„Én ő bennük.” (János 17, 23)

Ha ilyen benső közösség van a mi lelkünk és a mi Urunk Megváltónk személye között, milyen mélyen és szélesen kell folyni a Vele való társaság folyamának! Ez nem vékony nádszál, amelyen át egy fonálvékonyságú folyócska folyik, hanem bámulatos szélességű és mélységű vízi út, melynek medrében az élő víz tengernyi árjának hullámai hömpölyögnek. 

Íme, Ő adott nekünk egy megnyílt ajtót, ne késsünk azon bemenni. A közösség e városának sok gyöngykapuja van, mindegyik kapu egészen ki van tárva, hogy azon menjünk be. 

A szívélyes és fenséges fogadtatás felől bizonyosak lehetünk. 

Ha az csak egy szűk ablakrostély volna is, amelyen át az Úr Jézussal érintkezhetnénk, még akkor is nagy előnynek kell azt tartanunk, hogy a szeretet és közösség szavát átjuttathatjuk a keskeny nyíláson. Milyen nagy tehát a kegyelem, hogy ilyen tágas út nyílt a számunka! 

Ha az Úr Jézus tőlünk nagyon messze volna, ha viharos tenger választana el Tőle, akkor az volna forró kívánságunk, hogy bár követet küldhetnénk Hozzá, ki átvinné Neki szeretetből fakadó üdvözletünket és hírt hozna nekünk Atyjának házából. 

De íme, lásd az Ő nyájasságát, lakását közvetlen a mi ajtónk előtt ütötte fel, sőt nálunk csinál lakást, s szentélyt állít fel szegény, alázatos szívünkben, hogy ilyen képen állandó érintkezésben maradhasson velünk. Óh, mily balgák lennénk tehát, ha nem maradnánk meg Vele állandó társaságban! 

Ha az út hosszú, veszélyes és fáradtságos, akkor nem kell csodálkoznunk azon, ha a jó barátok csak ritkán keresik fel egymást. De ha egymás mellett laknak, vajon megfeledkezhet-e akkor Jonatán az ő Dávidjáról? Ha a férj vidéken van, úgy az ő neje nélkülözheti több napon át az ő társaságát. 

De nem bírna tőle külön lenni, ha tudná, hogy otthon van. Nos, hívő lélek, nem ülsz-e Vele az Ő lakomáján? Keresd Uradat, mert közel van hozzád. Öleld meg, testvéred ő. 

Ne engedd el, mert a te férjed Ő. Szorítsd Őt kebledre, mert Ő tested és véred.

„És Péternek eszébe jutott a beszéd… és sírva fakadt.” -(Márk 14,72)

Némelyek azt hitték, hogy amíg Péter élt, könnyének folyama számtalanszor megeredhetett, mikor eszébe jutott, hogy ő Urát megtagadta. Nagyon valószínű, hogy az így volt, mert bűne igen nagy volt, de később a kegyelem teljes megváltozást hozott benne létre. 

Ez általános tapasztalat Isten megváltott gyermekeinek egész családjában, ahhoz mérten, amilyen mértékben Isten lelke a kőszívet, mely a természettől való, elvette és azt hússzívvel pótolta. Emlékszünk mi is, mint Péter, kérkedő ígéretünkre: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem.” Ha arra emlékszünk, hogy mire vállalkoztunk és azzal ellentétben, mi lett belőlünk, akkor a bánkódás könnyeinek egész záporát szeretnénk árasztani. 

Péter megemlékezett arról, hogy Urát megtagadta: arról a helyről, ahol az megtörtént; arra a csúnya bűnre szolgáló jelentéktelen alkalomról; az esküdözésről és átkozódásról, mellyel árulását erősíteni igyekezett; arról a rettentő keménynyakúságról, mely annak megismerésére indította. 

Mikor bűneinkre és azok szerfölötti bűnös voltára emlékszünk, hogyan maradhatunk mereven és érzéketlenül? Nem kellene-e házunkat bűnbánat házává tenni és az Úrhoz kiáltani, hogy biztosítson bennünket újból megbocsátó szeretetéről? 

Sohase kandikáljunk a bűn után, mert különben nyelvünk nemsokára a pokoli lángok között eped. Péter megemlékezett Mesterének szeretetteljes tekintetéről is. Az Úr a kukorékoló kakas figyelmeztető hangját a gyász, részvét és szeretet intő tekintetével kísérte. 

Ez a tekintet, amíg Péter élt, soha sem enyészett el emlékezetéből. Ez ékesen szólóbb volt tízezer prédikációnál, melyekből hiányzik a lélek bizonyságtétele. 

A bűnbánó tanítványnak bizonyára akkor is sírnia kellet, mikor a Megváltó teljes megbocsátására gondolt, amely teljesen visszahelyezte őt előbbi állapotába. 

Az a tudat, hogy egy ilyen szerető és jóságos Urat mélyen megsértettünk, több mint elegendő ok a folytonos könnyezésre. Urunk, zúzd össze kőszikla szívünket és munkáld, hogy patakok folyjanak!

„De én mindenkor veled vagyok.” -(Zsoltárok 73,23)

De. – Mintha minden balgatagság és tudatlanság dacára, melyet Ászáf épp most beismert Istene előtt, egy porszemnyit sem volna kevésbé igaz és bizonyos az, hogy ő meg lett mentve, boldoggá és kedvessé lett ama Szerelmesben, megy, hogy kétségtelenül meg lett ajándékozva azzal az üdvös kiváltsággal, hogy folyton Isten kegyelmes jelenléténél időzhet. Habár romlott állapotának régi természete alattomosságának és gonosz voltának tökéletes tudatában van, mindazáltal hitbizonyosságának diadalmas kitörésével énekel: „De én mindenkor veled vagyok”. 

Kedves lélek, ha osztozkodnod kell Ászáf vallomásában és állapotában, úgy törekedj arra, hogy vele ezt is kiálthasd: „Mindazáltal, mivel Krisztusé vagyok, mindenkor Isten mellett maradok!” Ami azt jelenti: mindenkor elméjében maradok; rám gondol folyton, hogy jólétemet elősegítse. Mindenkor szemei előtt. Az Úr szeme nem alszik, és nem szunnyad, hanem állandóan őrködik felettem, hogy jól legyen dolgom. Mindenkor az Ő kezében, úgy, hogy soha senki ki nem ragadhat engem az Ő kezéből. Mindenkor az Ő szívén, keblén hord engem emlékezetnek okáért, miképpen a főpap az Izráel tizenkét nemzetségének neveit mellén hordta, hogy azokról mindig megemlékezzen. 

Mindig megemlékezem rólad, óh, Isten! Szeretetteljes szíved folyton értem dobog. Mindig azt műveled bölcs gondviselésed szerint, ami javamra szolgál. Szívedre és karodra helyeztél engem, mint egy pecsétet. Erős a Te szereteted, mint a halál, sok vizek sem olthatják el ezt a szeretetet, még a folyóvizek sem. Bámulatos kegyelem! Krisztusban nézel engem s jól lehet saját szemeim előtt gyűlölt vagyok, mindazáltal kedvet találsz bennem, mert Krisztus igazságába vagyok öltözve és vérében megmosva kedvessé lettem Előtted ama Szerelmesben. 

Így mindig kegyelmedben vagyok „s te melletted maradok”. Itt vigasz és felüdülés van az aggódó lélek számára. Ha a vihar megrázott bensőleg, nézz a nyugalomra, mely körülvesz. 

„De”, óh, mond ezt szívedben és tedd magadévá az e szavak által nyújtott békét az élet minden viszonyai között, szomorúság és kételyben egyaránt! „De én mindenkor veled vagyok”. Melletted maradok.

„Akkor balgatag és tudatlan volnék én, oktalan állat volnék te irántad.” (Zsoltárok 73,22)

Vedd figyelembe, hogy ez egy Isten szíve szerinti férfi vallomása, s amikor belső életét ecseteli nekünk itt, azt mondja: „akkor balgatag és tudatlan voltam én”.

Ez a szó: „balgatag” többet mond annál, amit e kifejezés közönséges használatban jelent.
Ászáf írja ugyanebben a zsoltár előző verseiben: „Mert irigykedtem a kevélyekre, látván a gonoszok jó szerencséjét”, amiből kitűnik, hogy az a hiú balgatagság, melyre Ászáf mindkét helyre céloz, bűnös volt. Alázatosan beismeri, hogy „balgatag”.

Hogy milyen balgatag, azt nem mondhatja meg, bűnös balgaság volt, bolondság, melyet nem menthet a gyarlóság, hanem kárhozatos a keménynyakúság és szándékos bárgyúság miatt, mivel bosszantotta őt az istentelenek ideiglenes szerencséjének látása és elfelejtette, hogy milyen rettenetes vég vár azokra.

Jobbak vagyunk mi Ászáfnál, hogy bölcseknek mondhatnánk magunkat? Beismerjük talán, hogy a tökéletesség felé igyekszünk, vagy, hogy a fenyíték vesszeje már kiűzött belőlünk minden akaratosságot? Oh, ez ostoba gőg volna! Ha Ászáf balgatag volt, mennyivel balgatagabbnak ítélnénk magunkat, ha látnánk, hogy miként áll velünk e dolog!

Tekints vissza keresztyén, gondolj arra, mennyire kételkedtél Istenben, holott hű volt hozzád.
Gondolj balgatag kiáltásodra: „Nem úgy, Atyám”, - amikor téged megkeserített, hogy annál gazdagabban megáldhasson, gondolj azokra az időkre, amikor sorsod intézését borús ábrázattal vizsgáltad, Isten csodálatos vezetését felismerted és fájdalmas kiáltásba törtél ki: „Minden ellenem van”, holott mindennek javadra kellett válni! Emlékezz rá, milyen gyakran választottad a bűnt mulandó kedvteléseidre, amely kedvtelések keserű gyökérré váltak részedre!

Való igaz, ha ismernénk szívünket, be kellene vallanunk bűnös balgatagságunkat és értelmetlenségünket, s e balgatagságunknak tudatában ahhoz az üdvös elhatározáshoz kellene jutnunk, mint Ászáfnak, hogy egyedül Istennél van bölcsesség és felkiáltanánk:
„A te tanácsoddal igazgatsz engem!”

„Nagy és becses ígéretek.” - (2 Péter 1,4)

Ha az ígéretek drága értékét tapasztalatból akarod megismerni és azokat szívedben élvezni, akkor gondolkozz sokat azok felől. 
Némely ígéret hasonló a sajtoló kádban lévő szőlőfürthöz.

Ha préseled, nedv folyik belőle. A kegyelem biztosításairól szóló szent igék fölött való elmélkedés, igen gyakran azok beteljesedésének előjátéka. Mialatt azokon gondolkozol és értük sóvárogsz, a keresett áldás észrevétlenül rád száll és felüdít téged. Némely hívő, aki epekedett a megígért üdv után, segélyt és meghallgatást talált és megkapta a biztosított kegyelmet, amely az isteni ígéretek fölött való elmélkedés közben enyhe esőként hullott lelkébe. 

Utóbb teljes örömmel tapasztalhatta, hogy az ígéreteket elsajátíthatta a saját szívének.

De az ígéretek fölött való elmélkedés mellett igyekezz arra is, hogy azt, mint Isten igaz beszédét fogadhasd szívedbe. Mondd ezt önmagadnak: „Ha valamely ember ígéretéről volna szó, tekintetbe venném annak az embernek képességét és lelkületét, aki nekem az ígéretet tette.” 

Így áll a dolog Isten ígéretével is. Tekintetemet nem annyira a kegyelem nagyságára kell vetnem – amely talán ingadozóvá tehetne – hanem inkább Annak nagyságára, aki a kegyelmet ígéri; az fel fog bátorítani. 

Kedves lélek, Isten az, igen, Isten maga; Isten pedig nem hazudhat, ha valamit megígér. 

E beszéde, amelyet most szívedben forgatsz, olyan igaz, mint az Ő lényének valósága. 

Ő változhatatlan Isten. Nem változtatja meg szavát és nem vonja vissza ajkának vigaszát. Hatalomban sincs Nála hiány. A menny és föld teremtő Istene az, ki velünk beszél ígéreteiben. Bölcsesség sem hiányzik Nála a helyes idő megválasztására, mert tudja a napot és órát, melyen nyilvánítsa kegyelmét irántunk. Tehát mivel látom, hogy ez a hű, változhatatlan hatalmas és bölcs Istennek a beszéde, hiszek az Ő ígéreteinek. 

Ha így fogjuk fel az ígéreteket és Arra tekintünk, aki azokat tette, úgy felüdít bennünket kedvessége és részesülni fogunk azoknak beteljesedésében.

„Olyan voltál te is, mint bármelyik közülük.”

(Abdiás 11)

Edomnak testvéries szeretettel illett volna viseltetni Izrael iránt a nyomorúság idején, de ehelyett közösségbe léptek Ézsau hegyének férfiai Izrael ellenségeivel. 

Az előttünk levő versben a „te” szócskán van a különös hangsúly, mint ott, ahol Cézár felkiáltott:

 „Te is, fiam Brutus?”. 

A gonosz cselekmény, az azt elkövető személyhez mérten, a rendesnél rosszabb lehet. Ha mi vétkezünk, kik a menny választott kedvencei vagyunk, akkor súlyosan vétkezünk, ami bűnünk égbekiáltó jogtalanság, éppen azért, mert ilyen nagy kegyben és kegyelemben állunk. 

Ha egy angyal rajtakapna a hamisság elkövetésén, nem tehetne más szemrehányást, mint azt, ami ezen egyszerű kérdésben foglaltatik:

 „Te vagy az? Mit csinálsz itt?” 

Oly sok megbocsátás után, oly sok megváltás, oly sok megvilágítás, oly sok szeretetnyilvánítás után és végre oly sok boldogság után még merészkedünk kinyújtani kezünket gonosz cselekedetre? Isten ments!

Valóságos áldásként szolgálhat részedre, kedves keresztyén, ha ma néhány pillanatig közelebbről megvizsgálod magad és beismered bűneid. Nem voltál sohasem olyan, mint az istentelenek egyike? Ha esti társaságban valaki sikamlós viccel élt, az azáltal előidézett derültség talán nem volt egészen kellemetlen füleidnek, lásd, akkor te is azok közül egy voltál. 

Mikor Isten utjairól és vezetéséről megvetően beszéltek, te hamis szégyenből elhallgattad azt, így azok előtt, kik azt hallották, akkor te is azok közül egy voltál. Ha világi emberek nem remélt és jelentős nyereséget csinálnak, nem vagy-e te is kíváncsi a bolondító mammonra, mint azok közül egy? Észre lehetett-e venni valami különbséget azok között és te közted? Van itt valami különbség? Ez közelről érint téged. Légy őszinte teljes lelkedből és légy biztos abban, hogy új teremtmény vagy a Krisztusban. 

Ha e bizonyosságot megnyerted, akkor óvatosan járj, hogy ne mondhassa ezután senki rólad: 

„Olyan voltál te is, mint bármelyik közülük.” 

Ha már nem szeretnél részes lenni azoknak örök kárhozatukban, akkor tehát itt miért akarsz hozzájuk hasonlítani? Lelked ne elegyedjen az ő tanácsukba, máskülönben bele esel romlásukba is. 

Ragaszkodj Isten megvetett népéhez, nem e világhoz.

„Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítva, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet, a kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet.”
(2 Péter 1,5-7)

Ha a teljes hitbizonyosság megbecsülhetetlen kegyelmét a Szentlélek áldásos befolyása és támogatása mellett élvezni akarod, akkor tedd azt, amit a Szentírás mond: „Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítva;” légy rajta, hogy hited valódi legyen, hogy ne csak észhit legyen, hanem együgyű hit, mely csak Krisztusban bízik és egyedül Krisztusban. Figyelj szorgalmasan bátorságodra.

Kérd Istent, hogy adjon neked oroszlán-homlokot, hogy isteni fiúságod tudatában felemelt fővel járhass rettenthetetlenül. Tudakozd szorgalmasan az Írást és erősödj meg a tudományban: mert az isteni ige és akarat világos ismerete hited leghatalmasabb erőssége. Igyekezz megérteni a Szentírást, lakozzon annak tartalma bőségesen szívedben.

Ha ezt megtetted, akkor „a tudomány mellé ragassz mértékletességet.” Őrizd testedet: légy mértékletes a lelki javak használatában. Tarts mértéket gondolatban és szóban, életedben és érzéseidben. Ahhoz pedig fűzz az Isten Szentlelke által: türelmet.
Kérd Őt, hogy ajándékozzon neked türelmet, mely minden kísértést meggyőz.

Ha majd kísértésbe esel, olyannak találtass, mint az arany. Fegyverkezz fel türelemmel, hogy ne zúgolódj, se bátorságod el ne hagyjon megpróbáltatásaid idején.
Ha e kegyelmét elérted, azután gyakorolj istentiszteletet. Az isteni tisztelet több a jámborságnál. Isten magasztalása legyen életed célja. Járj az Ő arca előtt!
Maradj közelében, keresd barátságát, ez isteni tisztelet. Ezekhez fűzz atyafiakhoz hajlandó szívet. Szeresd az összes szentet. Ehhez pedig sorakoztasd az általános szeretetet, mely mindenki felé nyújtja kezét és szereti azoknak lelkét.
Ha ezek az ékességek díszítenek, akkor ahhoz mérten, amennyire e mennyei erényeket gyakorolod, „hivatásod és választásod” felől világos meggyőződéshez jutsz.

„Ő pedig otthagyta ruháját az asszony kezében és elfutott és kiment.”-(1 Mózes 39,12)

Némely bűnnel való küzdelemben másként nem lehet győznünk, csak, ha elfutunk attól. Az ókor természettudósai sokfélét írtak a bazilikusról, amelynek szeme elbűvölte áldozatát s ily módon fáradtság nélkül zsákmányul ejthette azt. Hasonló módon részünkre szintén nagy veszéllyel jár a gonosznak csupán a megpillantása is. Aki őrizkedni akar a gonosz cselekedettől, annak kerülni kell minden bűnre való alkalmat. Köss szövetséget szemeiddel, hogy nem méltatod figyelemre a kísértésre szolgáló alkalmat, mert az olyan bűnöknek csak egy szikra kell, azonnal égni kezdenek és egy pillanat alatt lángokban állnak. Ki lenne olyan vakmerő, hogy egy elzárt leprás csukott cellájába menne és álomra hajtaná fejét a rettenetes veszedelem közepén? Csak aki maga kívánkozna leprássá lenni, az tenné ki magát ilyen módon a fertőzés mérgének. Ha a tengerész tudná, hogy miként kerülhetné el a vihart, mindent megtenne inkább, mintsem kitegye magát azoknak a veszélyeknek, hogy azzal élet-halál harcot vívjon. Az óvatos tengerész nem kívánkozik azt kipróbálni, hogy hányszor mehet el egy szírt mellett anélkül, hogy hajója léket kapna. Amennyire lehetséges, nagyon szívesen marad a biztos vízi úton.

Talán ma is ki vagyok téve valami nagy veszélynek. Kígyói okosságra van szükségem, hogy attól távol tartva magamat, kikerülhessem azt. A galamb szárnyainak több hasznát vehetem ma, mint az oroszlán karmainak. Persze, talán némileg kárát vallom annak, ha minden gonosz társaságot ki akarok kerülni, de inkább elveszítem a kabátot, mintsem lelkemet kockáztassam.

Hogy meggazdagodjak, az nem szükséges, de az meg van parancsolva, hogy tiszta legyek.

Sem a barátság köteléke, sem a szépség béklyója, sem a vakító tehetség, sem veszély miatt nem teszek le arról az elhatározásomról, hogy a bűnt kerüljem. Az ördögnek ellen kell állnom, hogy elfusson tőlem, de a testiségtől nekem kell futnom, különben rászed engem. Óh, szentség Istene, őrizd meg Józsefedet, hogy meg ne ejtse őt Potifár felesége gyalázatos tolakodásával. 

Bár soha se győzne meg minket a világ, test és a sátánnak rettenetes egyesült hatalma!

„Mert én férjetekké lettem nektek.” (Jeremiás 3,14)

Az Úr Jézus az Ő népével – hasonlóan a házastársakhoz – a legbensőbben egyesül. 

Szeretetből szemelte ki magának gyülekezetét, mint olyan tiszta szüzet jegyesül, ki annak előtte hosszabb idő óta a szolgaság jármába került. 

Önfeláldozó szeretettől eltelve dolgozott, mint Jákób Ráhelért, mígnem kifizette a teljes váltságdíjat s most, miután lelke által felszólította, magát vele megismertette és viszontszeretettre indította. 

Várja azt a boldog órát, amikor kölcsönös szeretetből fakadó gyönyörűségük legmagasabb fokát eléri, a Bárány menyegzőjének vacsoráján. A magasztos vőlegény az Ő jegyesét még most nem állíthatja Isten méltósága elé tökéletességben és dicsőségben. 

Még nincs tényleg behelyezve méltóságának élvezetébe, mint jegyes és királyné, még mindig zarándok a szenvedések világában és lakik a Kédár sátoraiban. 

De éppen most már Jézus jegyese és választottja, szívének kincse, becses szemei előtt, kézen hordja jegyét és személyével egybe van kötve. E földön részesíti őt a férjhez illő szeretet minden előzékenységeiben. Bőségesen gondoskodik minden szükségleteiről, kifizeti összes adósságát, megengedi, hogy nevét viselje és részesévé teszi minden vagyonának. 

Soha sem fog másként viselkedni vele szembe. Elválásról sohasem fog szólni ajka, mert Ő mondta: „A ti ifjúságotoknak felesége ellen ne vétkezzetek.” A halál elválasztja a legszeretetteljesebb házastársakat is, de e halhatatlan házasságnak köteléke nem szakadhat el. 

A mennyben nem házasodnak, hanem olyanok, mint az Istennek angyalai. 

De ez csodálatosan kivételt képez a szabály alól, mert Krisztus és eljegyzett gyülekezete a mennyben üli meg az örök menyegzői örömöt. Ez a szeretetbeli összeköttetés tartósabb és bensőbb minden földi házasságnál. S volna bár a férfi szeretete még oly tiszta és benső, csak gyenge képe lehet még akkor is annak a lángnak, mely a szívben ég. Gyülekezete iránt való szeretete túlszárnyal minden emberi köteléket, mert érte hagyta el Atyját és egy testté lett ő vele. 

Ezt mondja az Úr: „Eljegyezlek téged magamnak örökre, és pedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el, és megismered az Urat.”

„Fejét rázza utánad Jeruzsálem leánya.” -(Ézsaiás 37,22)

Az Úr beszéde által lelkesítve és megvigasztalódva, Sion szegény, remegő polgárai nekibátorodtak és fejüket rázogatták, ekként válaszoltak Szanhérib dölyfös fenyegetéseire. Az erős hit olyan állapotba helyezi gyermekeit, hogy nyugodt biztonsággal szemlélik a leggőgösebb ellenséget is: hisz tudjuk, hogy az ellenség lehetetlen dologhoz fogott. Az örök életet igyekszik megsemmisíteni, amely nem hallhat meg, míg Jézus él; az erős várat lerombolni, melyen a pokol kapui sem vehetnek erőt. Rugódoznak az ösztön ellen s önmagukat sebzik meg vele. A Jehova kemény acélból készült pajzsára rohannak, ahonnan sebesülve tántorodnak vissza.
Ismerjük gyengeségeit. Mi más egyebek ők, mint emberek. És mi az ember? Avagy nem féreg-e? Zúgnak, mint a tenger vad hullámai, melyek a maguk szennyét hányják ki. Ha az Úr felkel, akkor elszóratnak, mint a polyva a széltől és megemésztetnek, mint a ropogó tövisek a fazekak alatt. Végtelen tehetetlenségük, - ahelyett, hogy ártanának Isten ügyének és igazságának, - Sion seregének soraiban a leggyengébb harcosokat nevetésre ingerlik azoknak nagy bosszúságára.
Mindezek felett tudjuk azt, hogy a Magasságos velünk van s ha Ő fegyvert fog, hol maradhatnak meg ellenségei? Ha előjön helyéből, nem perelnek tovább a fazekak a fazekassal. Vasvesszőjével összetöri őket, mint a fazekakat, még emlékezetük is eltűnik a földről. Azért el minden félelemmel, az ország biztonságban van királya kezében. Ujjongjunk és örvendezzünk, mert az Úr király, kinek ellenségei olyanok lesznek, mint a szalma a tűzben.

Jézus tart mindent hatalmas kezében, Uralkodik a bősz ellenségen;
Ő – ki keresztjén mindent elvégezett –
Népének mindig gyámolítója lesz.
Kik itt tiltanak,
Minket bántanak,
Örök üdvünket segítik előbbre.

„Aki záloga a mi örökségünknek.”

-(Efézus 1,14)

Óh, milyen szívbeli tisztaságot, örömöt, vigasztalást és gyönyörűséget tapasztal az az ember, ki megtanulta, hogy csak Jézussal, egészen egyedül Jézussal elégedjen meg. S mégis az az élvezet, melyet ez életben nyerünk Krisztus kedvességéből és magasztos lényéből, a legjobb esetben is, még mindig csak tökéletlen. 

Amint egy régi író mondta: „Ez csak kóstoló!” Megkóstoltuk, „hogy kegyelmes az Úr”, de még nem tudjuk, mily jó és irgalmas Ő. Jóllehet az, amit kedves lényéről tudunk, vágyat kelt bennünk egy bensőbb közösség után. Megkóstoltuk a lélek zsenge gyümölcseit, melyek csak annál nagyobb éhséget és szomjúságot idéztek fel bennünk az égi aratás bősége után. Idelent úgy vagyunk, mint Izrael a pusztában, kik egyetlen eskoli szőlőfürtöt láttak, ott majd a szőlőhegyen fogunk lakni. 

Itt csak apró szemekben látjuk a mannát az égből hullani, ott azonban mennyei kenyérrel és a királyság gabonájával fogunk élni. Itt csak újoncok vagyunk a lelki nevelőintézetben, mert bár az „abc” első betűit megtanultuk, mindazáltal még nem tudunk összefüggő szavakat olvasni, még kevésbé vagyunk képesek egy egész mondatot összeállítani. 

De „aki egyszer öt percig a mennyben időzött” – amint valaki kifejezte – „az már többet tud, mint a föld valamennyi tudósa”. Némely vágyunknak itt még most kielégítetlennek kell maradni, de nemsokára beteljesül minden kívánság, mert a gyönyör és örök örömök ama világában minden képességünk bőven fog dolgot lelni. Óh, keresztyén, helyezd bele magadat lélekben már most a menny élvezetébe. 

Rövid idő múlva fel leszel mentve minden nyomortól és szenvedéstől. Szemeid, melyek most könnyben áznak, majd nem sírnak többé. Kimondhatatlan elragadtatással fogod szemlélni Annak fényességét, ki a trónon ül. Sőt mi több, te is Vele ülsz a trónon. 

Részesülni fogsz dicsőségének diadalában. Koronája, öröme, paradicsoma a tied lesz, örökös társa leszel mindenek feletti uralmának és kormányozni fogsz Vele örökkön örökké.

„Íme, az Úr, a mi Istenünk megmutatta nékünk az ő dicsőségét.”-(5 Mózes 5,24)

Istennek minden munkájával az a szándéka, hogy az Ő dicsősége nyilvánvaló legyen. Valami más, csekélyebb cél nem volna méltó Hozzá. De miként nyilvánuljon Istennek dicsősége olyan szegény és bukott teremtményekbe, mint mi vagyunk? Az ember szeme nem együgyű, mindig saját dicsősége után kandikál, nagyszerű véleménnyel van a maga ereje és képességei felől, így azután nem alkalmas Isten dicsőségének megtekintésére. Azért világos dolog, hogy saját énünknek félre kell állni az útból, hogy Isten magasztosságának helyet adjon. S ez az oka, amiért az Úr az övéit gyakran nehézségek és rossz viszonyok közé engedi jutni, hogy saját balgatagságuk és gyengeségükre figyelmessé tétessenek s így képesek legyenek Isten méltóságát megfigyelni, mikor jön, hogy megváltásukat folyamatba hozza. Az, akinek élete valami sima és kényelmes úthoz hasonlít, keveset lát Isten dicsőségéből, mert kevés alkalma van magával leszámolni; azért nincs eléggé előkészülve arra, hogy beteljen Isten megnyilvánulásával. Aki hajócskájával csak kis folyókat és csekély öblöket látogat, keveset fog tudni a viharok Istenéről. De „akik a nagy vizeken kereskednek, azok látják az Úrnak munkáit és csodáit a tengeren”. A nélkülözés, szegénység, kísértés és megvettetés hatalmasan tajtékzó hullámain ismerjük meg a Jehova hatalmát, mert itt érezzük az ember csekély voltát. Azért adj hálát Istennek, ha rögös utakon visz keresztül, ez az éppen, amit Isten nagysága és jósága tapasztalatként mutatott meg neked. Nyomorúságaid az ismeret kincseivel gazdagítanak téged, melyet másképpen nem gyűjthettél volna. Találkozási helyeid az Úrral azok a sziklaüregek, melyekbe az Úr vitt, hogy ott, mint egykor Mózes, szemlélhesd Isten dicsőségét, mikor az elvonul előtted. Magasztald Istent, hogy nem hagyott téged a tudatlanság sötétjében, melyet a szakadatlan jólét szokott magával hozni, hanem, hogy a kísértések nehéz harcában képessé és fogékonnyá tett az Ő csodálatos kormányzásában és imádatra méltó vezetésében megnyilvánuló fénysugarainak észrevételére.

„Utoljára induljanak az ő zászlóik szerint.” -(4 Mózes 2,31)

Dán tábora utoljára kelt fel, mikor Izrael serege pusztai vándorlásának idején tovább vonult. A Dániták az utolsó helyet foglalták el, persze a helytől nem sok függött, mert bár utolsók voltak, mégis éppen úgy a sereghez tartoztak, mint az elől menő törzsek. Ugyanazon tűz – és felhőoszlopot követték, ugyanazon mannát ették, ugyanazon lelki kősziklából ittak és ugyanazon ígéret földje felé vándoroltak. Jöjj lelkem, légy vidám és örülj, bár ha hátsó és utolsó vagy is, részesülsz abban az üdvös előnyben, hogy az Úréihoz tartozol és hogy velük együtt oda mész, ahova az előcsapat megy. Valakinek kell lenni utolsónak, a dicsőségben és tekintélyben, valakinek csekélységeket is meg kell tenni Jézusért, s miért ne lennék én az? Nyomorúságos faluban tudatlan napszámosok között vagy szűk zsákutcában elvetett bűnösök között, szívesen dolgozom Megváltómért, „leszek az utolsó az én zászlóm alatt”. A Dániták nagyon fontos helyet töltöttek be. Az útközben barangolókat és elhullottakat felszedték és magukkal vitték. Tüzes érzületekkel szeretnek előrerohanni a járatlan úton, hogy új igazságokat ismerjenek meg és több lelket vezessenek Jézushoz, némelyek pedig, akik többnyire meggondolt és nyugodt lelki tehetségek, inkább arra alkalmasak, hogy a gyülekezetet előbb hitére emlékeztessék és gyenge fiait erősítsék. Minden helynek megvan a maga kötelessége és Isten lassan haladó gyermekei rájönnek arra, hogy az ő tulajdonképpeni rendeltetésük olyan, hogy az egész seregnek a lehető legnagyobb áldására válhatnak.
Az utócsapatnak helye veszedelmes. Ellenségek vannak úgy mögöttünk, mint előttünk. Támadások történnek minden oldalról. Olvassuk, hogy Amálek Izraelnek csapdát állított és az utolsók közül néhányat megölt. A tapasztalt keresztyén sok munkát talál lelki fegyver gyanánt, midőn a szegény kételkedő és rettegő lelkeket támogatja, kik a hitben, ismeretben és vidámságban a legutolsók közt állnak. Én lelkem, vizsgálódj gondosan és lásd meg, mi módon állhatnál támogatóul a hátsók mellé még ma is.

„Tudván, Istentől szeretett atyámfiai, hogy ti ki vagytok választva.”
(1 Tesszalonika 1,4)

Némely ember úgy vélekedik, hogy előbb azt kell megtudnia, választva van-e, s csak azután akar Krisztusra tekinteni. Azonban ezt így sohasem fogják megtudni, mert ezt csak azáltal lehet felismerni, ha Jézusra néznek.

Ha választatásotokról bizonyosak akartok lenni, erősítsétek meg szíveteket és ragaszkodjatok Isten ígéreteihez. Érzed, hogy bűnnel terhelt, elveszett bűnös vagy? 

Akkor menj egyenest Krisztus keresztjéhez, panaszold el az Úr Jézusnak és mondd meg neki, hogy az Ő igéjéből olvastad: „Aki én hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem”. 

Mondd neki, hogy Ő mondta: „Igaz beszéd ez és mindenképpen méltó, melyhez ragaszkodjunk: hogy a Krisztus Jézus eljött e világra, hogy a bűnösöket megtartsa”.

Fordulj Jézus felé, nézz rá és bízz benne, úgy közvetlenül meg fogsz győződni választásodról, mert amilyen bizonyos, hogy hiszel benne, olyan határozottan és bizonyosan el is vagy választva. 

Ha teljesen át akarod adni magad Krisztusnak, és minden bizodalmadat Belé kívánod helyezni, de ezt mondod: „Előbb tudni akarom el vagyok-e választva”, akkor kívánsz valamit, de magad sem tudod, hogy mit. Menj a kedves hű Úr Jézushoz úgy amint vagy, ha még oly vétkes volnál is. 

Dobj el minden kíváncsi kérdést, vajon választott vagy-e te, vagy nem. 

Menj egyenesen Krisztushoz, rejtőzz sebeibe és meg fogod tudni, hogy választott vagy. 

Részesülni fogsz a Szentlélek biztosításában, aki által később mondhatod: „Tudom kiben hittem és biztos vagyok benne, hogy az én Ő általa letett kincsemet megtartja arra a napra”. 

Krisztus részt vett az örökkévalóság tanácsában: „Öröktől fogva való szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem rád irgalmasságomat”. 

Ha te Krisztust választottad, úgy nem lehet kételkedned azon, hogy elválasztott vagy.

„Szerelmedből választottál,
Krisztusban magadhoz vontál,
Drága mennyei Atyám.”

„Szedik pedig azt reggelenként” - (2 Mózes 16,21)

Igyekezz arra, hogy az Úr jóakaratától és jó tetszésétől való teljes függésed érzését ébren tartsd, bővölködő örömeid folytonos megújulásául. Soha ne jusson eszedbe, hogy régi mannával élj, se ne sóvárogj e világ Egyiptomának segítsége után. Mindennek Jézustól kell jönni, különben örökre el vagy veszve. Régi olaj nem adhatja neked a lélek igazi kenetét. Fejednek friss olaj kell, mely a szentséges hely aranyszarujából öntetik rá, különben veszendőbe megy annak minden dicsősége. Ma talán az Isten hegyének ormán vagy, de aki téged odavitt, az kell, hogy megtartson és meg is őrizzen ott, különben gyorsabban süllyedsz ismét vissza, mint ahogy azt álmodhatnád. A te hegyormod csak úgy állhat erősen, ha Ő azt jó helyen alapozta. Azonban, ha elrejti arcát, akkor rögtön nyomorúság ér téged. Ha Megváltód látja, hogy a te javad azt megkívánja, akkor nem létezik olyan ablak, melyen át az ég kékségét szemlélhetnéd. Józsué megállította a napot, Jézus pedig a legsűrűbb sötétséggé változtathatja azt. Ő megvonhatja szívedtől az örömnek minden sugarát, szemeidtől minden üde tekintetet, életedtől minden erőt és mozgást. Egyedül az Ő kezében van vigasztalásod s az Ő intésére tűnik el az előled. Az Úr szándékosan akarja, hogy Tőle való állandó függésünket érezzük és elismerjük, mert Ő az egyedüli, ki bennünket feljogosít „mindennapi kenyerünket” kérni és egyedül Ő ígéri, „hogy a mi öregségünk olyan lesz, mint ifjúságunk.” Nem-e legjobb az részünkre, hogy az így van, hogy mi a kegyelem trónja előtt gyakran megjelenhetünk és az Ő szeretetére folyton emlékeztetve leszünk? Óh, igazán, milyen gazdag a kegyelem, mely ilyen szakadatlanul nyújt, s nem rejtőzik el hálátlanságunk elől. Az aranyeső nem szűnik meg soha, az áldás felhői folyton lakásaink fölött lebegnek. Óh, Úr Jézus, eléd hullunk térdeinkre és megvalljuk, hogy Nélküled minden jóra alkalmatlanok vagyunk és a nekünk adott kegyelmi adományokért imádjuk szent nevedet és magasztaljuk kimeríthetetlen szeretetedet, mely a legjobb búzával táplál és a kősziklából folyó mézzel elégít meg minket.

„A tűz szüntelen égve maradjon az oltáron, és el ne aludjék.” -(3 Mózes 6,13)

Tartsátok oltárotokat „ima-kamrátokban” izzó hevületben, ez az igaz istenies élet. A szentély erre az oltárára rakja le a család az áhítatosság tüzes szenét. Ezt a parazsat kell folyton élesztgetni és lángoltatni. A titkon végzett ima az élő keresztyénség lényege, ismertető jelen és fokmérője.
Itt égessétek el áldozatotok kövérét. Imáitok kamrátokban a lehetőség szerint rendszeres, gyakori legyen, távol minden szórakozottságtól. A komoly imák sokat tehetnek. Nincs semmi kérnivalód? Ím, lásd csak: a gyülekezet, ennek pásztorai, saját lelked, gyermekeid, rokonaid, szomszédjaid, hazád, Isten ügye és az Ő igazságának terjesztése e világon, mind-mind imára szólítanak téged. Talán csak nem vagyunk imakamránkban sem hidegek, sem melegek? Az áhítatosság tüze talán már csak pislog szíveinkben? A tüzes szekér kerekei talán nyikorgón és lassan fordulnak? Ha igen, akkor serkentsen fel bennünket az álomból a szétzüllésnek e jele. Akkor csak menjünk és esedezve könyörögjünk a kegyelem és ima szelleméért. Mert ha ez a tűz az elvilágiasodás hamva alatt elaludna és elfojtódna, akkor ez akadályozná a családi istentisztelet tüzét is, ami azután nagy befolyással lenne úgy a gyülekezeti, mint világi tevékenységünkre.
A jelzett ige alkalmazható a szív oltárára is. Ez az igazi aranyos füstölő oltár. Isten szívesen látja, ha gyermekeinek szíve az ő irányába lángol. Ajándékozzuk szíveinket Istennek, melyek szeretettől lángoljanak. Keressük kegyelmét, hogy tüze soha többé ki ne aludjon, mert nem éghet az, ha az Úr nem tartja meg izzó állapotban. Sok ellenség törekszik azt elfojtani és kioltani, de ha rejtekben a láthatatlan kéz rá önti a kenetnek szent olaját, akkor folytonosan jobban-jobban éled és lángol mindig magasabbra. Rakjuk a Szentírás szavait, mint gyúlékony anyagot szívünk tüzére, mert azok eleven (izzó) szenek. Az evangélium hirdetését fogadjuk el buzdító ajándékul, de mindenekelőtt nagyon gyakran vonuljunk csendes magányunkba Jézussal.

„Mert amint faragó vasadat rávetetted, megfertőztetted azt.”-(2 Mózes 20,25)

Isten oltárát faragatlan kövekből kellett felállítani, nehogy azon valami emberi ügyesség vagy munka legyen látható. Az emberi bölcsesség arra igyekszik, hogy a keresztről szóló evangélium tanát minél mesterségesebb foglalatba helyezze és rendezze, hogy az elbukott természet torz ízlésének simább legyen. Csakhogy ahelyett, hogy a testi bölcsesség képes volna az evangéliumot megjavítani, inkább megszentségteleníti, és más evangéliumot csinál belőle és teljesen eltér az Isten igazságától.

Minden változtatás és az úgynevezett javítgatás az Úrnak szavain nem egyéb, mint annak átalakítása és megszentségtelenítése. A kevély emberi szív nagyon készséges arra, hogy közbevesse magát a lélek igazolására Isten előtt. Álmodoznak Krisztus elé való készületről, mások az alázatosság és bánat érzelmeiben bíznak; mások jócselekedetekre hivatkoznak, némelyek nagyra vannak természeti képességeikkel, s így mindenképpen kísérleteznek, hogy vésőjükkel az Úr oltárán igazítsanak. 

Jó lenne, ha a bűnösök meggondolnák, hogy az ő testies maguk választotta tehetségük nagyon távol van attól, hogy az az Üdvözítő művét tökéletesíthetné, sőt azt csak becsteleníteni és megszentségteleníteni tudja. 

Egyedül az Úr magasztalandó az engesztelés művéért, ehhez nem fogadható el semmiféle emberi vésővonás, sem kalapácsütés. Istenkáromlás az, ha valaki megkísérel ahhoz tenni valamit, mit Krisztus halála előtt „elvégeztetett minden”-nek nyilvánított; vagy azt javítgatni, melyen Istennek tetszése teljesen megnyugodott. Rettegő bűnös, el a te kőfaragó vasaddal, s borulj le mély alázattal imádkozni. Fogadd el az Úr Jézus engesztelésed oltárául és csak Ő benne bízzál. 

Ez a mai fejezet szolgáljon némely hívő megintésére. A keresztyének között nagyon növekszik a hajlam, a kinyilatkoztatott igazságokat megnyirbálni és igazítgatni. Ez elbizakodás és hitetlenség, küzdjünk ellene. Fogadjuk el az igazságot úgy, ahogyan azt mi kapjuk. Annak örvendjünk, hogy a Szentlélek tanai faragatlan kövek, miáltal még alkalmasabbak az Úr oltárának felépítésére.

„Az Atya Istentől megszenteltettek.” (Júdás 1,1)

„A Krisztus Jézusban megszentelteknek.” (1 Korintus 1,2)
„A Lélek megszentelésében” (1 Péter 1,2)

Vegyétek figyelembe a három isteni személy egységét minden kegyelmi ténykedéseikben. Nagyon értelmetlenül és bölcsesség nélkül cselekednek azok a hívők, kik a Szentháromságban különbséget tesznek, kik azt vélik, hogy az Úr Jézus megvalósulása mindannak, ami szerelmes és hódolatteljes, mialatt az Atya előttük szigorúan igazságosnak tűnik, Kiben hiányzik minden jóság és nyájasság. 

Épp ilyen balgatagul tesznek azok, kik az Isten végzését, - az emberiség megmentése érdekében – Krisztus engesztelő áldozatát felmagasztalják, de emellett a Szentlélek munkáját lebecsülik. 

A kegyelemnek istenországi-ténykedéseiben a három személy egyike sem cselekszik a másik kettő közreműködése nélkül. Tevékenységeikben épp oly megegyezők és egyek, mint lényükben. 

A választottak iránti szeretetükben egyek, hasonlóan minden eljárásaikban, melyek e nagy eszmeforrásból fakadnak, szintúgy osztatlanul állnak együtt mindenben. 

Vegyétek figyelembe ezt leginkább a megszentelődésre vonatkozólag. Mialatt mi, az igazsághoz híven a megszentelődést a Szentlélek munkájának tartjuk, mégis óvakodnunk kell, nehogy az ügyet úgy tekintsük, mintha abban az Atyának és Fiúnak nem lenne része. Egészen helyénvaló az, ha mi a megszentelődést az Atya, Fiú és Szentlélek munkájának tekintjük. 

Az Úristen mondja: „Teremtsünk embert a mi ábrázatunkra és hasonlatosságunkra”, eszerint tehát az Ő művei vagyunk, teremtve Jézus Krisztusban jócselekedetekre, mit Isten előre elkészített, hogy abban járjunk. Lásd, milyen nagyra becsüli Isten az igazi megszentelődést, amennyiben a Háromegység három személye lesz feltűntetve, mint együttesen közreműködő annak az anyaszentegyház előállításán, „úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle”. 

Így kell – hívő keresztyén – neked is nagy súlyt helyezni a megszentelődés értékére, az élet tisztaságára és az istenfélő járásra. Becsüld nagyra Krisztus vérét, mint reményed talpkövét, de soha ne szólj becsmérlőleg a Szentlélek művéről, hiszen tulajdonképpen az tesz téged alkalmassá a szentek örökségére. Akarjunk tehát úgy élni, hogy járásunk a Szentháromság-Egyistennek bennünk való működéséről tanúskodjon.

„És monda az Isten Jónásnak: Avagy méltán haragszol-e?” - (Jónás 4,9)

A harag nem mondható mindenkor és feltétlenül valami bűnös cselekménynek, de azért csak kérdezgessük önmagunkat: „Vajon méltán haragszol-e?” Lehetséges, hogy ezt válaszoljuk: „igen!” 

A felbőszültnek kezében a harag gyakran gyújtogató fáklya, ám időnként tűz az, mely Illés módja szerint a mennyből száll alá. Helyesen és jól tesszük, ha a bűn miatt haragszunk, azon jogtalanságok miatt, melyek a mi jó és kegyelmes Istenünk ellen követtetnek el, vagy ha önmagunkra haragszunk, amiatt, hogy még mindig olyan oktalanok vagyunk azon sok isteni fenyíték és helyreutasítás dacára; szintén, ha mások miatt haragszunk, ha a haragnak egyetlen oka a gonoszság, melyet elkövetnek. 

Aki gonosz tettek miatt nem haragszik, az annak részesévé teszi magát. A bűn kárhozatra méltó és gyűlölni való, mit egy újjászületett szív sem képes türelmesen elviselni. 

Maga az Isten is haragszik minden nap a gonoszok miatt, de meg is van írva: „Kik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszt”.
Csakhogy nagyon tarthatunk attól, hogy haragunk nem igazolt, sem nem menthető, ezért kell ezt felelnünk: „nem!” Mi szükségünk van arra, hogy hevesek legyünk gyermekeink iránt, szenvedélyesek a szolgálókkal szemben, felháborodottak a családra? 

Hoz-e ilyen harag tisztességet keresztyén hivatásunkra, vagy az Isten dicsőségére válik-e az? 

Avagy nem játszik-e közre a régi gonosz szív, mely utat akar magának törni, miért is nem lenne-e jobb, ha újjászületett emberünk minden erejével küzdene e romlást okozó hajlam ellen? 

Vannak keresztyének, kik helyet adnak a haragnak, mintha hiábavaló lenne annak ellenállni. 

Ám a hívő gondolja meg, hogy neki diadalmaskodnia kell mindenen, különben nem koronáztatik meg. 

Ha mi képtelenekké váltunk szenvedélyeinket féken tartani, ugyan hát mit munkált akkor rajtunk a kegyelem? Egyszer valaki azzal mentegette magát, hogy a kegyelem némely esetben a vadba is beoltatik. „Igen” – válaszolták neki – „csakhogy azután a gyümölcs többé nem vadalma”. Természetes gyengeségünkkel ne mentegessük bűneinket, hanem fussunk olyankor a kereszthez és kérjük az Urat, hogy kívánságainkat és szenvedélyeinket Ő feszítse meg. 

Ő újítson meg, hogy Hozzá hasonlóan nyájasak és barátságosak legyünk.

„Ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosakká.” (1 Péter 5,10)

A szivárványt láttátok már, ezt a mennyei hidat, mely a föld színe felett tovanyúlik: színei dicsők és utánozhatatlanok annak egybeolvadásai.

Bár gyönyörű, ámde mulandó, s íme, nincs többé. A dicső színek szerteszét folynak, s helyükre ismét a szürke fellegek vonulnak, s az égbolton nem fénylenek többé a mennyei színek. 

Ezek nem maradandók. Vajon lehetséges lenne ez? Dicső látomás, melyet a napnak futólagosan megjelenő sugarai és a hulló esőcseppek idéznek elő, hogyan is lehetne maradandó? 

A kegyelmi vonásoknak a keresztyén lényében nem szabad hasonlítaniuk a szivárvány múló szépségéhez, hanem ezzel ellentétben tökéletesedni, erősödni és állandónak kell lenni. Arra igyekezz – kedves hívő testvér, - hogy minden jó, mi benned létezik, valami maradandó legyen. Bár ne lenne olyan az érzelmed, mint a homokba nyomott írás, hanem hasonlítson az a kemény sziklakőbe vésett emlékhez. 

Bár ne hasonlítana hited valamely fellegvárhoz, hanem épülne az olyan anyagból, mely azzal a rettentő tűzzel dacolna, mely által a képmutató szalmája, szénája és pozdorjája majd megemésztetik. Legyetek a szeretetbe jól megalapozva és meggyökerezve. Meggyőződéseitek legyenek szilárdak, szeretetetek őszinte, óhajaitok igazak. Bár lenne egész életetek olyan alapos és állhatatos, hogy a pokol összes rémülete és a földnek minden vihara ne lenne képes bennetek megrendíteni. 

De figyeljétek meg, hogyan lehet ehhez a kegyelemhez: „hiterőssé lenni” – hozzá jutni? 

Az apostol szava utal minket szenvedésre, mint ennek eszközéhez: „kik egy kevéssé megnyomoríttattatok”. Hiábavaló remény, hogy csak úgy fogunk erősen meggyökerezni, ha nem fognak bennünket viharok érni. Az ősrégi tölgyfa gyökerein levő ráncok és azok a hatalmas hasadékok a fa kérgén és ágain tanúskodnak nekünk ama sok viharokról, melyek ezen óriás fölött elvonultak, de egyúttal azt is bizonyítják, milyen mélyre törek utat maguknak a gyökerek. 

Így lesz a keresztyén is szilárddá és állhatatossá az élet különféle bajai és viharai által. 

Ne rémüljetek meg tehát az élet viharos szenvedéseitől, hanem vigasztalódjatok és higgyetek, hogy e durva próbákon Istennek üdvszándékai ti rajtatok be fognak teljesedni.

„Polgártársai a szenteknek.” - (Efézus 2,19)

Mit jelent az, hogy mi a mennyben polgárok leszünk? Ennek jelentősége, hogy mi mennyei kormányzat alatt állunk. Krisztus, a mennyország királya, uralkodik szíveinkben. 

Naponta imádkozzunk: „Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy itt e földön is.” 

Azokat az ígéreteket és rendeleteket, melyek a dicstrónból indulnak ki, készségesen és örömmel fogadjuk; ujjongva engedelmeskedünk a nagy király rendeleteinek. De azután, mint mennyei polgároknak részük is van az új Jeruzsálemben, a mennyország tisztességeiben és méltányosságaiban. Az a dicsőség, mely a megdicsőült szentek osztályrésze lesz, minket is illet, mert mi most már Istennek gyermekei vagyunk, hercegi sarjak a legmagasabb vérből. Immár hordjuk Krisztus igazságának szeplőtlen ruháját; most már szolgálatunkra készen állnak az angyalok, szentek a mi útitársaink, Krisztus testvérünk, Isten az Atyánk és a halhatatlanság koronája a mi jutalmunk. Részünk van a mennyei polgárság tisztes jogaiban, mert mi az elsőszülöttek gyülekezetéhez járultunk, kik feljegyeztettek a mennyben. 

Mint polgárok a menny összes javainak jogosult birtokosai vagyunk. 

Miénk a menny gyöngykapui és jáspisfalai; miénk a város égszínkékje, hol nem szükséges a világító vagy a nap fénye. Miénk az élet vizének üdítő forrása és a tizenkét féle gyümölcs, melyek a folyó mindkét partján álló élet fáin teremnek. Nem létezik a mennyben olyasmi, ami ne lenne a miénk, „Jelenvalók és elkövetkezők”, minden miénk. Így élvezzük azután még, mint mennyei polgárok a mennyország örömeit is. Ha ott öröm van egy bűnös megtérésén, - egy tékozló fiún, ki hazatér, - akkor mi is örvendünk ezeken. Dicsérik és magasztalják ott a győzelemdús kegyelem nagyságát, tehát mi is azt tesszük. Lerakják ott Jézus előtt a koronákat? Úgy rakjuk le mi is minden tisztességünket lábaihoz. 

Elragadtatást éreznek egy mosolya fölött? Nem kevésbé kedves ez nekünk is, kik idelenn lakunk. Várják ott az Ő ismételt eljövetelét? Mi is vágyódunk és sóvárgunk megjelenése után. Ha tehát a szenteknek polgártársai vagyunk, akkor legyen eljárásunk és működésünk is összhangzásban magasztos rendeltetésünkkel.

„El ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” - (Zsoltárok 103,2)

Kedves és dicséretes foglalkozás az Úr kezére figyelni, hogyan nyilvánul az a múltban a szentek vezetésében, nemkülönben az ő irgalmasságát észrevenni, ami akkor nyilvánul, mikor őket a bajokból megszabadítja, - kegyelmét, mikor bűneiket megbocsátja, - hűségét, mikor nekik szövetségét megtartja.

Ámde nem lenne-e üdvösebb és áldásdúsabb ránk nézve, ha a saját életünkben figyelnénk az Úr kezét? Avagy nem kellene-e sorsunk vezetésében legalább is oly tisztán és ragyogóan felismernünk az Ő irgalmát és kegyelmét, épp oly meggyőzően az Ő igazságosságát és hűségét is, mint bármelyik szentnek életében, ki már elhaladt előttünk? Jogtalanságot követünk el Urunk ellen, ha azt véljük, hogy a múltak embereivel hatalmas dolgokat vitt véghez, és magát hatalmas Istennek bizonyította, de többé már nem művel már csodákat és a jelenleg földön élő szentjei javára nem mozgatja többé hatalmas karját. Vessünk egy pillantást a múltra.

Bizonyára észrevehetünk abban több szerencsés eseményt, mi felbuzdító és Istenünk tisztességéről tanúskodik. Soha nem szabadíttattatok meg szükség és bajokból? Nem gázoltatok még soha keresztül a nyomor áradatán, melyeken az Úr keze vezetett keresztül? Nem nyertetek még kijelentéseket? Nem részesültetek még semmi kegyelmi bizonyítékokban? Az a jó Isten, ki Salamonnak megadta, amit szíve kívánt Tőle, nem vette volna eddig figyelembe sóhajaitokat és vágyaitokat? 

Az Isten, ki a túláradó jóság, kiről Dávid ezt énekelte: „ki minden jóval megelégíti a te szádat”, nem elégítene-e ki téged is jó voltának kövérével és velejével? Nem legeltetett téged még szép zöld legelőjén? Nem vezetett el a hűs forráshoz? Valóban, az Úr oly kegyelmes és jóságos volt hozzánk is, mint az ókori szentekhez. Ezért foglaljuk egy hálaénekeinket sok kegyelmi ténykedéseiért. 

Vegyük elő tehát a háládatosság tiszta aranyát és a dicsénekek drágaköveit, készítsünk ezekből egy új koronát Jézus fejére. Lelkeink úgy zengjenek, mint a Dávid hárfái, mikor az Urat magasztalva hirdetjük, kinek kegyelme megmarad örökké.

„Atyámfiai, imádkozzatok érettünk.” - (1 Tesszalonika 5,25)

Imádkozzatok tanítóitokért, kik lelkeitek gondját viselik. Ezt a figyelmeztetést, hogy az evangélium szolgáiért imádkozzatok, szívleljétek meg ma és felkérünk erre minden keresztyén házat, hívő családot, hogy a Szentírás e szavát komolyan vegyék figyelembe mit legelőször az apostol hangoztatott, most pedig mi megismételünk. Kedves testvérek, az igazság tanát hirdetőnek munkája felbecsülhetetlenül fontos, mert ezreknek jóléte vagy rossz helyzete függ ettől. 

Neki az Úr nevében tárgyalnia kell a lelkekkel a legmagasztosabb és legszentebb dolgokról, s az az ige, melyez hirdetnie kell, vagy jó illat lesz az életre, vagy a halál illata a halálra. 

Az evangélium tanát nagy felelősség terheli, tehát nem csekély kegyelem, ha utóvégre ártatlanoknak találtatnak az összes emberek vérétől. Mint vezető férfiak, Krisztus seregében az emberek és a pokoli hatalmak előtt leginkább ők a támadások céltáblái. Ellenségeik lépten-nyomon a legéberebb figyelemmel lesik őket annyira, hogy az üldözők hálóitól alig képesek megmenekülni. Szent hivatásuk sok megkísértésnek teszi ki őket, miknek mások nincsenek alávetve, s nagyon sokszor csak azáltal távolodnak el azoktól, hogy ők személyes ismerősei az igazságnak, mi nyilvánosan és hivatalosan kötelezi őket annak cselekvésére. Sokszor belekerülnek a körülményeknek olyan bonyodalmába, miből saját okosságuk által nem kerülhetnek ki. Lelkük legnagyobb fájdalmára látniuk kell, hogyan hullnak el tehetséges lelkek. 

Mély fájdalommal kell nézniük, hogy ezrek rohannak a veszedelembe, ezek miatt lelkük minden erélyessége elmúlik. Sóvárgó szívvel kívánják, hogy a hirdetett ige áldásul szolgáljon nektek, remélik, hogy gyermekeitek részére áldásul lesznek. Óhajuk, hogy a szenteknek és bűnösöknek segítséget nyújthassanak, ezért testvérek, imádkozzatok Isten előtt értük. Nézzétek, milyen nyomorult emberek vagyunk, ha a szentek imáját nem élvezzük, de boldogok vagyunk, ha a ti értünk való könyörgésetekben élhetünk. Ne nálunk, hanem a felmagasztalt Mesternél keressétek a mennyei áldást, de ezt az áldást Ő már nagyon sokszor szolgái által közvetítette. Ezért mi mindnyájan, kik az Ő igazságának és kegyelmének hirdetői vagyunk, kérünk mindenkit az Úr Jézusért: „Atyámfiai, imádkozzatok érettünk.”

„Aki pedig hallgat engem, lakozik bátorságosan, és csendes lesz a gonosznak félelmétől.” 

(Példabeszédek 1,33)

Dicsőn fénylik az isteni szeretet, mikor az a csapások viharéjjelének közepén felragyog. Szép az a magányos csillag, mely felséges nyugalommal sugárzik; a szétfoszló fergeteg felhők közül kedves az az oázis, mely a megmérhetetlen homok pusztában virágzik; olyan szép és dicső a haragáradat közepében a szeretet. Mikor az izraeliták megharagították szüntelen bálványtiszteleteikkel a Magasságost, azzal bűntette őket, hogy megvonta tőlük az esőt és a harmatot, ezáltal országukban súlyos ínség támadt. De mialatt ezt tette, gondoskodott arról, hogy választottai biztonságban maradhattak és bővölködtek. Ha valamennyi patak kiszárad, de Illésnek kell, hogy csörgedezzen egy, s ha ebből is kiapad a víz, tud az Isten neki egy ellátási helyet készíteni. Nemcsak ezt, az Úr nemcsak „Illést”, hanem a kegyelem szerint megmaradt választottakat is, - itt ötven, ott ötven elrejtőzve barlangokban – habár az egész országban éhség tombolt, ezek az ötvenek a barlangokban mégis ellátattak kenyérrel és vízzel; ellátattak Akháb asztaláról, ennek hű udvarmestere: Obadja által. Ebből láthatjuk, hogy Isten gyermekei biztosítva vannak, bármi következzen is be a jövőben. Ha ez a szilárdan megállapított föld hatalmas rázkódtatástól remegne és maga az ég szakadna szét, a hívő a szétrombolt világok közepette mégis biztonságban maradna, csakúgy, mint a nyugalmas csend óráiban. Ha Isten az ő gyermekeit, kik az ég alatt vannak nem akarja megmenteni, akkor meg fogja őket menteni a mennyországban. Ha a világ olyan forró lesz, hogy ők tovább itt nem maradhatnak, akkor a mennyország lesz lakhelyük és menedékük. Ne csüggedjetek tehát, mikor háborúkról hallotok. Jöjjön bármi e földre, ti a Jehova védőszárnyai alatt biztonságban lesztek. Építsetek szilárdan az Ő ígéretére, bízzatok hűségében, űzzetek el minden félelmet és minden kételyt az ördöghöz, ahonnan jönnek, mert itt valóban nem létezik semmi, ami titeket rémíthetne vagy megkárosíthatna. Egyetlen dolgotok, hogy az elragadtatás világára tekintsetek és hallgassatok a bölcsesség és igazságosság szózatára.

„Hivatalos szenteknek.” -(Róma 1,7)

Nagyon hajlandók vagyunk az apostolok korabeli szenteket olyanoknak tekinteni, mint akik a szó szoros értelmében, mélyebb és kiválóbb „szentek” volnának, mint Istennek többi gyermekei. Mindannyian „szentek” azok, kiket Isten kegyelme által elhívott és Szentlelke által megszentelt, de mi ama képzelet felé hajlunk, hogy az „apostolok” valami egészen rendkívüli emberek lehettek, kikben alig lehetettek gyengeségek, aligha voltak olyan kísértéseknek alávetve, mint mi. E vélemény mellett elfelejtjük és szem elől tévesztjük azt az igazságot, hogy minél inkább jár az ember Istennel és él Istenben, annál több alkalom nyílik neki rossz szíve felett bánkódni. Minél inkább vonzódik a Mester szolgálati tisztességére, annál jobban keseríti és bántja t napról-napra a bűn, mi a testéből származik. Valóban így van: ha mi személyesen ismertük volna Pál apostolt, arra a gondolatra jutottunk volna, hogy feltűnően hasonlít Istennek választott családja többi tagjaihoz. Ha pedig vele beszélgettünk volna, e szavakat kellett volna mondanunk: „Rájövünk, hogy az ő tapasztalatai a mieinkkel azonosak”. Ő hívebb, komolyabb, mélyebb ismerettel bír, mint mi, de ugyanolyan bajokkal és kísértésekkel kell neki is megküzdenie, mint nekünk. Sőt valóban mondható, hogy némely vonatkozásban még jobban megkísértetett, mint mi. Ezért ne úgy tekintsetek az első időbeli szentekre, mintha azok minden erőtlenség és bűnöktől mentesek lettek volna, se ne szemléljétek őket valami tartózkodó félelemmel, ami csaknem imádattá lesz. Szentségüket mi is elérhetjük. „Hivatalos szentek” vagyunk, híva ugyanazon hangtól, mely őket is szólította. Minden keresztyén kötelessége, hogy erővel hatoljon be a szentek közössége szűkebb körébe. Ezért kövessük őket a szentségben és buzgóságban. Mi ugyanazzal a világossággal bírunk, mely nekik világított, ugyan ahhoz a kegyelemhez juthattunk mi is, tehát miért elégednénk meg, míg el nem értük őket a mennyei lény érzetében? Ők Jézussal éltek, Jézusért éltek, így azután növekedtek is, mint Jézus. Éljünk tehát mi is ugyanolyan szellemben, mint ők éltek, „nézvén a hitnek fejedelmére és elvégzőjére”, akkor a mi szentségünk mihamarabb láthatóvá lesz.

„Csak ő benne vigad a mi szívünk.”
(Zsoltárok 33,21)

Boldogító az a tény, hogy a keresztyének a legmélyebb nyomorban és a legnagyobb szerencsétlenségben is tudnak örülni, habár bajok veszik körül őket, annak dacára mégis énekelnek, mint a madarak némelyike, legjobban a kalitkában tudnak énekelni. A hullámok egyre magasabbra dagadnak és már-már a fejük fölött összecsapnak, mindamellett lelkeik a felszínre emelkednek és nézik Isten arcának fényességét. A mentőöv velük van, mi fejüket mindenkor a felszínen tartja, úgy, hogy a rettegő vihar közepette is éneklik: „Te Istenem még mellettem vagy!” Kit illet ezért a tisztesség? Kit mást, mint egyedül Jézust, mindaz Jézustól jön. A bajokat nem mindenkor kíséri vigasz a hívő részére, de az Isten fiának jelenléte, ki vele együtt áll a tüzes kemencében, örömmel tölti be szívét. Ha beteg és szenved, Jézus meglátogatja és felüdíti őt kínos fekhelyén. Netalán már haldokolna és a Jordán folyó rettegtető hullámáradata már a szája körül csapkodna, ekkor Jézus megragadja őt karjánál fogva és ezt kiálltja feléje: „Ne félj kedvesem, meghalni annyi, mint örökölni; a halál áradatának forrásai az égben vannak; azok nem keserűek, hanem édesek, mint a nektár, mert az Isten trónjából csörgedeznek”. Mikor pedig az eltávozó szent ezt a folyót keresztülgázolja, a hullámok pedig körülötte tombolnak, a szívverése elakad, és a látása megmerevedik, ugyanaz a hang ezt suttogja fülébe: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne térj el tőlem, mert én vagyok a te Istened”. Mikor pedig elérkezik az ismeretlen öröklétpartjához és már-már visszahökken, az árnyékország kapuinál megszólal Jézus: „Ne félj, mert tetszik a te Atyádnak, neked adni ezt az országot”. Így megerősödve és megvigasztalva nem fél a hívő meghalni, sőt örvend az elváláson, mert már megpillantaná Jézust, mint ama hajnalcsillagot, s így kívánja Őt szemlélni és tekintetét rajta legeltetni, mint a fényes napsugarakon. Valóban, Jézus jelenléte a teljes mennyország, ami után oly nagyon kívánkozunk.

Jézus, Jézus jöjj hozzám,
Óh, halld esdeklő imám,
A Te nagy szereteted,
Üdítse fel szívemet.

„És nyárban és télben is úgy lesz.” - (Zakariás 14,8)

Élő vizek jöjjenek ki Jeruzsálemből, melynek folyásait a tikkasztó nyári hőség épp oly kevésbé fog kiszárítani, minthogy be nem fagyasztja a dermesztő hideg télnek havas süvítése sem. 

Örülj lelkem, hogy tanúskodhatsz az Úr hűségéről! Az évszakok változnak, te is változol velük, de az Úr mindenkor ugyanaz marad; szeretetének folyásai pedig épp olyan mélyek, szélesek és telve vannak, ahogy régen is voltak. A mindennapi gondok epesztő hősége, a nehéz megpróbáltatások az Úr kegyelmének hűsítő áradatába kergetnek engem, hogy abban felüdülést találjak. 

Odasietek feltartóztathatatlanul a világ tömkelegéből és a bajok iszapos sarából, s ott, a kiapadhatatlan forrásból megelégedésig iszom, mert ennek kristályvizei „nyárban és télben is folynak”. 

A felső források soha ki nem apadnak, amiért magasztaltassék az Úr neve! Az alsó kutakból sem fogyhat ki a víz soha. Illés tapasztalta, hogy a Kérit patakja kiszáradt, de Jehova ugyanaz a gondviselő Isten maradt. Jób így szólt: „Az én barátaim megcsaltak engem, mint a megáradt patak, és mint az elmúló patakoknak áradása”, - de Istenében túláradó üdülésre talált. Egyiptomnak a Nílus folyó képezi a reményt és bizalmat, ennek vize változó, de Urunk ugyanaz marad örökké. Cyrusz bevezette az Eufrátesz folyóvizét és úgy nyerte meg Babilont, de semmiféle erő vagy hatalom – legyen az földi vagy pokolbéli – nem képes az Isten kegyelme folyamát elterelni vagy levezetni. 

Az emberi bölcsességeknek hatalmas ősrégi folyóinak medre régóta kiszáradt és elavult, de az örök folyamok, melyek az Istennek korlátolhatatlan kegyeiből és végtelen szeretetéből erednek, mindenkor telve maradnak csordultig. Nemzedékek elfonnyadnak, de az isteni kegyelem hullámai szakadatlanul ömledeznek az idők terjedelmes síkságán keresztül. 

Jönnek – mennek az emberek,
De megmarad irgalmad és kegyelmed.

Boldog vagy lelkem, hogy te ezen üde vizek mellett vagy vezetve! Ne térj el más forrásokhoz, mert abban az esetben hallanod kell az Úr dorgáló szavát: „Mi dolgod van Egyiptom útjaival, hogy a Nílus vizét iszod?”