atyád arcának látása nélkül? 

Hogyan? Krisztus jegyese volnál, és mégis jól érzed magad Tőle távol is? 

Igazán, te nagyon messzire mentél, mert Krisztus jegyese óhajtozva gyászol, mint a galamb játszótársa után, ha elhagyta őt. 

Azért tedd fel magadnak ezt a kérdést: „Mi űzte el tőlem Krisztust?” Bűneid kőfala mögé rejtette el arcát. Ez a kőfal lehet, hogy csak apró kavicsokból van összerakva, de az egyre megy. 

A tenger cseppekből áll; a sziklák apró szemcsékből vannak összetéve; az a tenger is, mely téged Krisztustól elválaszt, lehet, hogy kis bűneid cseppjeivel van tele. 

S az a szikla, melyen bárkád majdnem ronccsá zúzódik, lehet, hogy kis bűneid piciny korallállatainak naponkénti munkája által keletkezett. 

Ha Krisztussal akarsz élni, Krisztussal járni, Krisztusra nézni, Krisztussal társalogni, akkor őrizkedj „a rókafiaktól, melyek a szőlőket pusztítják, mert a mi szőlőink virágzásban vannak”. 

Jézus hív téged, hogy menj Vele azokat megfogni. 

Ő bizonyosan összefogdossa azokat egykettőre és könnyen, min Sámson. Menj el Vele a vadászatra!

„Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat.”

- (Zsoltárok 66,20)

Ha imánkra őszintén visszatekintünk, ámulat fog el bennünket amiatt, hogy Isten azokat valamikor meghallgatta. Talán vannak köztünk olyanok, akik úgy vélekednek, hogy imáik méltók a meghallgatásra – a farizeusok is úgy gondolták – de az igazi keresztyén, akinek látása tisztább, sír és gyászol imái fölött, és ha a múltat még egyszer visszahozhatná, szeretné imáit több komolysággal és buzgósággal felfűszerezni.
Kedves keresztyén, gondolj arra, milyen hidegek voltak imáid. Kamrácskádban tusakodni kellett volna Istennel, mint egykor Jákób, de ahelyett könyörgésed erőtlen és száraz volt, nagyon távol állt attól az alázatos, bizalomteljes és buzgó hittől, amely így kiállt fel:
„Nem bocsátlak el Téged, míg meg nem áldasz engem”.
Igen, ez csodálatos és feltűnő, hogy Isten a te hideg imáidat meghallgatta. De nem csak meghallgatta, hanem meg is hallgatja. Jusson eszedbe, hogy milyen ritkán imádkoztál, milyen hanyag voltál ebben a tekintetben.
Igen, ha valami bajod és szomorúságod volt, akkor sűrűn jöttél a kegyelem trónja elé, de amikor megszabadultál a nyomorúságból hova lett azután állhatatos könyörgésed? 

Mindannak dacára, ha te megszűntél is oly buzgón imádkozni, mint egyébként tetted, de Isten mindazonáltal nem szűnt meg téged áldásával elárasztani.
Ha te távol maradsz a kegyelem székétől, Isten akkor sem hagyja azt el, hanem kegyelmes jelenlétének tündöklő fénye mindenkor látható marad a kérubok szárnyai között. 

Ó, milyen csodálatos, hogy az Úr tekintetbe veszi szabálytalanul mutatkozó tusakodását tolakodásunknak, amely szükségeinkkel jön és megy. Milyen Isten Ő, hogy így meghallgatja azok imáját, akik sürgős kívánságaikkal jönnek hozzá, de ha kegyelemben részesültek, ismét elhanyagolják.

Őt, ezek akkor jönnek Istenhez, ha a szükség kényszeríti őket arra, de akkor majdnem elfelejtkeznek hozzá fordulni, ha az áldás oly erősen jön, hogy a gondot mind elfújja. 

Ó, bárcsak érintené szívünket kegyelme és jósága, mellyel az oly szegényes imát is meghallgatja és olyanok lennénk ezután, mint akik „minden ügyben szüntelen imádkoznak és esedeznek a Szentlélek által.

„Ne hagyj el engem, Uram, Istenem, ne légy távol tőlem!”

 -(Zsoltárok 38,22)

Gyakran imádkozunk azért, hogy Isten ne hagyjon el minket a nyomor és kísértés idején, de emellett könnyen elfelejtjük, hogy minden időben szükséges így imádkoznunk. Nem létezik életünkben egyetlen egy pillanat sem, bármily szent is legyen az, amikor el tudnánk lenni az Ő támogatása és erősítő hatalma nélkül. Úgy a világosságban, mint a sötétségben, úgy az Ő közelében, mint a kísértések idején, szükségünk van erre a kérésre: „Ne hagyj el engem, Uram, Istenem”. „Tarts meg engem a Te beszéded által, hogy éljek; erősíts engem, hogy meggyógyuljak”. Ha egy kisgyermek járni tanul, szüksége van a folytonos felügyeletre és támogatásra. Mikor a kormányos elhagyja a hajót, azonnal letér a rendes pályájáról és a habok labdaként űzik ide s tova céltalanul. Mi nem nélkülözhetjük a felülről származó állandó segítséget.

Tehát ezért naponként kell imádkoznunk. „Ne hagyj el engem, Atyám, ne hagyd el gyermekedet, mert máskülönben az ellenség keze elejti őt. Pásztorom ne hagyd el bárányodat, különben elbolyong a nyájtól és biztos védelmétől. Nagy Kertész, ne hagyd el plántádat, mert elhervad és meghal. Ó Uram, ne hagyj el engem ebben a szempillantásban, de ne hagyj el Istenem soha sem. Ne hagyj el örömömben, mert különben foglyul ejti szívem. Ne hagyj el szenvedésemben, nehogy zúgolódjam ellened. Ne hagyj el engem, ha megtérést ajándékozol nekem, mert elveszíteném a megbocsátás reménységét és kétségbe esnék, de ne hagyj el engem legerősebb hitem idejében sem, mert hitem különben vakmerőséggé fajulna. Ne hagyj el engem, mert nélküled gyenge, veled azonban erős vagyok. Ne hagyj el engem, mert utam veszélyes és buktató hálókkal van kirakva; vezetésed nélkül el vagyok veszve. A kotlós tyúk nem hagyja el csirkéit, fedezz be Te is engem szárnyaiddal, hadd találjak oltalmat szárnyaid alatt. Ne távozz messze tőlem, mert a nyomorúság közel van és senki sincs, aki segítségemre sietne”. „Ne hagyj el engem, Uram, Istenem, ne légy távol tőlem! Siess az én segítségemre, ó Uram, én szabadítóm!”

Ne hagyj el Istenem
Menedékem s fényem.

„Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!”

 -(Zsoltárok 55,23

A gondok, - vonatkozzanak azok bár megengedett tárgyakra, - szerfölött elfoglalnak bennünket, az a gonosztól van és bűn. Azt az intést, hogy az aggasztó gondokat kerüljük, a mi Urunk, 

Megváltónk ismételten szívünkre kötötte, az apostolok is megismétlik, így mi sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert különben kihágást hozna magával. 

Az aggasztó gondok legmélyebb alapja az, hogy magunkat bölcsebbnek tartjuk Istennél. 

Azt merészeljük gondolni, hogy Ő – balgatag képzetünk szerint – valamiről megfeledkezhet. Azon fáradozunk, hogy nyomasztó terhünket a magunk hátára vegyük, mintha Ő nem volna képes, vagy nem akarná nekünk azt megtenni. 

És az engedetlenség az Úr határozott és világos akarata iránt, utasításának ez a megvetése, szavai iránt való efféle hitetlenség és az a merészség, hogy az Ő dolgába akarunk beavatkozni, ez teljesen és túlságosan bűnös. Sőt mi több, a gyötrődő gondok gyakran bűnös cselekedetre vezetnek. 

Aki nem adja át terheit nyugodtan Isten kezébe, hanem maga akarja azokat cipelni, igen könnyen jogtalan eszközökkel kísérli meg céljának elérését. Ez a bűn rávisz arra, hogy Isten tanácsát és bölcsességét elhagyva, emberi bölcsességben keressünk segítséget. 

Ez annyi, mint „száraz kúthoz” menni az „élő víz” helyett. Ez olyan bűn, mellyel régen Izrael népe is megterhelte magát. A gond kételyt támaszt bennünk Isten jósága és kegyelme iránt és ezáltal szeretetünk meglanyhul iránta. Bizalmatlanságot érzünk, és ezzel megszomorítjuk a Szentlelket, így imánk akadályozva, életünk, - melynek világítani kellene mások előtt, - be lesz szennyezve és törekvésünk önzéssé alakul. 

Az Istenbe vetett bizalom hiánya eltávolít tőle, de az ígéreteibe vetett hit által minden terhet, ami előttünk van Őreá vetünk és „nem gondoskodunk semmiről”, mert Ő szívesen gondoskodik rólunk. Ezt tart minket közelében és erősít sok kísértéssel szemben. „Bízzatok Ő benne mindenkor ti népek, a ti szíveteket öntsétek ki Ő előtte, az Isten oltalmunk nekünk”.

„Akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.”

(Róma 8,30)

Ez egy drága igazság részedre, kedves hívő lélek. Talán szegény, nyomorult és ismeretlen vagy, úgy, felüdítésed végett tekints „hivatásodra” és az abból származó üdvös következményekre, s kiváltképpen arra a drága hatásra, amelyről itt szó van. Amilyen bizonyos, hogy most Isten gyermeke vagy, olyan bizonyos, hogy minden nyomorúságodnak vége szakad nemsokára és mindazzal bővölködni fogsz, ami üdvödre és dicsőségedre szolgál. Várj még egy kicsit és fáradt fejed a dicsőség koronáját fogja hordani, ezek a munkától nehéz kezeid győzelmi pálmát fognak lengetni. 

Ne panaszkodj szenvedéseid miatt, hanem inkább örülj azon, hogy rövid idő múlva ott leszel, ahol „nincs többé szenvedés, kiáltás vagy fájdalom”. A tüzes lovak és tüzes szekér ajtód előtt várnak s egy pillanat elegendő, hogy átvigyenek téged a megdicsőültekhez.

Az örök dicséret és hála már ajkadon van. A menny kapuja nyitva áll előtted. Az örök nyugalomba való bemenetel csalhatatlanul biztosítva van számodra. Ha az Úr téged elhívott, akkor semmi sem választhat el szerelmétől. A nyomor és a szomorúság nem tépheti el ezt a köteléket; az üldözés tüze nem égeti el ezt a bilincset; a pokol kalapácsa nem törheti szét ezt a láncot.
Te el vagy rejtve, az a hang, mely téged először hívott, újból fog hívni, de ezúttal a földről az égbe, a halál komor homályából a dicsőség kimondhatatlan fényébe.
Ó, hidd erősen, hogy annak szíve, aki téged megigazított, végtelen szeretettől dobog érted. Mindjárt ott leszel a megdicsőülteknél, ott, ahol részed van; itt csak kevés ideig várakozol, hogy előkészülj a szentek örökségének elvételére, mely a világosságban van.
Azután az égi követek szárnyaikon felvisznek téged a békesség, öröm és üdvösség hegyére hol énekelni fogsz:

„Üdvözítőm trónjánál
Leteszem a koronám:
Dics, áldás, magasztalás,
Legyen Neked hál’adás!
Hallelujah!”
és nyugszol örökkön örökké.

„Gyűlölöd a gonoszságot.” (Zsoltárok 45,8)

Haragudjatok, de ne vétkezzetek. Aligha volna az jó az emberben, ha nem haragudna a bűnre. 

Aki az igazságot szereti és az igazságtól van, az gyűlöl minden hamis utat. A mi Urunk Jézus is mennyire gyűlölte a kísértőt, mikor felé közeledett! Háromszor tört rá, mindannyiszor más alakban és mindig e szavakkal lépett fel vele szembe: „Eredj el tőlem Sátán!” 

Másokban is gyűlölte a hamisságot: s nem kevésbé teljes szívből, habár gyakran e gyűlöletét a részvét könnyeivel és nem a szemrehányás szavaival fejezte ki. De nem lehet szigorúbb beszéd, Illéséhez hasonlóbb, mint e szavak: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házát, és színből hosszan imádkoztok”. Annyira gyűlölte a bűnt, hogy szívének vérét ontotta ki, hogy azt halálra sebezze. Eltűrte a halált, hogy azt megölhesse. 

Eltemettetett, hogy eltemethesse azt az Ő sírjába, s feltámadt a halálból, hogy azt örökre lábai alá vethesse. Krisztus az evangéliumban ajándékoztatott nekünk s ez az evangélium a hamisságot minden alakjában megveti és ellene áll. Az istentelenség szép öltözettel ékesíti magát és képmutató nyelvvel a szentek beszédmódja szerint beszél; azonban Jézus hatalmas tana, - a kötélből vont durva ostorhoz hasonlóan – kiűzi ezeket az Ő templomából és nem tűri meg a gyülekezetében. 

Így van ez azon is, melyben Krisztus lakik; elkeseredett harc folyik Krisztus és Beliál között! 

Ha pedig majd Megváltónk, mint Bíró megjelent, akkor is ama dörgő szavai: „Menjetek, átkozottak az örök tűzre!” (melyek a valóságban nem egyebek, mint a bűnről való tanai előadásának folytatása), az istentelenség iránt való utálatáról fog tanúskodni. Amilyen meleg és benső a bűnös iránti szeretete, oly égető a gonoszság minden neme iránti gyűlölete; amilyen tökéletes az Ő igazsága, olyan teljes lesz a bűnnek megsemmisülése. 

Ő győzelmes és Hős a szentség ékességében, a gonoszságnak dicső legyőzője, „Te szereted az igazságot és gyűlölöd a hamisságot, ennek okáért, mert megkent téged, ó, Isten, a te Istened vígasságnak olajával a te társaid fölött.”

„Az ÚR javamra dönti el ügyemet.”

(Zsoltárok 138,8)

Az a bizalom, melyet a zsoltáros e szavakban kifejez, egész nyilvánvalóan isteni bizalom.
Nem mondja: „Olyan kegyelemben vagyok, hogy azt véghez vihetem; hitem oly rendíthetetlen, hogy nem ingadozik; szeretetem oly meleg, hogy sohasem hűl ki; elhatározásom oly szilárd, hogy senki sem tántorít el tőle”, ő nem beszél így, hanem minden reménye és bizodalma az Úr.

Ha olyasmibe helyezzük bizalmunkat, ami nem az idők szikláján lett alapozva, akkor a mi oltalmunk és menedékünk kevesebbet ér az álomnál, összeomlik felettünk legmélyebb fájdalmunkra és nagy romlásunkra romjai alá temet bennünket. A zsoltáros bölcs volt, bizodalmát nem építette csekélyebbre, mint az Úr munkájára. Az Úr az egyedül, ki a jó munkát elkezdte bennünk.

Ő az, aki azt véghez is viszi, s ha be nem végzi, akkor mindig bevégezetlen marad. Ha igazságunknak mennyei öltözetén csak egyetlen egy öltés is van, amit mi magunk öltöttünk, akkor el vagyunk veszve; bizodalmunk azonban az, hogy az Úr, amit elkezdett, el is végzi. Ő mindent megtett, mindent tennie kell és mindent tenni fog. Bizodalmunkat nem szabad arra helyezni, amit mi tettünk, sem arra, amire szigorúan elhatároztuk magunkat, hanem kizárólag és teljesen arra, amit az Úr akar tenni.

A hitetlenség azt súgja: „Sohasem fogod te azt megtenni, nem vagy elég állhatatos.
Nézd szíved álnokságát, nem győzheted le a bűnt, gondolj a világ bűnös élvezeteire és kísértéseire melyek téged csalogatnak, azok biztosan elámítanak és megtévesztenek.” Ó, igen, mi bizonyára a romlásba zuhannánk és elvesznénk, ha saját erőnkre volnánk utalva.

Ha gyarló járművünket a viharos tengeren mennyei támogatás nélkül volnánk kénytelenek kormányozni, akkor fel kellene hagynunk az utazással, de Istennek hála, „Ő elvégzi, amit elkezdett és minket partra visz az óhajtott célhoz.” Nem túlzunk, ha Istenbe vetjük teljes bizalmunkat, sohasem fogunk csalódni, ha ilyen bizodalmunk van.

„A helyes útra vezette őket” (Zsoltárok 107,7)

A változatos benső élmények gyakran e kérdést idézik elő a komoly keresztyénnél: „Miért van nekem ilyen helyzetem?” Kerestem a világosságot, és íme, sötétség jött rám; kerestem a békességet és nyomorúságot találtam. Azt mondtam az én szívemben: az én váram szilárd, soha sem fogok ingadozni, de mikor, Uram, elrejtetted arcodat, én megháborodtam. 

Még tegnap világosan ismertem elválasztásomat, ma azonban már minden bizonyságom oda van és reményem beborult. Tegnap fel tudtam hágni a Pisga hegyére és bepillantottam az ígéret dicső földjére, ma már meg van fosztva lelkem minden örvendetes bizalomtól. 

Csüggesztő félelem vett rajtam erőt, örömöm egyáltalán nincs, de gyászom annál több. Vajon ez Istennek velem való szándékához tartozik? Ez az az út, melyen Isten engem a mennybe akar vinni? 

Igen, úgy van. Hited elhomályosodása, kedélyed elkomorodása, reményed eltűnése, mind eszköz és út, melyek által Isten a nagy szükségnek megfelelő érettség felé közelebb visz, melyet nemsokára megkapsz. 

Ezek a próbáltatások hited megerősítését és szilárdságát célozzák; ezek áramlatok, melyeknek hullámcsapásai feljebb emelnek téged a sziklára; csak szelek, melyek hajódat űzik a mennyei kikötő felé. 

Tehát veled is úgy van, mint Dávid mondja: „És vezérli őket a partra, melyre igyekeztek menni”. Dicsőség és gyalázat által, szidalom és dicséret által, gazdagság és szegénység által, öröm és szomorúság által, üldözés és tisztelet által lesz megtartva és mozdul előre lelki életed és ezek mindegyikének áldásul kell neked szolgálni utadon. 

Óh, ne gondold, kedves hívő testvérem, hogy keserveid ellenkeznek Istennek veled való szándékával; azok szükségszerűen ahhoz tartoznak. „Sok háborúságon keresztül kell nekünk az Isten országába mennünk”, azért tanuljátok meg „nagy öröm tartsátok, mikor különféle kísértésekbe estek”.

„Ha keresztünk nagy, szebb koronát
Teszel Istenünk részünkre;
S azt egykor trónjánál adja át
Teszi a győző fejére.
Ezt a kincset csak az kapja,
Ki keresztjét nem utálja.”

„Mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr.” (1 Péter 2,3)

„Mivel”: ez nem elintézett dolog mindenkinél, aki az emberi nemzethez tartozik. Itt fennforog az a lehetőség és valószínűség, hogy némelyek nem kóstolták meg, mily kegyelmes az Úr. „Mivel”: tehát ez nem általános, hanem, egy kiváltképpen való kegyadomány; tehát szükséges arról tudakoznunk, hogy vajon ismerjük-e Istennek kegyelmét belső tapasztalatból? Nincs oly kegyelemnyilvánítás, melynél ne volna alkalmunk szívünket kipróbálni.
Ha ez komoly és benső imánk tárgya, akkor ne legyünk addig nyugton, míg valami kétséges dolog nyugtalanít afelől, hogy tényleg megkóstoltuk-e az Úr jóságát. Az őszinte és szent bizalmatlanság önmaga iránt alkalmat ad a hívő szívében ilyen kérdésre, de az efféle kétely tartóssága igazán rossz volna. Nem történhet meg elszánt küzdelem nélkül, ha a Megváltót hitkarjainkba ölelve akarjuk mondani: „Tudom, kiben hittem, hogy az én Ő nála letett kincsemet megtartja ama napra”. Hívő lélek, ne nyugodj addig, míg teljes bizonyossággal nem bírsz szívedben afelől, hogy Jézusé vagy és Őt szereted. Semmi se nyújtson megelégedést, míg a Szentlélek csalhatatlan tanúbizonysága által, mely bizonyságot tesz a te lelkeddel egybe, az isteni fiúság bizonyságához nem jutsz. Óh, itt nem kicsiségről van szó, ne elégedj meg efféle kijelentésekkel: „talán”, „lehetséges”, „ha”, „mert”. Építs az örök igazság fundamentumára, építs rá szilárdan. Iparkodj Dávid bizonyos kegyelme után, s meg is nyered egész határozottan és valóságosan. Reményed horgonyát vesd be a legszentebb helybe a kárpiton belül és ügyelj arra, hogy lelked, elszakíthatatlan kötéllel legyen e horgonyhoz erősítve. Ne állj meg a végzetes „mert”-nél, előre! Ne maradj hátra a kételkedés és félelem pusztájában, lépkedj keresztül merészen a csüggetegség Jordánján és vonulj be a béke ígéretföldjére, hol jóllehet még kánaániták laknak, azonban a föld nem szűnt meg gazdagon teremni gabonát; ott a tej és méz elzárhatatlan patakokban folyik.

„Aki megélhetésünkre mindent bőségesen megad nekünk.” (1Timótheus 6,17)

A mi Urunk Jézus mindig adakozó, egyetlen pillanatig sem vonja meg tőlünk kezét. Amíg a kegyelemnek van még olyan edénye, mely nem telt meg csordultig, addig nem áll meg az olaj. Ő nap, mely sohasem nyugszik le; manna, mely szüntelen hull a tábor körül; szikla a pusztában, ki átszúrt oldalából szakadatlanul életfolyamot szolgáltat; kegyelemének esője folyton csepeg; jóvoltának áldása mindig folyik; szeretetének kútfeje mindenkor buzog. Mivel Ő, a király, soha meg nem hal, tehát irgalmassága nem szűnik meg soha. Napról-napra szakíthatunk gyümölcséből és élvezhetjük azt. Naponként lehajlanak ágai kinyújtott kezünk felé, jóságának valamely újabb készletével. Heteinek hét ünnepnapja van, s évei annyi vendégséget számlálnak, mint napot. Ki hagyta el valaha ajtaját anélkül, hogy áldást ne vitt volna magával? Ki állt fel valamikor elégedetlenül szeretetének asztala mellől, vagy: ki távozott karjából gyönyör nélkül? Kegyelme és irgalmassága minden reggel új és felüdít minket minden este. Ki számolhatja meg jótéteményeinek sokaságát, vagy mondhatja meg kegyelmi adományainak számát? Az idő homokóráján átfutó homokszemek nem érhetnek fel koránt sem az Ő szeretetnyilvánításainak számával! Időnk szárnya, jósága ezüstjével és szeretet átlátszó aranyával van bevonva. Az idő folyója az örökkévalóság hegyeiről kegyének arany-homokszemeit hozza át nekünk. A számtalan csillagok csak zászlóhordozói lehetnek az áldásosztogatások még végtelenebb seregének. Ki számlálja meg a port? Az megszámlálhatja a Jákóbra árasztott jókat. Vagy ki számlálhatná meg az Izráellel közölt áldásaink csak negyedrészét is? Mivel magasztalhatja az én lelkem Őt, ki betölt minden napon jóságával és megkoronáz kegyelmességével és irgalmasságával? Óh, bárcsak dicspálmám olyan végtelen volna, mint a te jóságod! Óh, szegény nyelv, miért vagy oly telhetetlen? Miért hallgatsz oly csendesen? Ébredj! Mert különben nem vagy többé dicsőségemre, hanem gyalázatomra. „Kelj fel, én lantom, és hegedűm! Korán akarok felserkenni!”

„Mert benne lakik az istenség egész teljessége testileg, és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez”

(Kolossé 2,9-10)

Krisztusnak úgy isteni, mint emberi tulajdonságai, szolgálatunkra lettek ajándékozva.

Az Istenségnek tökéletes teljessége, és amit csak ez a csodálatos kifejezés magába foglalhat, minket illet, avégre, hogy minket tökéletesekké tegyen. Nem ruházhatott fel Istenségének lényével, azonban, amit tehetett, azt mind megtette, mert isteni hatalmát és méltóságát megváltásunk végett szolgálatunkra ajánlotta fel. Mindenhatóságának, minden tudásának, mindenütt jelenvalóságának, változhatatlanságának és hibátlanságának. Közre kell működni a mi üdvünkre. 

Fel, hívő lélek, és figyeld meg, hogy az Úr Jézus az Ő magasztos isteni természetét miként fogja be a megváltás diadalkocsijának jármába. Milyen határtalan az Ő kegyelme, milyen szilárd hűsége, milyen rendíthetetlen változhatatlansága, mily mérhetetlen hatalma, milyen végtelen bölcsessége! 

Az Úr Jézus mindezeket oszlopokká tette a megváltás templomában; s azokat végtelenségük megcsonkítása nélkül örökségül szánta nekünk.

A Megváltó szíve megmondhatatlan szeretetének minden cseppje a miénk. Mindenható karjában minden ideg, a dicsőség koronájában minden ékszer, az isteni ismeret végtelensége és az isteni igazság szigora: mind a miénk és javunkra fordíttatik. Mindent, ami Krisztusban van; minden, ami imádatra méltó lényében van, mint Istennek Fiában, ő maga adta át nekünk, hogy minket azokkal megörvendeztessen. Az ő bölcsessége, a mi vezetőnk; tudománya, a mi tanunk; hatalma védelmünk; igazsága kezességünk; szeretete vigaszunk; kegyelme felüdítésünk; változhatatlansága erős várunk. Nála nincs tartózkodás, hanem megnyitja előttünk az Isten hegyének titkos tárnáit és felszólít minket, hogy kutassunk annak aknáiban az elrejtett kincsek után. „Minden, minden, minden a tiétek”, azt mondja: „a jót teljességében birtokoljátok és teljesedjetek be az Úrnak kegyelmében.” Óh, mily kedves tehát Jézust szemlélni, Ő benne bízni teljes bizalommal, mert ha szeretetének és hatalmának közlésére vagyunk szorulva, nem kívánunk semmi mást, mint amit már hűségében megígért nekünk.

„Láttam, hogy a szolgák lovakon ültek; a fejedelmek pedig gyalog mentek a földön, mint a szolgák.” (Prédikátor 10,4)

Alig felserdült emberek gyakran bitorolják a legnagyobb méltóságot és rangot, még az igazán nagyok homályban satnyulnak el. Ezt talánya az isteni gondviselésnek, melynek megfejtése egykor örömmel fogja betölteni minden őszinte ember szívét. Amikor Urunk e földön járt, jóllehet e föld összes királyainak Királya, mégis úgy haladt a fáradtság és szegénység ösvényén, mint a szolgák szolgája; nem csoda tehát, ha tanítványainak, kik jóllehet vérszerinti királyfiak, szintén el kell azt viselniük, hogy rájuk megvetéssel és szánalommal tekintenek. A világ fel van forgatva, azért kell az elsőknek utolsókká, s az utolsóknak elsőkké lenni. Lásd, hogyan haladnak előre e földön a sátán eszes fiai! Hogyan lovagolnak magas lovakon! Milyen büszkén emelik fel szarvukat! Hámán az udvarban van, mialatt Márdokeus a kapuban ül. Dávid a hegységekben bolyong, mialatt Saul teljes pompában uralkodik. Illés a barlangban búsul, mialatt Jézabel elefántcsontból készült házban elbizakodottan parancsolgat. És mégis, ki akarna ezekkel a büszke pártütőkkel cserélni? És ki ne irigyelné e megutált szentek helyzetét? Ha a kerék fordul, akkor az alsó rész felülre kerül, a felső pedig alulra jut. Azért türelem, hívő lélek! Az örökkévalóság teljesen helyre hozza az idők hibáit.

Ne menjünk bele a tévedésbe, hogy szenvedélyeinket és testi kívánságainkat engedjük diadalra jutni, mialatt nemesebb erőink a porban hevernek. Az erénynek királyként kell uralkodni és a test tagjait az igazság szolgáivá tenni. A Szentlélek szereti a rendet, azért erőnket és képességünket a megfelelő helyre és fokra helyezi és megmutatja azoknak a lelki tehetségeknek a legmagasztosabb helyét, amely minket a nagy Királlyal a legszorosabb összeköttetésbe hoz; tehát ne zavarjuk meg az isteni intézkedést, hanem kérjünk kegyelmet, hogy testünket meg tudjuk zabolázni és tartóztatni. Nem azért születtünk újjá, hogy szenvedélyeink uralkodjanak rajtunk, hanem, hogy mint királyok uralkodjunk a Krisztus által szellem, lélek, és test hármas királyságán, az Atyaisten dicsőségére.

„Mutasd meg csudálatosan a te kegyelmedet.” (Zsoltárok 17,7)

Ha alamizsnánkkal szívünket is odaadjuk, akkor Istennek tetsző módon adjuk azt, azonban erre vonatkozólag be kell ismernünk, hogy gyakran vétkezünk. Nem úgy a mi Mesterünk és Urunk. 

Az Ő szeretetnyilvánításai mindig fűszerezve vannak szívének szeretetével. Nem küldi nekünk a meghűlt ételeket, sem az Ő bőségének asztaláról a morzsalékokat, hanem vendégségből egész tál ételt juttat nekünk és megtölti idő előtt éléskamránkat buzgó szeretetének illatos fűszereivel. 

Ha feltűzi pálmánkra kegyelmének aranycímerét, oly meleg kézszorítással kíséri az adományt, hogy a szívélyesség, mellyel adta azt, nem kevésbé bájol el bennünket, mint maga az ajándék. Vándorlásai közben eljön hozzánk és betér házunkba, de nem úgy tesz, mint egy előkelő büszke ember, ki a szegény ember hajlékát meglátogatja, hanem leül mellénk a gyalulatlan padra, nem utálja szegénységünket, nem néz barátságtalanul nyomorunkra és gyengeségünkre. Szeretett barátaim, milyen kedvességgel beszél Ő! A bölcsességnek mily édes tanai csepegnek ajkáról, milyen aranyigazságokat beszél szelíd szája. Szeretetének és nyájasságának milyen csókjaival vesz körül és boldogít minket! Ha nem ajándékozott volna nekünk többet egy pár fillérnél, úgy az a nyájas adás azt is megaranyozta volna, de inkább úgy van, hogy gazdag ajándékait aranybárkában küldi el hozzánk. Jóakaratának őszinteségében lehetetlen kételkedni, mert minden jótéteménye, vérző szíve lenyomatával van lebélyegezve. Ő gazdagon ad s azt senkinek sem hányja a szemére. 

Szó sincs róla, hogy Neki terhére lennénk, szegény pártfogoltja iránt való hidegségének nyoma sincs! 

Hanem bensőleg örül kegyelmességének és keblére szorít bennünket, mialatt értünk adja életét. Ez olyan drága illata az Ő kenetének, amilyen csak az Ő szívéből fakadhat. Ez színmézének olyan édessége, amely abban sohasem létezett volna, ha szívélyes szeretetének teljes tartalma össze nem vegyült volna azzal. Óh, ritka közösség, mely oly rendkívüli szívélyességet idéz elő! Bár folyton ízlelnénk annak áldását és üdvösségét!

„Őáltala mindenki megigazul, aki hisz.” (Apcsel 13,39)

Aki Krisztusban hisz, azonnal megigazulásban részesül. A hit e gyümölcsöt nem később vagy lassanként hozza, hanem most. Továbbá a megigazulás a hit következménye, melyben a lélek ugyanabban a pillanatban részesül, amikor Krisztussal egyesül és Őt elfogadja, mint aki a Legfőbb és Legnagyobb. Megigazultak azok, kik most Isten trónja előtt állnak? Akkor mi is. Mi éppen olyan valóságosan és elvitathatatlanul megigazultunk, mint azok, kik fehér ruhában járnak a mennyei Jeruzsálem utcáin és dallamos énekeiket aranyhárfák hangjaival kísérik. A kereszten függő lator ugyanazon szempillantásban megigazult, amelyben hittel az Úr Jézusra pillantott, s az öreg Pál, miután évekig munkálkodott az Úr szolgálatában, nem volt igazabb, mint a lator, ki semmit sem tett az Isten országa érdekében. Ma már kedvesek vagyunk abban a Szerelmesben, ma fel vagyunk mentve minden bűntől, ma ártatlannak vagyunk nyilvánítva Isten ítélőszéke előtt. Milyen elragadó gondolat! Habár van is néhány fürt az eskoli szőlőtőkén, melyet le nem szedhetünk, míg be nem megyünk a mennyei Kánaánba, de itt van egy vessző, mely a kőfalra futott fel. Ezzel nem úgy áll a dolog, mint az ország gabonájával, melyet csak akkor ehetünk, ha átmegyünk a Jordánon. Ez manna a pusztában, mindennapi táplálékunk egy része, mellyel Isten bolyongásunk ideje alatt táplál bennünket. Most, igen most bírjuk a megbocsátást, most elvétettek bűneink, most már olyan dicsőségben állunk Isten színe előtt, mintha sohasem lettünk volna vétekkel és bűnnel megterhelve. „Semmi kárhoztatásunk nincs immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak.” E szempillantásban az Ő népe között levő legcsekélyebbnek rovására, egyetlen bűn sincs bejegyezve Isten könyvében. Ki vádolhatna? Nincs sem szenny, sem szeplő vagy valami afféle a hívők egyikén sem, mindnyájan tökéletesen igazak a világ Bírájának szemei előtt. Óh, bárcsak ez a jelenlegi előny felébresztene jelen kötelességeink teljesítésére is, hogy odaadnánk magunkat, míg Isten életünknek kedvez, a mi hű Megváltónknak.

„Örököstársai Krisztusnak” (Róma 8,17)

Jogerős behelyezés által Krisztus tulajdonát képezik az Atyának végtelen birodalmai a világegyetemben. Mint „mindenek örököse” egyetlen tulajdonosa az Isten által teremtett széles e világnak s Ő megengedte nekünk, hogy mindent sajátunknak tekintsünk és igénybe vegyünk. Erre felhatalmazott minket örökös társaivá való behelyezése folytán, melyet az Úr az összes elválasztottaknak megerősített. A paradicsom aranyutcái, a gyöngykapuk, az élet folyója, a végtelen boldogság és a kimondhatatlan dicsőség Urunk által adatott nekünk örök tulajdonul. Amivel csak bír, mindazt megosztja népével. Királyi koronáját jegyesének és elválasztott gyülekezetének fejére helyezte, országot alapított neki és fiait papságnak, kiválasztott nemzetségnek, királyi és papi népnek nevezi. Királyi koronáját megvonta magától, hogy mi koronáztassunk meg dicsőséggel. 

Nem ült addig székébe, míg Ő maga helyet nem készített mindazoknak, akik itt vére által győztesekké lesznek. Lásd ez a jutalma minden egyes győzedelmeskedőnek! Krisztus trónja, koronája, jogara, palotája, kincse, öltözete, öröksége – mind a tietek! Túlszárnyal ez minden féltékenységet, önzést és kapzsiságot, melyek nem tudják elszenvedni, hogy valaki az ő birtokukban részes legyen; Krisztus annál boldogabbnak és dicsőbbnek érzi magát, ha népe is részesül dicsőségben. „Én a dicsőséget, melyet nekem adtál, nekik adtam”. „Ezeket szóltam nektek, hogy az é örömöm tibennetek maradjon és a ti örömötök beteljen.” Atyja tetszésének mosolya kedvesebb előtte, ha az övéi is részt vesznek abban. Uralmának fensége és méltósága annál értékesebb neki, mivel az övéi is vele tündökölnek a dicsőség fényében. Diadalainak is jobban örvend, mivel, választottai is tanulnak abból győzni. Gyönyörrel nézi trónját, mivel az övéinek is nyújt helyet. 

Kedve telik dicsőségének ruhájában, mert öltözetének széle, azokat is fedezi. Örömében az boldogítja legjobban, hogy azokat is behívhatja örök örömébe és gyönyörébe.

„És kijelentem neki magamat.”

(János 14,21)

Az Úr Jézus némelykor az övéinek egész különös kijelentést tesz szent személyéről. 

Ha a Szentírás ezt nem is nyilvánítaná ki határozottan, sok szentnek mégis vallást kellene arról tenni saját tapasztalataikból kifolyólag. 

Urunk és megváltó Jézus Krisztusuktól egészen különleges kegyelemnyilvánításokat nyertek, amilyent sem az olvasás, sem a hallgatás által nem lett volna képes nekik nyújtani. 

Isten kiváló gyermekeinek életleírásából sok példát hozhatnánk fel arra nézve, hogy miképpen tetszett az Úr Jézusnak kiváltképpen való bizalmas módon szívükhöz szólni és lényének csodáját nekik megjeleníteni. 

Igen, lelkük oly rendkívüli boldogságba merült, hogy a mennybe vélték magukat érezni, holott nem voltak ott, hanem annak legfeljebb csak küszöbéhez jutottak nagyon közel. 

Mert ha az Úr Jézus megjeleníti magát népének, az menny a földön, virágzó paradicsom és az örök üdvösség kezdete. Krisztus különös megjelenései üdvös befolyást gyakorolnak a hívők szívére. 

Legelőször alázatot szül. Ha valaki azt mondja: „Én ezt és azt a mennyei jelenést láttam, ez valami kiváltság nálam”, az ilyenek még sohasem volt közössége Urával és Megváltójával, mert Isten „az alázatosokat nézi, a kevélyeket pedig nagy távolságból látja”. 

Nem kell közelükbe jönnie, hogy szívüket átlássa. Szeretetét sohasem ízlelteti meg velük. 

A másik eredmény a boldogság, mert Isten jelenléte az örök örömök teljességét adja nekünk. 

Továbbá a megszentelés is e megjelenésnek üdvös következménye. 

Az, aki semmit sem tud a megszenteltetésről, az önmaga sohasem tapasztalta Istennek a kijelentését. 

Némely ember sokat beszél hitéről és üdvösségéről, de beszédjüket legkevésbé sem lehet komolyan venni, ha szavuknak nem felel meg cselekedetük is. „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg”. Kegyét nem adja az istenteleneknek, mivelhogy „Isten nem veti meg a jámborokat és a gonoszok kezét nem óvja meg”. 

Így tehát Jézus közelléte háromféle dolgot hoz létre: alázatot, boldogságot és megszentelődést. Ezeket Isten ajándékozta neked, kedves keresztyén!

„Ha Jézust hitben csókolod,
A fő bölcsességet bírod.”

„Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás.”

(Zsoltárok 30, 6) 

Kedves keresztyén! Ha a nyomorúság éjében búslakodsz, várd a reggelt, vigasztald lelked Urad eljövetelének reménységével. Légy türelmes, mert
„Az embernek Fia eljön
Az Ő dicsőségében”.

Légy türelmes! A földműves vár, míg behordhatja a termést. Légy türelmes, mert hiszen tudod ki az, aki ezt mondta: „Íme, eljövök hamar, velem van az én jutalmam, és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint”. Ha még oly nyomorult volnál is, most légy bátor!

„Emeljétek fel fejeteket,
Mert elközelgett a ti váltságotok!”

Most talán a nyomorúság többféle tövisével van fejed megkoronázva, de egykor csillagkoronát fog hordani, ez pedig már nem sokáig késik. Nehéz a kezed a sok gond miatt? Nemsokára az égi hárfát fogja pengetni. Ruhádat bepiszkolhatja e világnak pora és szennye, azonban vigasztalódjál, mert egykor fehér lesz, mint a hó. Csak várj még egy keveset. Óh, milyen jelentéktelenek lesznek megpróbáltatásaink és szenvedéseink, ha majd azokra visszapillanthatunk! Ha most azokat közelről megfigyeljük, mily határtalannak tűnnek fel előttünk! De hogyha majd bemegyünk a mennybe, akkor dicsekedni fogunk.

„Sírásomnak immár vége,
Jézus lelkem Vőlegénye!”

Akkor csak könnyű és hamar elmúló meglátogatásnak fognak feltűnni szenvedéseink. 

Azért bátran előre! Ha még sötétebb volna is az éjszaka, majd jön a reggel, mely korán sincs oly messze, mint azt azok képzelete sejti, kik majd a pokol sötétségébe fognak záratni. 

Tudod – kedves olvasó – mi az: a jövőből élni, remény által táplálkozni – már előre a mennyet élvezni? Óh, a hitnek boldog gyermeke vagy, ha ilyen bizonyos és vigasztaló reményed van! 

Most, mintha minden be lenne borulva, de nemsokára kiderül, most még talán mindenfelől nyomorúság környékez, de nemsokára úszni fogsz a gyönyör tengerében. 

Talán nem baj az, ha „este szállást vesz a sírás”, mert „reggelre itt az ujjongás”.

„Íme, én veletek vagyok minden napon.” (Máté 28,20)

Az nagyon jó, hogy van Valaki, aki mindig ugyan az marad és mindenkor nálunk és velünk van. Jó az, hogy az élet tengerének hatalmas hullámai között van egy mozdíthatatlan szikla.

Ó lelkem, ne csüngjön szíved a múlandó kincseken, melyeket a rozsda és moly megemészt, hanem azon függj teljes lelkeddel, aki örökké hű marad hozzád. Ne építsd házadat a csalódással teli világ változékony futóhomokjára, hanem erre a sziklára helyezd reményed, mely a zúgó árvíz és a hatalmasan hullámzó vizek áradata közepén is nyugodtan és mozdíthatatlanul áll.

Én lelkem, kényszerítlek téged, ebbe az egyetlen biztos kincstárba rejtsd el kincseidet. 

Gyöngyékszereidet ott tartsd, ahol azt soha de soha el nem veszítheted. Bízz teljes tehetségeddel Krisztusban, ajándékozd meg személyét osztatlan szereteteddel, érdemébe vesd minden reményedet, mindenható vérére helyezd minden bizalmadat, a Vele való társalgásban keresd minden gyönyörűségedet és örömödet. 

Akkor kinevetheted a veszélyt és gúnyolhatod a bajt, semmiféle veszedelem sem érhet téged. Gondold meg, hogy e világ vigalomkertjében egymás után minden virág elhervad s eljön az idő, amikor abból nem marad egyéb semmi, mint a sötét hideg föld.

A halál fekete leple hamarosan kioltja életed világosságát. Ó, mily kedves lesz az majd, amikor gyertyácskád kialszik, a nap ragyog fel neked! Nemsokára hömpölyög a fekete ár, te közötted és aközött amid van.

Annak add szívedet, aki soha sem hagy el; arra bízd magadat, aki veled megy a fekete halál áradó folyamán keresztül és téged biztosan az égi parthoz vezet, ahol Vele lakhatsz örökké a mennyei hajlékokban! 

Menj, fájdalomnak szomorú gyermeke és mondd el ennek a barátnak minden bajodat, aki jobban szeret és erősebben áll melletted, mint saját testvéred. Vesd arra minden gondodat, aki tőled soha nem lesz elvéve, aki téged soha nem hagy el, aki nem engedi meg soha, hogy Őt elhagyd, mert „Jézus Krisztus tegnap és ma ugyanaz és mindörökké ugyanaz marad”. „Íme, én veletek vagyok minden napon”, ez elég lelkemnek, ha mindenki el is hagy.

„Szívemnek kedves vendége,
Jöjj, örömmel fogadlak”.

„Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül.” (1 Korintus 15,20)

A keresztyénség egész lényege azon a tényen nyugszik, hogy „Krisztus feltámadt a halottak közül”, mert „ha Krisztus nem támadt volna fel, hiábavaló lenne a mi prédikálásunk, hiábavaló a ti hitetek is: még a bűneitekben vagytok”. 

Krisztus istenségének legszilárdabb megerősítése az Ő feltámadásában rejlik, mert „a Szentlélek bebizonyította, hogy Ő Isten Fia, miután feltámadt a halálból”. 

Nem volna ésszerűtlen, ha istenségét kétségbe vonnánk, ha nem támadt volna fel. Ezen kívül feltámadásától függ uralma is, mert „Krisztus azért halt meg, támadt fel és elevenedett meg újból, hogy élőknek és holtaknak bírája legyen”. Továbbá az újszövetség dicső áldása, tudniillik a mi igazolásunk, szintén szorosan összefügg Krisztusnak azzal a diadalával, melyet a halál és sír fölött aratott. 

„Mert megöletett a mi bűneinkért és feltámadott a mi megigazulásunkért”. Sőt még több, újjászületésünk is összefüggésben van feltámadásával, mert az Isten „az Ő nagy irgalmasságából újjá szült minket az élő reménységre, a Jézus Krisztusnak halálból való feltámadása által”. 

S mindenek fölött bizonyos az, hogy Krisztus eljövetelekor való feltámadásunk is ezen az alapon nyugszik, mert „ha annak lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Krisztust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által”. 

Ha Krisztus nem támadt volna fel, akkor mi sem támadunk fel; hogyha pedig feltámadt, akkor azok sem vesztek el, akik elaludtak, hanem majd testükben meg fogják látni Istent. 

A feltámadás ezüstzsinórja végighúzódik a hívők összes áldásos élményein, az újjászületéstől kezdve, egészen a feltámadásig, és az egészet összefoglalja egybe. 

Milyen fontosnak kell tehát lelkük előtt lenni az üdvösség nagy tényének és nagy örömmel örvendezni azon, hogy minden kétségen kívül megáll ez az igazság:

 „A Krisztus feltámadt a halálból és azoknak, akik elaludtak, első zsengéje lett. 

A Krisztusban mindnyájan megelevenednek”.

„De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az.”

(János 5,13)

A boldogoknak és egészségeseknek gyorsan telnek éveik egymás után, de egy harmincnyolc évig tartó szenvedés, hosszú és nehéz fejezetet képezhetett a szegény gutaütött ember életében.

Mikor pedig az Úr Jézus egyetlen egy szavával meggyógyította, amint a Bethesda tó mellett levő tornácban feküd, majdnem magán kívül volt örömében és a nagy változásért való hálaérzete miatt.

Így van ez a bűnössel is, kit hetekig és hónapokig kínoz a kétkedés és bágyadtan sóhajtozik és vágyódik a szabadulás után, az átalakulást észre fogja venni, mihelyt Jézus mindenható szavát hallja, aki neki hitében békét, örömöt ajándékoz. 

Ez a betegség sokkal nagyobb, mintsem annak eltávolítása azonnal fel ne tűnne. Az újonnan nyert élet sokkal fontosabb, mintsem hogy az nyomtalanul és hatás nélkül lakhatna az emberben, a létrejött változás olyan feltűnő, hogy azonnal szembetűnik. 

Ez a szegény ember mégsem tudta, hogy ki volt gyógyulásának létrehozója. 

Nem tudott semmit Annak személye Fenségéről, szeretetének és megváltó könyörületének műveiről, melynek az minden idejét és összes erejét szentelte. Nem ismerete isteni küldetését, hogy mi végett jött az emberek fiai közé. Az olyan szívben, mely Jézus vérének erejét önmagán már ugyan tapasztalta, még igen sok tudatlanság foglalhat helyet a Megváltó személyére vonatkozólag. 

Az efféle tudatlanságért nem szabad elhamarkodva megítélni valakit, hanem ahol látunk valamit az üdvözítő hitből, ott azt is észre kell vennünk, hogy a hit létrehozta a megváltást. 

A Szentlélek az emberben már rég létrehozta a bűnbánatot, még mielőtt isteni életet élne, és aki hiszi, amit tud, nemsokára világosabban tudja azt is, amit hisz. 

Mindazáltal a tudatlanság nagy baj, mert ezt a szegény embert nagyon sarokba szorították a farizeusok. 

A betegségből való meggyógyulás után nemsokára következett a tudatlanságból való kigyógyulás is, mert az Úr Jézus meglátogatta a templomban.
E kegyelmes megjelenés után hallani lehetett e nyilvános vallástételét: „Hogy Jézus volna az, aki őt meggyógyította.” Óh, Uram, ha engem boldoggá tettél, jelentsd meg magad nekem, hogy hirdethesselek Téged az emberek fiainak!

„Benne maradunk.” (1 János 4,13)

Kívánnál egy házat, - egy hont lelked részére? Kérdezed: „Mennyibe kerülne?” Ó, annak ára jóval csekélyebb, mint amennyit a büszke emberi természet szívesen megadna érte.
Annak az ára: „Ingyen és pénz nélkül”. Te örömest letennél érte tetemes összeget?
Szívesen tennél valamit Krisztus megnyeréséért? Ezt a hont azonban nem tudod megszerezni, mert annak nincs ára. Ki akarod-e bérelni Uramnak házát és honát az egész örökkévalóságra, úgy, hogy azért egyebet nem fizetsz szereteted és szolgálatod helypénzén kívül, melyet neki örökre megígérsz és megtartasz? Elfogadod Jézust és akarsz Ő benne lakni?

Akkor tehát lásd: ez a ház el van látva mindennel, amire szükséged van. Telve van kincsekkel, melyeket egész életeden át nem meríthetsz ki. Itt a legbensőbb közösségben lehetsz minden nap Krisztussal és szeretetének asztalához ülhetsz. Itt dúsan megrakott asztalok vannak jó ízű ételekkel megrakva, melyek örökké táplálnak téged. Ha gyenge és fáradt vagy, itt enyhe nyugalmat találsz Jézusban. Körös-körül szép kilátásod van és látod a mennyet megnyílni.

Kell neked ez a ház? Ó, ha még nem leltél sehol honra, lelked nyugalma helyére, s már kénytelen vagy mondani: „Szeretném, ha ez a ház az enyém lehetne, de hozzá juthatok e?” Nos, nézd, itt van a kulcs.

A kulcs ez: „Jöjj Jézushoz.” De azt mondod: „Egy olyan dicső házhoz nem illik az én rossz ruházatom.” Ne hidd azt, van abban elég ruha számodra. Habár bűnösnek és kárhozatra méltónak érzed is magad, azért csak jöjj, s ha a lakás túl jó a te részedre, úgy az Úr Jézus alkalmassá tesz téged a lakásnak megfelelően.

Megmos és megtisztít téged s nemsokára vígan fogod énekelni:
 „Mi Ő benne lakozunk.” Hívő lélek! Háromszorosan boldog és szerencsés vagy, hogy ilyen lakást találtál! Nagyon jól el vagy látva, mert „erős várad” van, amelyben biztonságban laksz. S „ha Ő benne maradsz”, nem csak tökéletes és biztos lakásod van, hanem örök honod is.
Ha ez a világ elmúlik is, mint az álom, a mi házunk megmarad mozdulatlanul és törhetetlenül áll, mint a márvány vagy a gránit, örökké, mint Isten, mert ez Isten maga: „Benne maradunk”.

„Istenük leszek, és ők az én népem lesznek.”

(2 Korintus 6,16)

Milyen kedves név: „én népem!” Milyen dicső kinyilatkoztatás: „Istenük leszek!” 

A legédesebb tartalom teljessége van egybefoglalva e két szóban! 

Először is kitüntetésről van abban szó. Mert az egész világ Istené; az ég és az egeknek egei az Úré, ki uralkodik az emberek fiain, de azokról, akiket kiválasztott és vérével megvásárolt, olyasmit mond, amit másokról nem mond. „Én népem” –nek nevezi őket. 

Ebben a mondatban megvan a tulajdonjog fogalma. Egészen különleges értelemben van mondva: „az Úrnak része az Ő népe és Jákób az Ő öröksége”. 

E földön minden nemzet az Övé; az egész világ hatalma alatt van, de népe, melyet magának választott, egészen különleges értelemben tulajdona – mert velük és értük többet tett, mint másokért, vérével vette meg őket, megához vonta őket csupa jóvoltából, teljes hévvel buzgott feléjük, szíve értük dobog. Meg nem szűnő örök szerelemmel szerette őket, úgy, hogy a vizek hullámai el nem olthatják ezt a szeretetet, még a folyó vizek sem fojthatják el azt. 

Olyan szeretet ez, melyet az idők folyama sem moshat el, legkevésbé sem gyengíthet meg. 

Kedves barátom felemelheted szemeidet az ég felé és mondhatod: „Én Uram és én Istenem! 

Az enyém, azon kimondhatatlanul kedves rokonság folytán, mely feljogosít engem arra, hogy Téged Atyámnak szólítsalak. 

Az enyém, azon megszentelt barátság és közösség kapcsán, amely az én legnagyobb gyönyörűségem, mivel szent tetszésed folytán kijelented magad nekem, de nem úgy, mint ahogy e világnak.” 

Felnyithatod-e az Istentől adatott írások könyvét és olvashatod-e abból megváltásod végrendeletének leírását? Megtalálod-e neved, amely drága vérrel van felírva? 

Képes vagy e érinteni Jézus ruhájának prémjét alázatos hittel és mondani: „Krisztusom!”? Ha igen, akkor úgy beszél Isten rólad és azokról, akik hozzád hasonlók, mint az Ő népéről. 

Mert ha Isten, a te Istened és Krisztus a te Krisztusod, akkor az Úr különös és benső vonzalommal van irántad. Választott gyermeke vagy, kedvessé lettél az Ő szerelmes Fiában.

„Arca, mint a balzsamillatú virágágy.”

(Énekek Éneke 5,13)

Íme, megérkezett a bájos májusi hónap! A márciusi szelek és az áprilisi esők megtették hatásukat; a földet színpompás virágok szépsége takarja. Jer lelkem, öltsd fel vasárnapi ruhádat és menj ki a szabadba, köss csokrokat és fond az égi gondolatok koszorúját. Tudod jól, hova kell fordulnod, mivel előtted már nagyon ismerős a „drága füveknek kertje”, minthogy már gyakran üdítetted magad a „liliom” gyönyörűséges illatával, úgy, hogy rögtön vágyódsz Szerelmesedhez sietni, hogy Benne minden kedvességet, gyönyört és örömet élvezhess. Ez az arc, mely egykor az ostor által kegyetlenül szétmarcangoltatott, melyre különben is gyakran hullott a részvét könnyeinek harmatja, de majd kegyetlen módon lett elcsúfítva köpésekkel, - ez az arc, a kegyelem szeretet mosolyával olyan nekem, mint az éltető jó illat. Ó Úr Jézus, mivel nem rejtetted el ábrázatodat a gúny és köpések elől, azért az az én legédesebb élvezetem, ha Téged dicsőíthetlek. Ezt az arcot felszántotta egykor a fájdalom ekéje és megvörösítették a tövissel koronázott homlokról aláhúzódó rózsaszín vércsíkok. A határtalan szeretet ilyen bizonyítéka múlhatatlanul elbűvöli lelkemet sokkal inkább, mint a Reá vetett legfutólagosabb pillantás is szerfölött üdítő lelkemre nézve és az élvezet teljességét nyújtja keblemnek. Jézusban nem csak jó illatot találok, hanem drága füvekkel beültetett egész kertet. Nem csupán egyetlen virágot, hanem sokféle virágok egész csoportját. Ő nekem rózsa, liliom, szőlő és szívem gyönyöre. Ha velem van, akkor egész éven át május hónap lesz, lelkem megmoshatja ábrázatát kegyelmének reggeli harmatában és vigasztalhatja magát ígéretei égi követeinek énekében. Drága Jézus, hadd ismerjem meg igazán a Veled való maradandó és szakadatlan társaságból fakadó üdvösséget. Én szegény, méltatlan vagyok, kinek arcát megcsókoltad kegyelmeddel és jóságoddal! Ó, hadd csókoljalak meg én is Téged az én számnak csókjaival! „Mert a Te szereteted kellemesebb a bornál.”

„Emlékezz szolgádnak tett ígéretedre, amelyhez nekem reménységet adtál.”

(Zsoltárok 119,49)

Bármily különös gondjaid és bajaid legyenek, mindig nagyon könnyen találsz arra vonatkozó ígéretet Isten igéjében. Fáradt és gyenge vagy, mivel utad kemény és fárasztó? Akkor itt van egy neked való ígéret: „Erőt ad a megfáradtaknak és az erőtlenek erejét megsokasítja”. Ha egy ilyen ígéret akadsz, vidd azt Ahhoz, aki megígérte és kérd, hogy teljesítse be azt rajtad. Krisztust keresed és epekedsz a vele való közösség után? Akkor csillagként tündököl előtted ez az ígéret: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek”. Hozd újból és újból ezt az ígéretet a kegyelem trónjához; ne fordulj más felé és ne hozz semmi mást elő, hanem lépj Istenhez és hivatkozz erre: „Uram, te ígéreted, tégy úgy, amint szóltál”. Szomorú és levert vagy bűneid miatt és hamisságaid terhe alatt, bágyadtan vagy képes tovább vánszorogni? Akkor halld ezeket a szavakat: „Eltörlöm bűneidet én és nem emlékezem meg hamisságaidról”. Saját érdemeidre nem hivatkozhatsz, hogy azok által a bocsánatra igényt támaszthass, hanem a megírt ígéretekhez kell ragaszkodnod, melyeket Isten be fog váltani. Attól tartasz, hogy nem tudsz végig kitartani és majd végül elvettetsz, holott Isten gyermekének tartottad magad? Ha úgy van, akkor hozd ezt a kegyelmi igét az Úr trónjához, hadd szóljon ez helyetted: „Mert a hegyek megindulhatnak, és a halmok megrendülhetnek, de az én irgalmasságom tőled el nem távozik és az én békességemnek szövetsége meg nem tántorodik, azt mondja a te könyörülő Urad!” Elvesztetted Megváltód jelenlétének kellemes érzését és most aggódó szívvel keresed Őt, úgy jusson eszedbe az az ígéret: „Térjetek hozzám, és én is hozzátok térek”. „Egy szempillantásig elhagytalak téged, de nagy irgalmasságomból újból magamhoz fogadlak”. Tartson lakomát hited az Isten igéjének asztalánál, és ha még valamitől félsz vagy valamit kívánsz, menj Atyád kézírásával a hit kincstárába és mond: „Emlékezz szolgádnak tett ígéretedre, amelyhez nekem reménységet adtál”.