„A bűnösök közé sorolják” (Ézsaiás 53,12)

Miért engedte magát az Úr Jézus a bűnösök közé számláltatni? 

E csodálatos leereszkedéshez több fontos ok szolgáltatott alapot. Ezen állapotában annál inkább lehetett testvérei szószólójává. Némely ítélkezésnél a védő teljesen védencének a helyébe áll és a törvény értelmében nem lehet őket különböző személynek tekinteni. 

Ha a bűnös az égi törvényszék előtt megjelenik, az Úr Jézus maga helyettesíti őt. Ott áll, hogy a vádakra feleljen. 

Oldalára, kezeire és lábaira mutatva, felszólítja az igazságszolgáltatás figyelmét, hogy az általa képviselt bűnös ellen minden lehetőt hozzon fel, de Ő hivatkozik vérére és mivel magát a bűnösök közé engedte számláltatni s azok pártjára állt, oly nagy sikerrel végzi védőbeszédét, hogy a bíró ezt az ítéletet hirdeti ki: „Ezeket bocsássátok el; ők fel lettek mentve az örök tűz kárhozatától, mert Jézusban meg lettek váltva”. 

A mi Urunk Jézus a gonoszok közé lett számlálva, hogy azok teljes szívükből vonzódhassanak Hozzá. Hogyan félhetnénk attól, aki velünk egy jegyzékbe van felvéve? 

Tartózkodás nélkül jöhetünk Hozzá és Neki megvallhatjuk vétkeinket. Mivel hozzánk hasonlóvá lett téve, nem kárhoztathat bennünket. 

Nem azért lett-e a gonoszok közé számítva, hogy az Ő szentjeinek piros könyvébe legyünk bejegyezve? Ő szent volt és a szentek közé lett számlálva; mi vétkesek voltunk és a bűnösökhöz lettünk számlálva; Ő átíratta nevét abból a jegyzékből a fekete könyvbe, a mi nevünk pedig ki lett törölve a fekete könyvből és be lett írva az élet könyvébe, mert Jézus és az övéi között teljes csere történik. A mi nyomorult, bűnös állapotunkat teljesen magára vette, azt pedig, amivel Ő rendelkezik, nekünk adja. Igazsága, vére és minden, ami az Övé, ami javunkra lesz írva. 

Hívő lélek, örülj Azzal való egységednek, aki a bűnösökkel egyenlőnek lett tekintve; mutasd meg, hogy tényleg meg lettél váltva, mivel te is azokhoz számíttatsz, akik Őbenne nyilvánulnak meg, mint új teremtmények.

„Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet” (Zsidók 5,8)

Az van mondva, hogy a mi üdvösségünknek Fejedelme a szenvedések által lett tökéletessé; azért nekünk, kik vétkezünk és a tökéletességtől távol vagyunk, nem szabad azon csodálkoznunk, ha arra hívattattunk, hogy hasonlóképpen háborúságokon kell keresztül mennünk. 

Ha a fő tövissel koronáztatott meg, akkor a test többi tagjai ringathatják-e magukat kellemesen a kényelem szende ölén? Krisztusnak saját vérének tengereit kellett átlábalni, hogy a koronát elnyerhesse. Tehát hogyan mehetnénk mi ezüst cipőkben száraz lábbal a mennybe? 

Nem! Urunk és Mesterünk életének folyása tanít minket arra, hogy a szenvedés szükséges; s Isten igazi és valódi gyermekének nem lehet és nem szabad azt kikerülni, még ha az lehetséges volna is. Milyen sok vigasz van abban a gondolatban: hogy Krisztus „a szenvedések által lett tökéletessé” és Ő az, ki tökéletes részvéttel viseltetik irántunk.

 „Mert nincs oly Főpapunk, ki a mi erőtlenségünk érzésén meg ne indulhatna”. Krisztusnak ez a részvéte vigaszt nyújt nekünk. Az első vértanúk egyike ezt mondta: „Örömest viselek el mindent, mert Jézus előbb szenvedett és jelenleg is szenved bennem; részvéttel van irántam, ez erősít engem”. Kedves hívő lélek, ragadd meg erősen e gondolatot elmédben a szenvedések és bajok közt. 

Az Úr Jézusra való emlékezés erősítsen meg titeket, hogy lábnyomába lépve kövessétek Őt. 

Keressetek és találtok kellemes üdülést az Ő részvétében, megemlékezvén arról, hogy Krisztusért szenvedni megtiszteltetés, az dicsőség. Az apostolok örvendeztek, hogy méltókká tétettek a Krisztus gyalázatának hordozására. Amilyen mértékben részesít az Úr azon kegyelemben, hogy Krisztusért és Krisztussal szenvedjünk, éppen olyan mértékben juttatja nekünk a dicsőséget is. 

A keresztyén ékessége az ő szenvedései. Az Istentől felkenetett király felségjogai az Ő szenvedése, gyötrődése és fájdalmai. Azért ne fussunk el a megtiszteltetés elől; ne forduljunk el, ha felmagasztalásról van szó. A gyaláztatás megtisztel, a fájdalom megdicsőít minket.

 „Ha Vele tűrünk, Ő vele uralkodunk is”. Ha szenvedünk Vele, akkor majd dicsőségében is részesek leszünk.

„Megmondtam nektek…: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!” (János 18,8)

Figyeld meg lelkem azt a gondolkodást, melyet az Úr Jézus még a kísértés óráiban is tanúsított kezeinek juhai iránt. A szenvedőnek átható szeretete erős a halálig. Magát megadja az ellenségnek, de mindenható szavaival megköveteli tanítványainak szabadon bocsáttatását. 

Önmagáért nem nyitja meg száját, s „mint a bárány, mely a mészárszékre vitetett, és mint a juh, mely az őt nyírók előtt megnémul és nem nyitotta fel az ő száját”; de tanítványai érdekében hatalmasan beszél. Ez a szeretet, szilárd, hű és önmegtagadó szeretet! 

Nincs-e ebben sokkal több, mint amennyit a külsőre vetett tekintettel észreveszünk? Nem foglalja-e magában ez az ige a megváltás munkájának lényét és lelkét? A jó Pásztor életét adja a juhokért, tehát megkívánja, hogy azok szabadon bocsáttassanak. A kezesség elismertetett és elfogadtatott, tehát az igazság megkívánja, hogy azok, akikért Ő jótáll, szabadon mehessenek útjukon. 

Az egyiptomi rabszolgaság korában elhangzott ez a hatalmas szó „Ezeket bocsássátok el!” 

A megváltottaknak a bűn és a sátán rabszolgaságából kell megmenekülni. A kételkedés mélységes tömlöcének minden cellájában visszhangzik ez a szó: „Ezeket bocsássátok el!” mire a gyötrődés és félelem felszabadul. A sátán észreveszi e jól ismert hangot és leveszi a lábát az elesettek nyakáról; a halál is meghallja és feltárja a sír érckapuját, hogy a halottak feltámadjanak. 

Az ő útjuk a tökéletességhez vezet; szentség, győzelem és dicsőség útja, melyen senki sem tarthatja fel őket. Oroszlán nem fordul elő útjukon, sem valami más vadnak nem szabad járni azon. 

A szarvas, mely előbb üldöztetett, a kegyetlen vadászokat nyomába csalta, s most a legfélénkebb őz és a mezőnek szarvasa zavartalan nyugalomban legelészhetnek együtt az Ő szeretetének rózsái között. Szétoszlott a golgotai kereszt fölött a viharos felhő; Sionnak zarándokait nem éri többé az Isten haragjának villáma. Jöjj szívem és örvendj annak a szabadságnak, melyet megváltód szerzett és magasztald nevét minden időben.

„Aki bízik sebeidbe,
Rátalált a menhelyére.”

„Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak.” (Máté 26,56)

Jézus soha sem hagyta el őket, de ők elhagyták Őt és már szenvedéseinek kezdetén elfutottak, gyáván féltve életüket. Ez csak egyetlen tanulságos példa arról, hogy a hívők milyen bizonytalanságban vannak, amikor magukra maradnak; a legjobb esetben olyanok ők, mint a juhok, melyek elfutnak, ha jön a farkas. A veszélyre mindannyian figyelmeztetve voltak és megfogadták, hogy inkább meghalnak, mintsem Mesterüket elhagyják; de mégis elfogta őket rögtön a félelem és elfutottak. Talán e nap kezdetén én is acéloztam lelkemet, hogy képes legyek az Úrért elhordozni a szenvedéseket és bízom magamban, hogy állhatatos hűséget nyilváníthatok. 

De azt kell észrevennem magamról, hogy habár nem is hitetlen és gonosz szívvel, de mégis elfutottam az én Uramtól, mint az apostolok. Valamit csak megígérni vagy az ígéretet meg is tartani, egészen más dolog.

 A tanítványoknak örök dicsőséget szerzett volna, ha Jézus oldala mellett férfiasan megálltak volna. Elfutottak saját tisztességük elől, nagy szégyenükre. Ó, bár meg lennék őrizve hasonló szégyentől! Hol lehettek volna valaha jobb helyen, mint Uruknál és Megváltójuknál, ki kérhette volna az Atyát, hogy küldjön számára többet tizenkét sereg angyalnál? Elfutottak az ő biztos menedéküktől. 

Ó Istenem, ne engedj engem ilyen balgatagságba esni! Az isteni kegyelem képes a gyávát is hősökké tenni. A füstölgő len felgyúlhat, mint az oltáron a tűz, ha Isten úgy akarja. Sőt még ezek az apostolok is, akik olyan félénkek voltak, mint a nyúl, később oroszlán bátorsággal lettek felruházva, mikor a Szentlélek kitöltetett rájuk; ekként bátorrá teheti Istennek Szelleme az én félénk szívemet is az én Uramról tanúskodni, és az igazságról bizonyságot tenni.

Milyen fájdalom foghatta el az Úr Jézust, amikor barátai hűtlenségét látta! Az egy keserű cseppel több volt szenvedése poharában, de a pohár ki lett ürítve; nem akarom azt újból keserűséggel és epével megtölteni. Ha Uramat elhagyom, ismét megfeszítem Őt és nyilvános gyalázatra adom. Irgalomnak szelleme óvj meg engem e szégyenletes állapottól, tarts meg alázatban és az én hű Uram és Megváltóm iránt való rettegés nélküli szeretetben.

„És így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét.” (Efézus 3,8)

Krisztus szeretetének gyöngédsége, gazdagsága, nagysága és hűsége felülmúl minden emberi felfogóképességet. Hol lehetne találni szavakat és kifejezéseket az Ő emberek iránti hasonlíthatatlan és utolérhetetlen szeretetének leírására? Beláthatatlanul tágas és nagy az! Ahogy a fecske csak szárnyainak hegyével érinti a vizet, de bele nem merül, úgy az ecsetelés minden szava csak azt a felületet érinti, amely alatt a feneketlen mélység rejlik. Joggal énekli a költő:

„Szeretetnek mély tengere!
Minden örömnek mélysége!
Ó szeretet, életünk fénye!”

Krisztusnak e szerelme tényleg megmérhetetlen és határtalan. Ki képes azt felfogni? 

Hogy Jézus szeretetéről helyes fogalmat alkothassunk magunknak, először meg kell ismernünk az Ő előbbi dicsőségét magasztos méltóságában és meg kellene értenünk a megalázkodás teljes mélységét, akkor, amikor a földön emberré lett. De ki tud nekünk útbaigazítással szolgálni Krisztus nagyságáról? 

Mikor a magasságos mennyekben trónján ült, az igaz Istentől való igaz Isten volt. 

Általa teremtettek az egek és annak minden serege. Mindenható karja tartja a világegyetemet; a kérubok és szeráfok dicsérete vette Őt körül szüntelen; a menny hallelujája és öröméneke áradozott szakadatlanul trónja előtt. Fenségesen uralkodott összes teremtményén, mint mindenek Istene, magasztalva az örökkévalóságban. Ki mondhatja meg az Ő dicsőségének nagyságát? 

De ki képes azt a mélységet is megmagyarázni, amelybe leszállt? Emberré lenni, már az sok volt, a fájdalom emberévé lenni, az még több. Vérezni, szenvedni és meghalni sok volt 

Annak, akit Isten fiának neveznek, de olyan kimondhatatlan gyötrődést és árulást elviselni, olyan gyalázatos halált elszenvedni – ez a könyörülő szeretetnek olyan mélysége, melyet a legihletettebb lélek sem lesz képes soha – még az örökkévalóságban sem – megmérni. 

Ez szeretet, valóban olyan szeretet, „mely minden ismeretnél feljebb való.” Ó, bárcsak ez a szeretet betöltené a szívünket hálaadó köszönettel és tenne minket mindenhatóságának élő tanúivá!

„Csókkal árulod el az Emberfiát?" (Lukács 22,48)

Salamon azt mondja, hogy a gyűlölet csókja csalfaság. Jegyezd meg magadnak, hogy habár a világ nyájas arcot mutat, de ha lehetséges, megcsal és elárul téged egy csókkal épp úgy, mint Mesteredet. Ha valaki a keresztyénségre észrevétlenül csapást akar mérni, rendesen nagyrabecsülést színlel ezzel szemben. Oh, én óvakodom a kétszínűségtől és hízelgéstől, mely az ellenségeskedés és istentelenség fegyverhordozója. Mivel az igazságtalanság hamis voltát felismerem, okosnak kell lennem, mint a kígyónak, hogy az ellenség tervét kijátsszam és meghiúsítsam. A „bolond ifjút” félrevezeti a „paráznának ékessége” egy csókkal „mígnem átjárja a nyíl az ő testét”; bár tanulna ma az én lelkem Isten kegyelme által annyi bölcsességet, hogy a világ „sok beszéde és sikamlós nyelve” ne gyakorolhatna rám befolyást. Szentlélek, ne engedd meg, hogy én, szegény és gyarló embernek fia, csókkal árultassam el!

Ám mi lesz, ha ennek az elveszett fiúnak, Júdásnak kárhozatos bűnébe már beleestem? Megkeresztelkedtem az Úr Jézus nevében, e földön levő gyülekezetének tagja vagyok és asztalához járulok, mindezek az én szám megannyi csókjai. Őszinte vagyok mindezekben? 

Ha nem, akkor aljas áruló vagyok. Épp olyan gondtalanul élek e világon, mint mások és mégis azt merészelem mondani, hogy Jézus tanítványa vagyok? Akkor az isteni félelmet csúfságra állítom és az általam viselt szent név káromlására ingerlem az embereket. Ha ilyen álnokul járok el, bizonyára én is Júdás vagyok és jobb lett volna, ha meg nem születtem volna. Lehet remélnem, hogy ebben ártatlan leszek? 

Óh, Uram, őrizz meg engem! Óh, Uram, tégy engem őszintévé és hűvé! Óvj meg a csalárdságnak minden útjától. Megváltóm, ne engedd, hogy Téged valaha eláruljalak. 

Óh, Úr Jézus, szeretlek téged, habár gyakran megszomorítottalak is, mindazáltal óhajtom szívemből, hogy Hozzád halálig hű maradhassak. Óh, Istenem, őrizz meg, hogy vallástételemben ne legyek magasra törő sas, hogy utóvégre mégis csak a gyehennába hulljak alá, „mivel Uramat, Mesteremet netalán csókkal árultam volna el”.

„Meghallgattatott istenfélelméért.” (Zsidók 5,7)

Meghallgattatott az ő félelméből, ahogy ez a hely világosan mondja, amely félelem csakis attól a pokoli kísértéstől származott: mintha teljesen el lett volna hagyva Istentől és emberektől.

Talán még ennél keményebb kísértés is létezhet, de egészen biztos, hogy a legnehezebbek egyike a teljes elhagyatottság.
„Lásd” – mondta a sátán – „egyetlen barátod sincs! Atyád elzárta előled részvétet tanúsító szívét. Dicsőségének angyalai közül egy sem nyújtja ki kezét segítségedre. Az egész menny elfordult Tőled; el vagy hagyatva. Nézd társaidat, akikkel nyájasan társalogtál, mit érnek azok? Mária fia, nézd testvéreidet, Jakabot, nézd kedvenc tanítványodat, Jánost, nézd Pétert a tüzes apostolt: milyen nyugodtan alszanak ezek a restek, mialatt fájdalmaidban gyötrődsz! Lásd, nincs barátod sem a mennyben, sem a földön. Az egész pokol összeesküdött ellened. Rémisztő poklaim mélységét felnyitottam, követeimet mindenfelé elküldtem a sötétség fejedelmei után, hogy törjenek ezen az éjszakán. A nyilakkal nem fogunk takarékoskodni, összes hatalmunkat felhasználjuk, hogy Téged legyőzzünk; mi lesz akkor veled Te egyedül való?”
Lehet, hogy a kísértés ilyen volt; ami annyival is inkább hihető, mivel az angyal megjelenése, aki Őt erősítette, elvette félelmét. Meghallgattatott az Ő félelméből, többé nem volt egyedül, hanem Vele volt a menny. Talán éppen azért ment vissza háromszor tanítványaihoz, ahogy a költő mondja:

„Háromszor ment el magányos helyre és vissza,
Embereknél lelni, enyhítő vigaszra.”

Meg akart győződni, hogy tényleg igaz-e az, hogy Őt mindenki elhagyta volna? Mindnyájukat alva találta. De mégis talált némi vigaszt abban, hogy nem rosszindulatból, hanem mély szomorúság következtében aludtak: „a lélek ugyan kész, de a test erőtlen”. Minden esetre meghallgattatott az Ő félelmei között. Jézus meghallgattatást nyert legnagyobb szenvedései közepette.

Én lelkem, téged is meghallgat az Úr.

„Verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek” (Lukács 22,44)

Megváltónk nagy gyötrődése, melyet a kísértéssel való heves tusakodás okozott, olyan természetfeletti izgatottságba hozta egész testét, hogy abból nagy vércseppek törtek elő és a földre hulltak.
Ez mutatja, milyen rettenetesen nehezedett Rá a bűn súlya, amely annyira összezúzta, hogy vért izzadott! A szeretetnek milyen nagy hatalma nyilvánul itt meg előttünk! Egy régi természettudós megfigyelte, hogy az a ruggyanta a legkitűnőbb, amely a mézgafából vágás nélkül folyik ki a kéreg alól. E drága fa kellemes nedvet szolgáltat, mikor az ostorcsapások megsebesítik és a kereszten szegek fúrják át testét; de íme, legbecsesebb nedvét akkor árasztja, mikor sem az ostor, sem a szeg, sem a lándzsaszúrás nem sebzi Őt. Ez Krisztus önkéntes szenvedését áthatóvá teszi nekünk, mivel itt a vér erőszakos előidézés nélkül folyik. Itt nem kell sem szúrás, sem vágás: önként folyik a vér.

Itt nem szükséges ez a parancs: „Jöjjetek elő források!” Folyik magától rózsaszín folyama.

Ha az ember nagy lelki küzdelmet áll ki, akkor vére a szívéhez szorul. Az arca elsápad, közel van az eszméletlenséghez; a vér befelé szorul, mintha a belső embert kellene erősítenie, mikor nyomorúságon megy keresztül. Nézd meg csak a Megváltót lelki szenvedéseiben: annyira megüresítette magát, hogy halálos vívódásakor vére nem szívéhez szorult – saját belső embere erősítése végett, hanem kifelé nyomul és befecskendezi a földet. Krisztus szenvedésharca által kiöntetett a földre, amely leleplezi előttünk az áldozati ajándék teljességét, melyet önmagában hozott az emberiségért.
Felfoghatjuk e most már, milyen heves volt ez a küzdelem és halljuk e hozzánk intézett szavát:

„Mert a bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig!” 

Tekintsetek vallásunk nagy Apostolára s Főpapjára és inkább vért izzadjatok, mintsem megadjátok magatokat lelketek nagy ellenségének.

„Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott” -(Máté 26,39)

Az isteni fiúság a megváltottaknak közös kiváltsága. Te kishitű gyakran panaszkodsz: Bárcsak bírnék Bátorszívű hősies bátorságával, bár forgathatnám fegyverét és használhatnám pajzsát! Ah, de én minden szalmaszálba megbotlom, és minden árnyéktól megijedek. Légy nyugodt Kishitű, Bátroszívű Isten gyermeke s te is Isten gyermeke vagy. Bátorszívű egy hajszállal sem birtokolja nagyobb mértékben az isteni fiúságot, mint te. Péter és Pál, ezek a kiváló apostolok a Legmagasságosabb családjához tartoznak, de te sem kevésbé. A gyenge hívő éppen úgy Isten gyermeke, mint bármelyik hithős.

„Ez az én boldogságom,
Dicső nyereségem,
Hogy meg nem csalódhatom,
Habár kicsiny hitem”.

Megváltónk imádkozásában, mikor a szenvedések óráiban könyörgött, különböző tanulságos dolgok merültek fel. Az Ő imája:
1.Magányos ima volt. Még három kedvenc tanítványát is hátra hagyta. Hívő lélek, végy alkalmat magadnak a magányban való imára, kiváltképpen a szenvedés idején. A családi ima, a baráti körben való ima, a gyülekezetben elmondott ima nem pótolja azt. Azok is értékesek, de a legdrágább áldozati füst, akkor száll fel füstölő edényeitekből, ha a magány csendjében kiáltotok az Úrhoz, ahol egyedül csak az Ő fülei hallják azt.
2.Alázatos ima volt. Lukács azt mondja: „térdre esett;” egy másik evangélista pedig azt írja: „arcra borult.” Milyen helyzet illik hát hozzád, aki csekély szolgája vagy nagy Mesterednek? Mennyi porral és hamuval legyen fejed befedve? Az alázat jó zsámoly az imánál. Nem remélhetünk Istentől valamit, ha meg nem alázzuk magunkat, hogy alkalmas időben felmagasztaljon.
3.Gyermekies ima volt. „Abba, szerelmes Atya”. Tapasztalni fogjátok, hogy az isteni fiúságra való hivatkozás erős vár a nyomorúság idején. Mint alárendeltek, semmiféle jogra sem támaszthatnátok igényt, mert bukásotok által elveszítettétek azt; de egy gyermek jogát semmi sem törölheti ki az atyai szívből. Ne féljetek ezt mondani: „Atyám, hallgasd meg könyörgésemet!”
4.Figyeljétek meg, hogy ez egy kitartó ima volt. Háromszor imádkozott. Ne tágítsatok, míg meghallgattatást nem nyertek. Tegyetek úgy, mint a tolakodó özvegyasszony, ki ismételt kérése folytán megnyerte azt, amit első kérelmére nem kapott meg. „A könyörgésben állhatatosak legyetek, ugyanazon dologban vigyázva hálaadással.”
5.Végül, ez az ima megadással teljes volt. „Mindaz által ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.” Engedj, úgy Isten is enged. Történjék minden úgy, ahogyan Isten akarja, mert Ő azt jóra fogja fordítani. Elégedj meg azzal, ha imádat letehetted Isten kezébe, aki jól tudja mikor, hogyan és mit kell megadnia és mit kell visszatartania. Ha komolyan áthatva, kitartóan, de alázatosan és megnyugvással imádkozol, akkor győzni fogsz.

"Megerősödött a hitben." (Róma 4,20)

Keresztyén, vigyázz hitedre! Gondold meg, hogy a hit azon egyetlen út, amelyen kegyelemhez és áldáshoz juthatsz. Ha isteni áldásokra van szükségünk, azokat csupán hit által nyerhetjük el.
Csak a hívő lélek komoly imája nyer meghallgatást Isten trónja előtt. A hit az égi követ a lélek és a megdicsőült megváltó között. Ha hiányzik ez a követ, akkor nem küldhetjük fel imáinkat és nem nyerhetünk meghallgattatást onnan felülről. A hit az a távíróvonal, mely a föld és a menny között van kifeszítve, melyen Isten kedves ígéretei olyan gyorsan átfutnak, hogy mielőtt kiáltanánk, már felel, mielőtt még szólnánk, meghallgat minket. De ha ez a távíróösszeköttetés elszakad, hogyan jutunk azután az ígéretekhez? Nagy nyomorban vagyok? Nyomorúságomban segítséget nyerhetek a hit által. Ellenség szorongat? Az én lelkem hit által biztos menedéket és oltalmat talál Nála. De ha nincs hitem, akkor hasztalan kiálltok Istenhez. Anélkül nem létezik út lelkem és a mennyország között.

A hit olyan út, melyen az ima tüzes lovai a legerősebb téli hidegben is futnak, mégpedig annál gyorsabban, minél élesebben vág a hideg. Ha ezt az utat elzárjátok, majd meglátjátok, tudtok-e akkor a nagy Királlyal másként érintkezni? A hit összeköt engem az Istennel.
A hit öltöztet fel az Úrnak erejébe. A hit a Jehova mindenhatóságát szolgálatomba állítja. A hit minden isteni tulajdonságot igénybe vesz az én védelmemre és oltalmamra. Mellettem áll a pokoli hatalmakkal folytatott küzdelemben. Győzelmesen visz keresztül engem ellenségeim holttestein. Miként nyerhetek azonban hit nélkül valamit az Úrtól?
"Aki kételkedik, hasonló a tenger habjához, mely a szelektől ide s tova hánykolódik; ne vélje azért az olyan ember, hogy ő valamit vesz az Úrtól." 

Azért, ó, keresztyén, őrködj gondosan hited fölött, mert ezáltal mindent megnyerhetsz, bármily szegény vagy, de anélkül semmit sem kapsz.

"Hiheted ezt? Minden lehetséges a hívőnek."

"Az én szerelmesem." (Énekek Éneke 2,16)

Az a fenséges név hangzik itt fülünkbe, mellyel Isten gyülekezete nagy elragadtatásának pillanatában régtől fogva az Úrnak felkentjét szokta nevezni.

Mikor a tavasz elérkezett és a gerlicék szava hallatszik a mi földünkön, akkor az Ő szeretet-éneke kedvesebb volt, mint valaha, mely így hangzik: "Az én szerelmesem enyém, és én az övé, aki a liliomok közt legeltet". Öröménekében mindig ezzel a gyönyörűséges névvel nevezi Őt: "Az én szerelmesem". Sőt abban a huzamos téli időben, amikor a bálványozás az Úr kertjét pusztává és kietlenné tette, találtak az Úrnak prófétái alkalmat arra, hogy az Úrnak terhét kevés időre félretéve, azt mondják Ézsaiással: "Éneklem immár az én szerelmesemnek, az én szerelmesem énekét az ő szőlőjéről". Habár még nem látták a szentek az Ő arcát és még nem jött el testben, hogy közöttünk lakozzon, agy tehát ember az Ő dicsőségét még nem láthatta; mindannak dacára mégis Izráel vigasza, az elválasztottak reménye, öröme és mindazok barátja, kik őszintén jártak a Magasságos színe előtt. Mi is szívesen beszélünk Krisztusról, ami lelkünk Szerelmeséről Istennel való társaságunk nyári napjain és érezzük, hogy Ő drága és becses nekünk, "sok ezer közül választatott és mindenestől kedves". A gyülekezetnek, mint jegyesnek, Jézushoz, mint Szerelmeséhez való szeretetének erős bizonyítéka az, hogy az apostol az egész világot kihívja, hogy szakassza el, ha bírja őt a Krisztus szerelmétől és azt állítja, hogy sem nyomorúság, sem keserűség, üldözés, éhség, mezítelenség, veszedelem vagy fegyver nem képes arra; sőt dicsekedik: "Mindenekben diadalmasoknál feljebbvalók vagyunk azáltal, aki minket szeretett".

Óh, bárcsak még jobban ismerhetnénk Téged, Egyetlenegy örökké szeretett barátunk!

"Jézus, emléked is édes,
Szívet elragadni képes;
De az öröm, oh, milyen nagy,
Hogyha magad is jelen vagy!

Jézus öröm s Barátom,
Életforrás s igazi napom!
E földön hasonmásod nincs,
Nálad van minden drága kincs".

De eljön az az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok” -(János 16,32)

A Gecsemánéban véghez ment szenvedésnek csak néhány tanítvány volt szemtanúja. 

A nagy többség még nem jutott annyira a kegyelem ismeretében, hogy ott bepillanthattak volna abba a titokba, mely azon a helyen nyilvánult, ahol az Úr a halállal küzdött; mindegyik saját otthonában a páskaünneppel volt elfoglalva. 

Ezekhez hasonlítanak a jelenben azok, kik a betűk szerint élnek, de az evangélium szellemét illetőleg, még neveletlenek. Csak tizenkettő, nem, csak tizenegy mehetett Vele a Gecsemánéba, hogy nézze a „nagy, csodálatos látást”. 

A tizenegy közül is csak nyolcnak bizonyos távolságban vissza kellett maradni; habár ők is a társaság tagjai voltak, de nem olyan bizalmas mértékben, mint ahogy szokás különben hőn szeretett embereket részesíteni. 

Csak a három előnyben részesült közeledhetett Urunk titokteljes szenvedésének kárpitjához; még nekik is egy kőhajításnyi távolságra kellett maradni. Egyedül „kellett tekernie a sajtót”. Senki sem lehetett mellette. Péter és Zebedeusnak két fia képviselik azokat a kívülálló és állhatatos szenteket, kik megérdemlik az „atyák” neveit. 

Ők ismerik a nagy hullámok dühöngéseit és talán képesek megmérni a Megváltó szenvedésének rettenetes áradatát. Néhány kiválasztott lélek beléphet a belső szentélybe és hallhatja a szenvedő főpap könyörgését, mivel ők arra rendeltettek, hogy a jövő idők nehéz küzdelmeiben mások javára és erősítésére legyenek. Ők megismerhetik szenvedéseinek közösségét, hogy az Ő halálához legyenek hasonlatosok. De ezek sem hatolhattak be az Ő szenvedéseinek „szentek-szentjébe.” 

A görög liturgia egyik érdekes helye így hangzik: „A te ismeretlen szenvedéseid”; létezik még olyan hely a Megváltó szenvedésének hajlékában, mely minden ember tekintete és közeledése elől elzárva maradt. Jézus e helyen magára hagyatott. Itt Jézus több mint „kimondhatatlan ajándék!” 

Olyan szépen fejezi ki ezt egyik énekünk:

„Segíts szenvedéseidre emlékezni,
Szent szerelmed tengerébe mélyedni,
Melynek folytán megváltottál a bűntől
Minden vétkünktől.”

„Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.” (Galata 3,26)

Az isteni fiúság a megváltottaknak közös kiváltsága. Te kishitű gyakran panaszkodsz: Bárcsak bírnék Bátorszívű hősies bátorságával, bár forgathatnám fegyverét és használhatnám pajzsát! Ah, de én minden szalmaszálba megbotlom, és minden árnyéktól megijedek. Légy nyugodt Kishitű, Bátroszívű Isten gyermeke s te is Isten gyermeke vagy. Bátorszívű egy hajszállal sem birtokolja nagyobb mértékben az isteni fiúságot, mint te. Péter és Pál, ezek a kiváló apostolok a Legmagasságosabb családjához tartoznak, de te sem kevésbé. A gyenge hívő éppen úgy Isten gyermeke, mint bármelyik hithős.

„Ez az én boldogságom,
Dicső nyereségem,
Hogy meg nem csalódhatom,
Habár kicsiny hitem”.

Minden név ugyanazon egy családi lajstromba van feljegyezve. Az egyik nyerhet nagyobb kegyelmet, mint a másik, de Istennek, a mennyei Atyának szíve egyforma szeretettel van mindegyikhez. Némelyik nagyobb tetteket vihet véghez, Atyjának nagyobb dicsőséget szerezhet; de az, akinek neve legkisebb a mennyeknek országában, éppen úgy Istennek gyermeke, mint az, aki mennyei atyánk hatalmasai közé tartozik. Ez vigasztaljon, bátorítson és üdítsen fel, ha Istenhez közeledtünk és mondjuk: „Mi Atyánk.”
De mihelyst vigasztalásunkra nézve ezt megértettük és felfogtuk, mindazonáltal ne elégedjünk meg gyenge hittel, hanem esedezzünk az apostolokkal hitünk növekedéséért és erősödéséért! Bármilyen gyenge is legyen hitünk, ha az az Úr Jézusba vetett hit igazi és valódi, utóbb mégis a mennybe fogunk jutni. Persze vándorlásunk ideje alatt gyenge hitünkkel kevés tisztességet szerezhetünk Urunknak és Mesterünknek, de a magasztos örömöt és békességet mindazáltal mégis élvezhetjük idelent. Ha azonban Krisztus dicsőségére akarsz élni, ha boldognak és szerencsésnek érzed magad szolgálatában, akkor törekedj arra, hogy mindinkább betelj a fiúság lelkével, mígnem a teljes szeretet kirekeszti a rettegést.

„Emlékezzünk meg a szegényekről.” (Galata 2,10)

Miért engedi meg Isten, hogy az ő gyermekei közül oly sokan szegények legyenek? 

Hiszen, ha Neki úgy tetszene, akkor gazdaggá tehetné őket; arannyal teli erszényeket helyezhetne küszöbeikre; gazdag jövedelmekkel áldhatná meg őket vagy pedig házaikat gyümölccsel és mindenféle élelemmel a leggazdagabb módon venné körül olyanformán, amint egykor Izrael tábora körül fürjek halmaza feküdt és kenyér hullott az égből táplálékul. „Az erdőnek minden vada és a hegyeken való sok ezer barmok mind az Ő tulajdona”, melyeket nekik ajándékozhatna. 

Azt is megtehetné, hogy a gazdagok, nagyok, hatalmasok eljönnének és minden hatalmukat és összes kincsüket az ő gyermekei lábaihoz raknák, mert ő úgy igazítja az emberek szívét, mint a víznek folyását. De nem tetszik Istennek ekképpen eljárni. Megengedi, hogy az Övéi szükséget szenvedjenek, megvetésben és nyomorúságban sínylődjenek. Miért teszi ezt? 

Annak alapja nagyon sokféle, melynek egyike az, hogy nekünk, kiket bőséggel megáldott, alkalmat adjon Megváltónk iránt való szeretetünk nyilvánítására. Krisztushoz való szeretetünket kifejezzük azzal, ha Őt dicsérjük és Hozzá fohászkodunk; de ha nem léteznének a világon szegények, elveszítenénk azt a drága előnyünket, hogy szeretetünket szegény testvéreink iránt gyakorolt jótétemény, részvét és szolgálatkész könyörület által napfényre hozzuk. Ezt Ő úgy rendelte, hogy ebben bebizonyíthassuk azt, hogy szeretetünk nemcsak beszédben áll, hanem cselekedetben és valóságban. 

Ha az Úr Jézust igazán szeretjük, úgy gondunk van azokra is, akiket Ő is szeret. 

Aki Neki drága, legyen nekünk is drága. Azért ezt a ténykedő szeretetet ne tekintsük kötelességnek, hanem kiváltságnak és vegyük fel az Úr seregében levő szegények ügyét, megemlékezve a mi Urunk és Megváltónk beszédéről. „Valamit cselekedtetek eggyel az én kicsiny atyámfiai közül, én velem cselekedtétek.” 

Bizonyára ez a biztosítás elég kedves és ez az alap elég szilárd ahhoz, hogy minket arra ösztönözzön, hogy másokhoz tárt karokkal és szerető szívvel közeledjünk, mindenkor megemlékezve arról, hogy amit az Övéivel teszünk, Krisztus úgy fogja tekinteni és elismerni, mintha Ő vele tettük volna.

„Mert jövevény vagyok nálad” (Zsoltárok 39,13)

Ó Uram, jövevény vagyok és zsellér Te előtted, de nem vagyok Tőled mégsem elidegenedve. Tőled való természetes idegenségemet kegyelmed hatékonyan eltávolította; most már társaságodban haladok keresztül e bűnös világon, mint a jövevény az idegen földön. Te jövevény s idegen vagy saját (világodban) teremtményeid között. Az emberek elfelednek, megvetnek, törvényt és erkölcsöt cserélnek, és nem ismernek Téged. Drága fiad sajátjába jött, de az övéi Őt be nem fogadták. E világon volt és e világ általa teremtetett, de a világ Őt nem ismerte meg. Sohasem volt egy tarka tollazatú madár a honi madarak között olyan idegen, mint szerető fiad anyjának testvérei között. Miért volna tehát az előttem idegen dolog, ha mint Jézus tanítványa és követője ismeretlen és idegen vagyok e földön? Ó Istenem, nem akarok ott polgárjoggal rendelkezni, ahol az én Uram Jézusom jövevény volt. Az Ő átfúrt keze meglazította azt a kötelet, mely engem egykor e földhöz kötött, így jövevénnyé lettem ezen a világon. Beszédem a babilóniaiaknak, kik között lakom, külföldi szólásnak tűnik fel, erkölcsöm feltűnő előttük, tetteim idegenek nekik. A hottentotta kényelmesebben érezné magát az én házamban, mint én érezném magamat a hitetlenek társaságában. Sorsomat az enyhíti, hogy a Tied vagyok, bár jövevény és zsellér vagyok e földön. Vándortársam vagy és társam a nyomorúságban. Ó milyen élvezet ilyen üdvös társaságban zarándokolni! Nem gerjedez-e a szívem, ha velem beszélget az úton? Bár zarándok vagyok, mégis boldogabbnak érzem magam, mint akik trónon ülnek és otthonosabban érzem magam Jézussal, mint akik kinccsel megrakott pompás házakban laknak.

„Az életem csak vándorlás,
Szép hazám felé utazás,
A szent s dicső Jeruzsálembe.

Az Istennek szent városa,
Melyet Megváltóm alkota;
Hol dicsérem Őt majd örömébe.

Az életem csak vándorlás
Szép hazám felé utazás.”

„Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van.” (2 Timóteus 2,1)

Krisztusnál végtelen sok kegyelemi kincs van, melyet nem tart fent magának.
Miképpen a víztartály a vezetéket látja el vízzel, azonképpen önti Krisztus az Ő kegyelmének kincseit az övéi szívébe. „Az ő teljességéből vettünk kegyelmet kegyelemért.”

Mintha csak azért birtokolja azokat, hogy bennünket megajándékozhasson. Ő élő forrás, mely folyton buzog, hogy az üres vedreket megtöltse és a hozzá közeledők lihegő ajkát megenyhítse. Olyan fa, mely nem azért hozza drága gyümölcseit, hogy az ágakon csüngjenek, hanem hogy az éhezők bátran leszakíthassák azokat. Nyilvánuljon bár akár megbocsátásban vagy megtisztításban, akár megőrzésben, erősítésben, megvilágosításban, felélesztésben vagy szentségben a kegyelem működése, azok mindegyike pénz nélkül nyerhető Tőle mindenkor.
A kegyelem működésének nincs olyan alakja és nyilvánulása, melyet bőségesen ne közölne népével.

Miképpen testünk vére, mely a szívből indul ki, minden tagba egyformán szétfolyik és mindegyiknek tulajdona, azonképpen a kegyelem kiáradása a Bárányt követő szentek mindegyikének öröksége. Krisztus és az ő gyülekezete között lévő édes közösség abban áll, hogy egy és ugyanazon adományokkal rendelkezzenek. Krisztus a fő, akire először öntik az olajat, ez az olaj azonban lecsepeg, öltözete alsó szélére, úgy, hogy a legcsekélyebb szent is ugyanazzal a becses olajjal kenetik meg, melyet a fejre öntöttek. Az a valóságos közösség, ahol a kegyelem nedve a törzsből száll az ágakba, ahol önmagától érthető, hogy a törzs ugyanattól a tápláléktól erősödik, mely az ágak életét fenntartja.

Amint napról-napra Jézus kegyelmében részesülünk, és mindinkább megismerjük, hogy az Tőle ered, tekintsük Őt olyannak, mint aki velünk közösségben van és örüljünk a Vele való üdvös érintkezésünknek. Használjuk kegyelmi kincseinket napról-napra és minden időben keressünk Nála, mint szövetségesünk Uránál oltalmat.
Ő kezeskedik összes szükségeink kiegyenlítéséről, oly teljes szabadságot adva nekünk, mint mikor az ember saját erszényéből vesz pénzt, és mint a kertész, ki fügét szakít fügefájáról.

„Ó, mily nagy ez a kegyelem.
Nem fogja fel az értelem!”

„Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1 Korintus 10,12)

Figyelemreméltó tény, hogy vannak emberek, kik képesek büszkék lenni az isteni kegyelemre. 

Az egyik azt mondja: „Erős hitem van, tehát nem fogok elesni. Egy szegény kishitű nincs biztosítva az eséstől, de én nem fogok soha ingadozni.” 

A másik ezt mondja: „Buzgó szeretetem van, tehát képes vagyok megállni, nem forgok veszélyben, nem tévedek el.” 

Aki a kegyelemmel dicsekszik, az kevés kegyelemmel bír. Némelyek, kik így tesznek, beképzelik maguknak, hogy a nyert kegyelmi adományok képesek őket jó állapotban megtartani, s nem gondolják meg, hogy a folyamnak szakadatlanul vizet kell kapni a forrásból, különben hamar kiszárad a medre. Ha a lámpát nem töltik meg rendesen, úgy eddigi ragyogó fénye dacára, holnap már csak füstölögni fog, nemsokára pedig csak ártalmas bűzt fog maga körül terjeszteni. 

Óvd magad attól, hogy öntetszelgésből erényeiddel felfuvalkodj, hanem dicsekedésedet és bizalmadat teljesen Krisztusba, az Ő erejébe helyezd, mert csak úgy menekülhetsz meg a biztos bukástól. Többet törődj az imával. Több időt fordíts a szent összejövetelekre és az áhítatra. 

Isten igéjét buzgóbban és kitartóbban olvasd. Jobban vigyázz tetteidre és magaviseletedre. 

Élj bensőbb közösségben Isteneddel. A legjobb példaképet kövesd. 

Beszéded kedves és égi illattal fűszerezett legyen. Szívedet az emberi lelkek iránt való szeretet ragadja el. Úgy élj, hogy az emberek rád ismerjenek, hogy te is Jézussal voltál és Tőle tanultál. 

Egykor pedig, ha az a boldog nap elérkezik, amikor Az, aki lelkedet szereti, azt mondja neked: „Lépj be”, téged boldog elragadtatással töltsön be, amikor Tőle hallani fogod:

 „A nemes harcot megharcoltad, futásodat elvégezted, végezetre eltétetett neked igazságnak fonnyadhatatlan koronája”. 

Előre, kedves keresztyén, óvatossággal és megfontolással! Előre szent félelemmel és rettegéssel! Előre, egyedül Jézusban vetett hittel és bizalommal! Folytonos könyörgésed legyen: „Tarts meg engem a te beszéded által”. Egyedül csak Ő óvhat meg titeket minden szennytől és állíthat „örömmel az Ő dicsőségének színe elé fedhetetlenül”.

„Mit ülünk itt, amíg meghalunk?” (2 Királyok 7,3)

Kedves olvasó, ennek a könyvecskének főképpen a hívők épülésére kellene szolgálni, de ha még nem vagy megtérve és megmentve, az én lelkem aggódik miattad és szeretnék neked valamit mondani, ami áldásul szolgálhat számodra. 

Nyisd fel bibliádat, olvasd el a bélpoklosok történetét és elmélkedjél állapotuk felett, mert az teljesen hasonlít a tiédhez. Ha maradsz, ahol vagy, el kell veszned, de ha az Úr Jézushoz jössz, akkor is legfeljebb meghalhatsz. Egy régi közmondás az mondja: „Aki nem mer, az nem nyer”. 

A te esetedben a kockázat sem valami nagy. Ha dohos merengésben tespedsz, senki nem sajnálhat meg, ha romlásod bekövetkezik; de ha megmentetlenül kellene meghalnod, jóllehet kerested a kegyelmet – tegyük fel, hogy ez lehetséges volna – akkor a legáltalánosabb és legjogosultabb sajnálat tárgyává lennél. Senki sem menekülhet meg, ha vonakodik Jézusra tekinteni. 

Tudod jól, hogy akik benne hittek, meg lettek mentve, miért ne volna az részedre is lehetséges? 

A niniveiek ezt mondták: „Ki tudja?” Legyen legalább hasonló reményed és tedd próbára az Úr irgalmasságát. Ó, de rettenetes a kárhozatba hullani! Ha csak egy szál szalma létezne is, amibe kapaszkodhatnál, mégis utána kellene kezedet nyújtani, az önfenntartás ösztönétől kényszeríttetve. Amit eddig neked mondtam, az mind a te kételyedre vonatkozott, most már bizonyságot teszek az Úr nevében: ha keresed Őt, megtalálhatod. Jézus senkit sem vet ki, aki hozzá jön. 

Nem kárhozol el, ha benne bízol, sőt ellenkezőleg, sokkal több kincset fogsz találni, mint amennyit a bélpoklosok a siriaiaktól elhagyott táborban találtak. Bátorítson fel téged a Szentlélek az azonnal való jövetelre, nem fogsz hiába hinni. Ha pedig üdvöt nyertél, menj és hirdesd másoknak is az örömhírt. Ne titkold el békédet, add tudtul üdvödet az égi Király házának és lépj közösségbe az övéivel. Mondd meg a város kapujában álló őröknek és a hivatalnokoknak észrevételeidet, add tudtul mindenkinek az örömhírt. 

Tegyen boldoggá az Úr még ma, mielőtt a nap lenyugodna!

„Ellenben a bűn, hogy meglássék bűn mivolta, a jó által hoz rám halált.” -(Róma 7,13)

A legcsekélyebb bűnös gondolattól is őrizkedj. 

Megtérésünk idején a lelkiismeret oly gyöngéd, hogy a legkisebb bűntől is iszonnyal fordulunk el. De a zajos világ durva kezei alatt az új élet első gyümölcsének gyöngéd illata mihamar elenyészik. Az ifjú istenfélelem érzékeny plántája később burjánzó fűvé válik, mely mindenfelől enged, jobbra-balra hajlik és magán mindenféle sérelmet elvisel. Fájdalom, ez nagyon igaz.

A keresztyén lassan-lassan úgy eltompulhat, hogy az a bűn, mely valamikor neki aggodalmat és rémületet okozott, többé a legkevésbé sem nyugtalanítja. Az ember lassanként megbarátkozik a bűnnel. Az ágyúdörgéstől megsüketült fül a hárfa szelíd hangját nem veszi többé észre.

Eleinte a kicsiny bűn is fájdalmat okoz, később azt mondjuk: „Ó, ez ugyebár csekélység?”
Azután jön egy nagyobb, azután ismét jön másik, míg végre oda jutunk, hogy a bűnt egyáltalán csak kis hibának tekintjük. Végül pedig jön ez a kárhozatos kijelentés:
„Mi nem estünk bele nyilvános bűnökbe”. Így gyengül el a bűn iránti iszony, fátyolt vetünk a bűnre és enyhe neveket adunk neki. Keresztyén, vigyázz, ne vedd könnyen a bűnt!

Vigyázz, mert végül romlásba visz! A bűn csekélység? Nem halálos méreg az?
Mit tudsz te annak öldöklő erejéről? A bűn csekélység? Avagy nem rókafiak-e azok, melyek a szőlőhegyet pusztítják? Nem építenek-e sziklát a tenger mélységéből a láthatatlan korallállatkák, melyeken nagy hajók törnek össze? Kis csapások nem döntik-e le a legnagyobb tölgyeket?
Nem koptatja-e el a folyton csepegő víz a legkeményebb követ is? A bűn csekély dolog?

A Megváltó fejét tövissel koronázta és oldalát átfúrta! Szenvedést, halálfélelmet, keserűséget és fájdalmat szerzett Neki. Ha az örökkévalóság mérlegében mérnétek meg a legkisebb bűnöket is, akkor futnátok tőle, mint a kígyótól és a gonosznak a legcsekélyebb látszatát is kerülnétek és utálnátok. Minden bűnt tekintsetek úgy, mint amik a Megváltót a keresztre szegezték, akkor ismeritek fel a bűn halálos voltát.

„Sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.” (Apostolok cselekedetei 14,22)

Isten gyermekeinek sok nehézséggel kell megküzdeni. 

Amikor Isten az övéit kiválasztotta, nem az volt a szándéka, hogy azok soha se legyenek nyomorúságokkal meglátogatva. A nyomorúság kemencéjében választattak el, s ez az elválasztás nem azért történt, hogy földi örömöt és békességet nyerjenek. A halálos ágytól és a halandó test szenvedéseitől való megszabadulásra vonatkozólag nem nyertek ígéretet, de mikor az Úr kiváltságaikról szóló levelüket megírta, egyben azt is elrendelte, hogy az okvetlen bekövetkező áldások mellől a fenyítékeknek sem szabad hiányozni. 

A megpróbáltatások örökségünkhöz tartoznak. Isten szent elhatározásában nekünk szánta ezt és Krisztus az Ő utolsó akaratában megerősíti azt. Amilyen bizonyos, hogy a csillagokat kezei alkották és pályájukat Ő megszabta, épp olyan bizonyos, hogy próbáltatásaink Tőle jönnek. 

Azok idejét, helyét, nagyságát és az azok által ránk gyakorolt hatást megállapította. Értelmes emberek soha nem gondolnak arra, hogy a nyomorúság el fogja őket kerülni. 

Ha azt tennék mégis, tévednek, mert elődeik közül egy sem lett megkímélve attól. 

Gondoljatok Jób türelmére, emlékezzetek Ábrahámra, aki megpróbáltatott és a sok nyomorúság között nyilvánult hite folytán „a hívők atyjává”. Figyeljétek meg az ősatyák, próféták, apostolok és vértanúk életét: azt fedezitek fel, hogy a kegyelem edényei közül egy sem lett megkímélve a nyomorúságok kemencéjében való megtisztítástól. 

Régtől fogva elrendeltetett, hogy a nyomor keresztje ott álljon a kegyelem edényein, mint királyi címer, amely őket, mint a király dicsőségének edényeit ékesítse. 

Jól lehet az Isten gyermekeinek útja a nyomorúság, mindannak dacára vigasztalja őket az a tudat, hogy Mesterük megelőzte őket ezen az úton. Jelenléte és irgalmassága felüdíti, kegyelme hordozza, példája pedig tanítja őket tűrni. 

Ha pedig megnyerik örökség gyanánt azt az „országot”, akkor többet kapnak, mint csupán kárpótlást azon „nyomorúságok” helyett, amelyeken át kellett menniük, hogy dicsőségbe juthassanak.

„A mennyország örömébe,
Nyomor útján juthatunk be.”

„Higgyetek Istenben!” (Márk 11,22)

A hit az a láb, mellyel a lélek a parancsolatok útján lépdel. A szeretet élénkebb járásra ösztönözhet, azonban a hit az, amely a lelket hordozza. A hit az az olaj, amely által a szent áhítatosság és komoly jámborság kerekei könnyebben forognak.

A kocsi kerekei hit nélkül kiesnek és mi csak nagy nehezen vonszolódunk tovább. 

Hit által mindent tehetek, de hit nélkül nincs kedvem, sem erőm az Úr szolgálatában valamit végezni. Ha azt az embert keresed, aki a legjobban szolgál az Istennek, akkor azt az embert kutasd fel, akinek a legtöbb hite van. Kevés hit is üdvözítheti az embert, de a kicsiny nem képes Isten ügyében nagy dolgokra. Kishitű nem lett volna képes „Apolliont” legyőzni, azt csak Keresztyén tehette. Kishitű nem ölhette meg „Kétségbeesés óriást”, „Bátorszívű” karjára volt szükség e szörnyeteg legyőzéséhez. 

A kicsiny hit is eljut a mennybe, minden kétség nélkül, de gyakran dióhéjban kell menekülnie, és majdnem minden ékességét elveszíti. Kishitű mester szól: „Ez göröngyös út, tele van szúrós tövissel és veszéllyel, félek rátenni lábaimat”. 

Az erős hitű hős azonban megemlékezik az ígéretről: „Vas és érc a te sarúid, erős és hatalmas leszel, míg élsz”, - és bátorságot vesz. A kicsiny hit kételkedve áll és szaporítja könnyeivel a víz áradatát, az erős hit pedig énekel: „Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, az ár nem borít el téged” és azonnal átlépked a mélység habjain. 

Akarsz vidám és boldog lenni? Vágysz örvendezni jámborságod felett? 

Ha szeretettel és élvezettel teljes isteni félelmet óhajtasz, nem pedig olyat, amely a bánat komor szürkeségében vész el, akkor „legyen bizodalmad Istenben”. Ha szereted a homályt és tetszik neked a nyomor és a sínylődés, elégedj meg kevés hittel. 

Ha pedig a napfényt kedveled és örömmel hangoztatod a boldogság énekét, ápold szorgalmasan legjobb és legszükségesebb adományt: „az erős hitet”.

„A hit mindenható,
Ereje nagy, végtelen,
Istent dicséri szüntelen.”

„Szükség néktek újonnan születnetek.” (János 3,7)

Az újjászületés az üdvösség alapjához tartozó dolog. 

Arra kell tehát törekednünk, hogy tényleg és valóságosan „újjászülessünk”. 

Sokan beképzelik maguknak, hogy újjászülettek, holott az nem igaz. Mondom nektek, hogy a keresztyén név még nem felel meg a valódi keresztyén lényének. Nincs annak semmi értéke, ha valaki keresztyén országban, keresztyén szülőktől származott és a keresztyén hit vallójának tekintik, hogy ha más valami nem járul ahhoz, a Szentlélek ereje által való „újjászületés”. 

Az újjászületés titokteljes, emberi nyelven nem lehet azt kimondani. „A szél ahová akar fújni, fúj és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jön és hova megy: így van mindenki, aki Szentlélektől születik”. Minden esetre olyan változás, amely felismerhető és érezhető. Felismerhető a szent életben és érezhető benső kegyelmi tapasztalatok folytán. Ez a nagy mű természetfeletti dolog. 

Ezt a működést az ember önmagában és önmagától nem hajthatja végre. Új és felülről származó ténykedés jön létre az emberben, mely dolgozik a lelken, megújítja a szívet és megindítja az egész embert. Nem nevemnek megváltozása, hanem lényemnek megújulása ez, annyira, hogy már nem az az ember vagyok, aki különben voltam, hanem új ember az Úr Jézus Krisztusban. 

A hullát megmosni és felöltöztetni egészen más, mint azt megeleveníteni. 

Az elsőt az ember megteheti, az utóbbira Isten képes egyedül. Tehát, ha „Istentől születtél”, vallomásod így hangzik: „Ó, Úr Jézus, örök Atya, Te szültél újjá engem, ha Szellemed nem lehelte volna belém az új, szent és lelki életnek leheletét, mindez ideig „halva” maradtam volna „a bűnben és vétekben”. 

Mennyei életem csupán Tőled származik. Neked köszönöm azt. Az én életem elrejtetett Krisztussal az Istennél. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Az úr segítsen teljes bizonyossághoz ebben a dologban, mert az újjá nem születés megmentetlen, ki nem békített, Isten és reménység nélkül való állapot.

Akkor ne is aludjunk, mint a többiek.(1Thesszalonika 5,6)

Többféle eszköz szolgálhat arra nézve, hogy a keresztyént a vigyázatban vagy éberségben elősegítse. Azonban mindenekfelett szeretném őket komolyan inteni, hogy egymással beszéljenek és dicsekedjenek az Úrnak útjai felől. Mikor Keresztyén és reményteljes együtt a mennyei város felé vándoroltak, így szóltak egymáshoz: „Ne hagyj itt elaludnunk, folytassunk élénk beszélgetést.” Keresztyén ezt mondta: „Kedves testvér, hol kezdjük el?” Reményteljes azt felelte: „Ott, ahol Isten kezdte velünk.”

Mily szép, hogyha a keresztyének egymással,
Testvéri egységben állnak;
Bennük isteni szeretet ég szent lánggal,
Arról szó és tett tanúskodnak!
Magas fokra emelkedik az örömáradat,
Zöldül, díszes minden, mert süt a napsugár.

Keresztyének, kik külön és magányosan vándorolnak, nagyon könnyen elfáradnak és elálmosodnak. Csatlakozzatok keresztyén társasághoz, hogy az által ébren tartassatok és felfrissülve, felvidulva, gyorsabb léptekkel haladhassatok a menny felé vezető úton. Egymással való kellemes beszélgetésetek alkalmával, mikor Isten útjairól tárgyaltok, vigyázzatok arra, hogy beszédetek tartalma az Úr Jézus legyen. Hitszemeiteket folyton Ő rá irányítsátok; szíveteket Ő töltse meg; ajkatok csak azt beszélje, ami Ő hozzá illik. Barátom, maradj csak a kereszt tövénél, nem leszel álmos! Arra törekedj, hogy maradandó és mély benyomást nyerj arról a magasztos dicső helyről, ahova zarándokolsz. Nem fogsz az úton elálmosodni, ha folyton arra gondolsz, hogy a menny felé utazol. Nem fogsz késlekedni, ha meggondolod, hogy a pokol tátong mögötted és az ördög üldöz téged. Képes-e aludni a gyilkos, mikor a vérbosszuló a sarkában van, a menedékváros pedig előtte? Keresztyén, képes vagy-e aludni, mikor a gyöngykapuk előtted nyitva állnak, az angyalok énekükkel fogadnak és az arany korona, mely homlokodat fogja díszíteni, készen van? Ó, nem. Szentek! Közösségben vigyázzatok és imádkozzatok mindenkor; vidámítsátok egymást, hogy kísértésbe ne essetek.

„Ezért egész Izráelnek a filiszteusokhoz kellett eljárnia, hogy megélesíttessék ekevasukat, kapájukat, fejszéjüket és ásójukat.” -(1 Sámuel 13,20)

A gonoszságok filiszteusaival nagy harcba keveredtünk. Minden rendelkezésünkre álló fegyvernemet kéznél kell tartanunk. Prédikálás, tanítás, ima és minden fegyver kéznél legyen; mindent el kell követni, mindent működésbe kell hozni. Ilyenkor az Úr munkájában jelentéktelennek látszó talentumok is betölthetik feladatukat. A filiszteusokkal való harcban kapa, fejsze és kasza mind használható. Durva eszköz durva sebet üt, de az ütközetnél nem számít a szépség és a csinosság, hanem csak a hatás és hogy az ellenség le legyen győzve. Minden szabad pillanat úgy az alkalmas, mint az alkalmatlan időben, a természetes és nevelés útján fejlődött tehetségek, a képességek mindegyike, minden kedvező és kedvezőtlen alkalom drága és kihasználandó, mert ellenségünk sok van, erőnk pedig gyenge. 

Eszközeink legtöbbjének szüksége van az élesítésre. Szükségünk van éles felfogási tehetségre, belátásra, okosságra, akaraterőre, ügyességre, egy szóval az Úr munkájához való teljes felszerelésre. Egészséges tiszta értelem, mely magát mindenben rögtön feltalálja, nagyon ritka dolog a keresztyén vállalatoknál. Ha akarunk, erre nézve tanulhatunk valamit ellenfeleinktől és fegyvereinket a filiszteusoknál élesíthetnénk. Élesíttessük meg most buzgóságunkat. 

Látjátok a hamis és istentelen tanítók mozgalmát, mind a tengert, mind a földet elkerülik, hogy hitsorsokat nyerjenek. Vajon magukhoz ragadják az üdv után való vágyat? 

Figyeljétek meg, a sötétség fejedelme milyen kitartó céljának elérésében. Vállalkozásaiban odaadó, terveiben merész, cseleiben fortélyos és mindenben akaraterős! 

A gonosz lelkek átkozott lázadásukban teljesen egyek, mintha „egy ember” lennének, mialatt mi, akik az Úr Jézusban hittünk, szétforgácsoljuk erőnket, nem vagyunk egyek az Úr szolgálatában, alig teszünk olykor valamit egy akarattal. 

Bár tanulnánk meg a sátán pokoli buzgóságából, hogy mint irgalmas samaritánusok szertejárva keresnénk, ki részére szolgálhatnánk áldásként.

„Támadj föl, északi szél, jöjj elő, déli szél, fújj rá kertemre, áradjon illata!” (Énekek éneke 4,16)

Bármi egyéb tűrhetőbb az élettelen közönyösség nyugalmánál. Helyesen és bölcsen tesz a lélek, ha a nyomorúság északi szelét óhajtja, amely egyedül arra szolgáljon, hogy az által a kegyelmi erények kellemes illata elő legyen idézve. Ne rémüljünk meg a tél legfagyasztóbb szelétől sem, amikor az a kegyelem ültetvényein átvonul, hanem azt kell mondanunk: „Az Úr nem volt a forgószélben.” Ebben a versben a menyasszony nem rendeli e magát alázatosan alá az ő barátja feddésének? Csupán kegyelméért esedezik. Csalárd nyugalma és halálos merevsége szerfölött megdöbbentette, ennél fogva belsőleg vágyakozik meglátogattatások után, hogy azok által szorgalmas ténykedésre legyen serkentve. De egyszer s mindenkor óhajtja a vigasztalás enyhe déli szelét, az isteni szeretet kedves mosolyát és a Megváltó jelenlétében élvezhető örömöt. 

Ezáltal gyakran hatalmasan fel lettünk rázva a szunnyadozásból. Sóvárog az egyik vagy a másik, sőt mindkettő után; az már neki mindegy, bármelyiket kapja, csakhogy képes legyen kertjének kellemes illatával barátját megörvendeztetni. Azt el nem viselheti, hogy tétlenül henyéljen. Milyen kedves gondolat, hogy az Úr Jézus a bennünk lévő kegyelem szegényes virágaiban élvezetet talál. Lehetséges ez? 

Ó, ez elképzelhetetlenül szép, ha megvalósul. Igen, nekünk szabad a nyomor által való megpróbáltatások, sőt még a halál után is vágyódnunk, ha az Immánuel szívének felvidítására szolgál. Szívünk hadd zúzassék porrá, ha annak szétroncsolása megváltónkat dicsőíti meg. 

A használatlan kegyelmi ajándékok hasonlók a virág kelyhében szunnyadó illathoz. 

A mi Urunk és nagy Mesterünk bölcsessége kormányozza a legkülönbözőbb és legellentétesebb erőket, hogy azok együtt működjenek egy kívánt cél elérésére. 

A nyomorúság és vigasztalás által csalogatja ki a hit, szeretet, remény, türelem, önmegtagadás, öröm és a kert más fenséges virágainak kellemes illatát. Bár saját benső tapasztalataink alapján ismernénk ennek jelentőségét!