„Mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek.”-(Filippi 4,11)

E szavak azt igazolják, hogy a megelégedés nem természetes tulajdonsága az embernek.
A gyom gyorsan nő. A fösvénység, a rosszindulat és az elégedetlenség olyan hamar növekednek az ember szívében, mint a bogáncs és a tövis a szántóföldön. Csalánt és ebszőlőt nem kell vetni, maguktól fejlődnek, mert az a talaj természetében van. Így az elégedetlenséget sem szükséges tanulni az embernek, azt eléggé érti minden oktatás nélkül is. A föld értékes plántáit azonban ápolni kell. Ha búzát akarunk aratni, akkor szántani és vetni kell. Ha virágokban akarunk gyönyörködni, szükségünk van kertre és a kertészet gondos munkájára. Mivel a megelégedés mennyei virág, ápolást kíván. Csak gondolkozás árán jutunk hozzá, mert az nem növekszik magától bennünk. Egyedül az új természet szülheti azt, de még ekkor is nagyon gondosnak és óvatosnak kell lennünk, ha az Istentől nekünk adott kegyelmet meg akarjuk őrizni és ápolni.

Pál apostol mondja: „Én megtanultam, hogy … meg kell elégednem” ezzel azt fejezi ki, hogy volt idő, amikor még ezt nem tudta. Nem kevés fáradtságba kerül e nagy igazság titkaiba behatolni. Bizonyára többször azt gondolta, hogy már megtanulta, de mégis hiányosan tudta. Végre, amikor már oda jutott, hogy azt mondhatta: „Mert én megtanultam, hogy amikben vagyok, azokkal meg kell elégednem”, akkor már öreg, ezüst fürtös aggastyán volt, aki a sír szájánál állt, mint szegény fogoly Rómában, Néró börtönében. Mi is könnyedén elviselhetnénk azokat a szenvedéseket, amelyeket Pál elhordozott és megoszthatnánk vele a hideg börtönt, ha valahogyan arra a magaslatra jutnánk, amelyre ő jutott.

Ne képzeljétek be magatoknak, hogy ti megelégedettek tudtok lenni tanulás nélkül is, vagy, hogy meg tudjátok ezt tanulni oktatás nélkül is. A megelégedés nem magától értendő művészet, hanem tudomány, amelyet időről időre lehet csak elsajátítani. Ezt eléggé tapasztalhatjuk. Kedves testvér fojtsd vissza zúgolódásodat, ha még olyan természetesnek látszik is az.
Törekedj szorgalmas tanuló lenni a megelégedés iskolájában. Mindenekfölött pedig ez legyen állandó imád: „Add, hogy megelégedjek kegyelmeddel!”

„Ellátását állandó ellátásként a királytól kapta, napi szükséglete szerint, egész életében.” (2 Királyok 25,30)

Jóákin nem kapott egész hónapra elegendő készletet a király palotájából, hanem naponként juttatták kezéhez a szükségeseket. Ez találó képe az Isten népe boldog állapotának. Egy napra való készlet az, amire az embernek tényleg szüksége van. A holnapi napról nem kell gondoskodnunk.
A holnap még a jövőben van, tehát terhei még el vannak rejtve.

Azt a szomjúságot, amelyet majd a forró nyáron fogunk szenvedni, nem kell már tavasszal eloltani, mert még nem is érezzük.
Ha minden nap megvan az, amire szükségünk van, akkor sose fogunk hiányt érezni.
Minden napra elég annyi, amennyit fel tudunk használni.

Nem tudunk úgysem többet enni, inni és elkölteni, mint amennyit a naponkénti táplálkozás és ruházat megkíván. A fölösleg a megőrzés gondjait és a tolvajtól való védekezés szükségességét hozza magával. A vándornak egy bot támasz gyanánt szolgál, de egy egész csomó bot már terhére válna. A megelégedés nemcsak hogy felér egy lakomával, hanem annál is több mint amennyit a legnagyobb tékozló elkölthet.

A mindennapi szükséglet az, amit kívánhatunk és elvárhatunk. Aki többet kíván, az hálátlan.
Hogy ha Atyánk nem bocsát többet rendelkezésünkre, elégedjünk meg ezekkel a naponként nyújtott adományaival. Jóákinnak sem volt jobb dolga, mint nekünk. Mi is kapunk egy bizonyos részt, amely mindenkor megadatik nekünk a királytól. Olyan kegyelmi adományt, amely soha meg nem szűnik. Ez nagy okot szolgáltat a hálára.

Kedves keresztyén olvasó, a lelkiekben is csak egy napra való táplálékra van szükséged.
Nem kell neked fölösleges erő. Napról napra a felülről jövő segítségre vagy utalva. Milyen üdvös bizonyosság az, hogy naponként megvan a te részed. Folyton újabb erőt merítesz Isten igéjéből, prédikációból, a csendes imaórák áldásaiból és az Úrba vetett bizalomból. Szíved összes szükségleteit megnyered Megváltódtól. Üdítsd fel tehát magadat naponkénti részedből.
Ne éhezz, míg számodra Isten jóságának mindennapi kenyere a kegyelem asztalán készen vár.

„Tőle kapok reménységet.” (Zsoltárok 62,6)

A hívő részére előny, hogy így nyilatkozhat. Ha a világtól iparkodik valamit megnyerni, az bizonyára nagyon szegényes reménység. De ha Istenre tekint, és Ő tőle várja szükségeinek kielégítését, legyen testi vagy lelki áldás, amit óhajt „reménye” nem hiábavaló és nem haszontalan.

Bármikor felmutathatja váltóját a hit pénztáránál és kívánhatja követelésének kiegyenlítését Isten nyájasságának és jóságának kincseiből. Tudom, hogy többet érek Istennel, mintha a világ pénzkirályainak bármelyike lenne a bankárom. Az én uram soha sem hagyja ígéreteit teljesítés nélkül, ha ígéreteit trónjához hozzuk, bármikor elfogadja azokat; nem küldi vissza meghallgatás nélkül. Azért nyugodtan várok ajtajánál, mert az Ő szabad kegyelmének keze mindenkor kinyitja azt. Ebben az órában ismételten megkísérlem azt Nála.

Nekünk olyan „reményünk” van, amely messzebb terjed ennél az életnél. Nemsokára meghalunk, de akkor is „Tőle kapok reménységet”. Nem reméljük e, hogyha a halálos ágyunkon fekszünk, Ő elküldi angyalát, aki minket keblébe visz? Hisszük, hogyha az ütőerünk elgyengül és szívünk alig dobog, egy égi követ mellettünk állva szeretetteljes pillantást vet ránk és azt fogja mondani: „Testvérlélek, gyere velem!”

Amikor a menny kapujához közeledünk, hisszük, hogy ezt az üdvös hívást fogjuk hallani: „Gyertek el, én Atyámnak áldottai, birtokoljátok az országot, amely nektek készíttetett e világ kezdete előtt”. Reményünk az, hogy aranyhárfát és fonnyadhatatlan koronát kapunk, hisszük, hogy nemsokára a trón előtt leszünk a megdicsőültek seregében.

Nézünk a jövőbe és epedve várjuk azt az időt, amikor hasonlatosak leszünk a dicsőség Urához, mert „meglátjuk Őt úgy, ahogy van”. Ha ez a te „reményed” is ó én lelkem, akkor élj Istennek minden vágyaddal és akaratoddal, dicsőítsd meg Azt, aki téged meghallgat, aki kegyelmesen elválasztott, kibékített és elhívott; akinek kegyelmére építheted a jövő dicsőség minden „reményét”.

„Teljes szívvel, értelemmel,
A menny felé törekedjél!”

„Ha az Urat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak” -(Zsoltárok 91,9)

Izráel népe a pusztában folytonos változásoknak volt kitéve.Ha a tűzoszlop megállt, felütötték sátraikat, de már másnap, még napfelkelte előtt megszólalt a trombita, a szövetség ládáját előre vitték és a tüzes felhőoszlop jelezte az utat a hegység szorosain és ereszkedőin vagy pedig a puszta száraz homoksivatagjain. Alig jutottak egy kis pihenőhöz, máris felhangzott újból a felszólítás: „Keljetek fel, ez a föld nem nyugodalmatok helye, menjetek tovább Kánaán felé!” Soha sem maradt sokáig egy helyen. A források és a pálmafák sem tarthatták őket vissza. Mindazonáltal volt maradandó hazájuk az ő Istenükben, a felhőoszlopa volt hajlékuk és annak éjjeli lángja az ő tűzhelyük. Pihenés és nyugalom nélkül kellett helyről-helyre vándorolniuk folytonos változatosság között, soha sem volt idejük magukat kényelmesen berendezni, hogy azt mondhatták volna: „Mert biztosítva vagyunk, itt fogunk maradni. Mint a folyam úgy haladunk tova”, mondja Mózes, „de te, Uram Isten, oltalmunk vagy minden időben”.

A keresztyén ember Istennél nem ismer változást. Ő lehet ma gazdag és holnap szegény, lehet ma beteg, de holnap már egészséges; ma öröme és vigaszsága lehet, holnap azonban már félelem és szomorúság veheti körül; Istenhez való viszonyában azonban nem létezik változás.
Az Úr szeretett engem tegnap, tehát szeret ma is.
Változhatatlan pihenőhelyem a magasságos Isten. 
Reményeim bár meghiúsulnak, várakozásaimban csalódom, az öröm bár elhervad, a gyilkoló ragya valamennyi virágomat tönkre teszi; azonban abból mégsem veszett el semmi, amit Istennél birtoklok. Ő az én biztos menhelyem, ahová bármikor menekülhetek. Zarándok vagyok e földön, de Istenben el vagyok rejtve és nála biztonságban lakom. Bujdosó vándor vagyok e világon, mindazáltal Istenben biztos menedékem van.

„Az Úr az én menedékem,
S e világban vigaszom!
Üdv és boldogság a részem,
Ha magam Neki adom!

„Add tudtomra, miért perelsz velem?” (Jób 10,2)

Súlyosan megpróbált lélek, az Úr talán azért perel veled, hogy tehetséged annál fényesebben jöjjön napfényre. Vannak olyan isteni erényeid, melyek csak is a meglátogatások idején lesznek láthatókká. Nem tudod, hogy hited a nyár melegében soha sem lesz olyan nagyszerű, mint a tél viharában? Szereteted gyakran hasonlít azokhoz a szentjánosbogarakhoz, amelyek alig-alig fénylenek, de a mindent befedező sötétségben szépen világítanak.

Reményed csillaga nem látható a szerencse nap fényében, majd csak a balsors éjében lehet azt felfedezni. A kísértés gyakran az a sötét alak, amelybe gyermekeinek ékességül kegyelmi tehetségeinek drágakövét rakja Isten, hogy azok annál fényesebben tündököljenek. Némi kevés halasztás után, már térdre borulsz és imádkozol:
 „Uram, félek, hogy hitem hiányos, győzz meg róla, hogy hívő vagyok.” Ugye, nem is gondoltál rá, hogy ez alapjában véve nyomorúságért való ima?
Hogyan lehetsz hited felől bizonyossá, míg hited meg nem próbáltatott? Ó hidd el, az Úr gyakran nehéz időket bocsát ránk azért, hogy tehetségeink nyilvánosságra kerüljenek és tudatára ébredjünk annak, hogy miket kaptunk. De nem csak a kegyelmi adományok megnyilatkozása, hanem a kegyelemben való tényleges növekedésünk is az isteni meglátogatások gyümölcse. Isten, hogy jobb keresztyénekké tegyen bennünket, - gyakran elveszi örömünket és nyugalmunkat. A hit harcosait nem neveli a nyugalom és bőség pompás sátorában, hanem kint a mezőn – gyors menetek és fáradalmak gyakorlata által – edzi meg őket. Folyókon kell átúszniuk és vizeken átgázolni, hegyeket megmászni és több mérföldet vándorolni, szenvedésük és gondjaik terhe alatt meggörnyedve.

Nézd kedves keresztyén, nem érdemes e mindezen nyomorúságokat elszenvedni, ha az Úr ezek által a keresztyéni erényeket hozza felszínre? Nem az e az oka, hogy veled perel?

„Rózsát úgy szakíthat kezem,
Ha várok csendességben;
Istennel nem ellenkezem,
Tövist tűrök szívesen.
Kincset itt csak az talál,
Ki a harcban hűen megáll!”

„Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban!” (2 Péter 3,18)

A mennyet Jézus szakadatlan dicsérete és magasztalása tölti be. Örökkévalóság! 

Éveid örök folyama bármilyen gyorsan halad tova, mégis ez hangzik örökké: „Neki legyen dicsőség, magasztalás és hálaadás”. Vagy nem „örökkévaló pap Ő a Melkisédek rendje szerint?”.
 „Neki legyen dicsőség”. Nem örökkévaló király-e? Örök Atya, királyoknak Királya és uraknak Ura. „Neki legyen dicsőség, az örökkévaló időben”. Dicsérete soha sem ér véget.
Ami vérrel lett megvásárolva, méltó, hogy addig tartson, amíg a halhatatlanság tart.
A kereszt dicsősége soha sem fog megszűnni. A sír és a feltámadás ragyogása soha sem fog elhalványulni. Ó Jézus, legyen neked dicséret örökké. Ameddig a halhatatlan szellemek élnek, amíg az Atya trónja áll, örökké, örökké legyen neked dicsőség. Hívő lélek, te olyan idő előtt állsz, amelyben a szentek közösségében odafenn minden dicsőséget egyedül Jézusnak fogsz tulajdonítani. De vajon dicsőíted-e Őt már most is? Az apostol szava így mondja: „Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban”. Akarsz-e ma így könyörögni: „Uram segíts, hogy téged dicsőíthesselek.

Mivel szegény vagyok, adj erőt, hogy megelégedés által tiszteljelek meg. Beteg vagyok, azért türelmem által vágylak téged segítséged folytán magasztalni. Talentumokat kaptam tőled, ó add, hogy azokat neked szentelve, áldjalak téged. Engedd, hogy szabadidőmet szolgálatodra használjam fel. Érző szívet adtál Uram, ó add, hogy szeretettől égjen és semmi mást ne érezzen, mint az irántad való szeretet szorongatását. Gondolkodó értelmemet irányítsd csak magadra. Mivel nem hiába helyeztél e világba, mutasd meg nekem, mit kell tennem és segíts meg életfeladatom betöltésében.
Nem sokat tehetek, de mint a szegény özvegy, ki két fillérét – minden megélhetését – tette az Isten ládájába, én pedig egész életemet és örök létemet adom neked. Egészen tied vagyok, fogadj el engemet és add, hogy megdicsőítselek téged beszédemben, tetteimben és mindazokkal, amiket kaptam”.

„Vedd e szegény hálaimát,
Melyet néped Hozzád bocsát”.

„Így szól az én Uram, az Úr: Még azt is kérheti tőlem Izráel háza, hogy ezt tegyem velük” (Ezékiel 36,37)

Az ima megelőzi a kegyelmet. Ha a Szentírást vizsgálod, meggyőződhetsz erről, hogy ez a világ valami nagyobb kegyelemben alig részesült anélkül, hogy az Úr segítségül hívása ne hirdette volna azt előre. Saját tapasztalataitok is megerősítik azt. Isten kérés nélkül is megajándékoz némelykor titeket kegyelmével, de mindannak dacára a kitartó és komoly ima mindenkor megelőzi Isten nagy kegyelmének megnyilvánulását. Mielőtt a kereszten elfolyt vérben kegyelmet és megbocsátást találtatok volna, milyen sokat esedeztetek Istenhez és milyen komolyan tusakodtatok
Vele, hogy kételyeiteket oszlassa el és lelkiismeretetek vádolásaitól mentsen fel. Imáitoknak és könyörgéseteknek nyugalmatok lett az eredménye. Ha valamikor nagy és üdvös felüdülést nyertetek, azt úgy kellett tekintenetek, mint imáitok meghallgattatását.

 Mikor nagy nyomorúságaitokból erős kézzel ki lettetek ragadva és nehéz küzdelmeitekből hatalmas karral Isten kimentett titeket, ugyebár ezt kellett mondanotok:
„Mikor az Urat kerestem, válaszolt nekem és megszabadított engem minden félelmemből.”

Az ima mindenkor az áldás művének előszava. Megelőz minden jótéteményt, mint az Isten jóságának árnyéka. Ha Isten kegyelmének napfénye felragyog szükségeink fölött, akkor Ő már az imának árnyékát messze előre veti a sík területen. Vagy más hasonlattal élve: ha Isten kegyelmének hatalma emelkedik előttünk, az Ő arcának fénye amögött ragyogva, az imának árnyékát veti lelkünkre. Azért bízzunk abban, hogy ha komolyan és buzgón imádkozunk, akkor a mi könyörgésünk Isten kegyelmének verőfénye! Emiatt ima és kegyelem olyan szoros összefüggésben vannak egymással, hogy az imának nagy értékét méltán fontolóra vehetjük.

Ha az áldás csak úgy áradna ima nélkül számunkra, akkor azt gondolhatnánk, hogy abban nincs semmi különös.
De az ima a kegyelmi adományokat drágábbá teszi a gyémántnál. Dicső dolgok azok, amikért imádkozunk, de nem ismernénk fel azok értékét, ha nem kellene azokért komolyan küzdeni imában.

„Imádkozz lélek, ne légy rest!
Jézus meghallgat örömest.”

„Az Úrtól jön a szabadítás.” (Zsoltárok 3,9)

A szabadítás, üdv és boldogság isteni mű. Egyedül Ő elevenítheti meg „a bűnben és vétekben meghalt” lelkeket, Ő tarthatja meg azokat a szellemi életben. Ő az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. „Az Úrtól jön a szabadítás.” Ha kitartó vagyok az imában, akkor Isten az imának lelkét adta nekem, ha kegyelmi adományokat nyertem, azok Isten adományai, ha őszintén élek és az Istennek tetsző életben hálaadást tanúsítok, ez azért van, mert Ő kezemet fogja és vezet. 

Magam megőrzése végett a legcsekélyebbre sem volnék képes, ha Isten azt előbb nem munkálná bennem. Minden jó, amivel csak rendelkezem, egyedül Istentől származik. 

Amiben vétkezem, azt én teszem, de amit helyesen cselekszem, azt teljesen és mindenkor Istentől ered. 

Ha egy szellemi ellenséget legyőztem, az Úr ereje erősítette meg karjaimat. Szent életet élek az emberek előtt? 

Nem én, hanem Krisztus él bennem. Meg vagyok szentelve? Nem magam tisztítottam meg magamat, hanem a Szentlélek Isten szentelt meg engem. Elszoktam a világtól? Isten fenyítéke és nevelése által jött az is létre. Növekedem az ismeretben? A nagy Mester oktat engem. Valamennyi kincsem a mennyei művészet készítménye. Istennél teljes kielégítést találok szükségeimet illetőleg, magamban azonban nem találok egyebet bűnnél és nyomornál. „Az Úr az én menedékem, segítségem és oltalmam.” 

Az igéből táplálkozom? Az ige sem szolgálna üdülésemre, ha az Úr nem készítette volna azt nekem tápszerül és nem táplálna vele. Azzal a mannával élek, amely mennyből jött? Ez a manna nem más, mint a testté lett Megváltó, Jézus Krisztus, akinek testét eszem és iszom. Folyton újabb erőt nyerek. Mi adja ezt az erősséget? Az én segítségem a magasságból jön: 

Jézus nélkül semmit sem tehetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt, csak akkor, ha a tőkében marad, ugyan úgy én sem, csak ha Őbenne maradok. Amit Jónás a tenger mélyén tapasztalt, ami a kísértések éjjelén Dávid reménye és csillaga volt, azt tanulom meg ma belső szobámban: „Az Úrtól jön a szabadítás.”

„Az eljövendő harag” (Máté 3,7)

Nagyon kellemes olyan vidéken átutazni, ahol kevéssel azelőtt nagy esőzés volt. 

A rét zöld füve nagyszerű élvezetet nyújt és a leveleken visszamaradt vízcseppek oly szépen csillognak a napfényben, mint a legtisztább gyémánt. Ilyen élvezetben fog részesülni a keresztyén, olyan országon halad át, hol Megváltójának feje fölött vonult el a vihar, s ha még néha néhány gondcsepp esik, az a kegyelem felhőjéből hull alá, s az Úr Jézus azon biztatás által üdíti fel, hogy azok nem fognak neki kárt okozni. 

Hanem milyen rettenetes a vihar közeledésének biztos tudata. Előre érezhető a nyomasztó levegőnek hősége. A borzalmas orkán rettegéssel tölti meg az ember érzelmeit. 

A madarak hasztalan küzdenek a szél viharos ereje ellen, a barmok dühös horkolással fejezik ki ijedelmüket. Az ég éjjeli öltözetével fedi be ábrázatját, hiába fürkészi a szem a napot, az ég békességét! A nap nem látszik, az ég kárpitja sötét és haragos! 

Még egy kevés félelmetes várakozás és kitör az orkán mindent összezúzó dühvel, különösen a forró égöv némely országában. 

Néhány pillanat kínzó bizonytalansága és azután süvít a szél féktelen tombolással, fákat tép ki gyökerestől a földből, sziklákat sodor le szilárd helyükről és az emberek lakásait szétdúlja és elpusztítja. Lásd bűnös, ilyen a te állapotod. Még nem esett egy forró csepp sem, de a tűzfolyam már készül. Még nem süvít körülötted dühöngő szél, de Isten már gyűjti a rettenetes tűzlövegeket. Még visszaszorítja a vízáradatot a kegyelem, de nemsokára felnyílik a zsilip. 

Az örök villámcsapások még tárházukban pihennek, de íme, a vihar kezd kitörni és mily rettenetes lesz az a pillanat, mikor Isten meg fog jelenni bosszút állni haragos öltözetben! 

Hol, hol, oh, hol rejted el magad bűnös, hova menekülsz színe elől? Ó, bár a kegyelem keze téged Krisztushoz vezetne, Ő szabadon ajánlkozik neked az evangéliumban; nyitott oldala üdvödnek forrása és sziklája. Jól tudod, milyen szükséged van Jézusra. 

Higgy benne, ragaszkodj hozzá, úgy elhárul a harag minden időre!

„Áldást adok nekik hegyem körül, esőt adok idejében: áldásos esők lesznek.” (Ezékiel 34,26)

Ez korlátlan kegyelem: „Esőt adok idejében”. Nem korlátlan ez az isteni kegyelem? Ki mondhatja Istenen kívül: „Esőt adok nektek?” Egyetlen egy hang tud csak a felhőkkel beszélni és megparancsolni nekik, hogy esőt adjanak. Ki küld esőt a földre? Ki szórja a harmatcseppeket a zöld fűre? „Nem én-e, ki Úr vagyok?” Éppen így az Isten kegyelme: ajándék, s nem az emberek hozták azt létre. Ez egyszersmind szükséges kegyelem is. 

Mi lenne a talajjal eső nélkül? Zúzhatjátok a göröngyöket, elvethetitek magvaitokat, de mit érhettek el eső nélkül? 

Az isteni áldás is éppen olyan múlhatatlanul szükséges ahhoz. Hiába munkálkodtok, ha Isten nem küld termékenyítő esőt és üdvöt. Továbbá ez gazdag kegyelem. „Esőt adok nektek.” 

Nem az van mondva: „cseppeket adok”, hanem „esőt”. Így van ez a kegyelemmel is. Ha Isten áldást ad, azt a legtöbb esetben olyan mértékben teszi, hogy nincs elegendő hely annak elhelyezésére. Gazdag kegyelem! Igen, szükségünk van gazdagabb kegyelemre, hogy alázatosak maradjunk, az imában buzgóbbak és bensőbbek legyünk és mind jobban megszentelődjünk. Gazdag kegyelem, mely által komolyabbakká leszünk, meg leszünk őrizve egész életen át és egykor a mennybe jutunk. 

Mi elbágyadunk a kegyelem megelégítő esője nélkül. Ez idejében való kegyelem is. „Esőt adok idejében.” Nem alkalmas idő neked a mai reggel? Nem a szárazság ideje-e ez? Ó, akkor itt az eső alkalmas ideje. A mély keserűség és a fekete felhők a kegyelem esőjének alkalmas idejét jelzik.

 „A te öregséged legyen olyan, mint a te ifjúságod.” Sokféle áldásról is szó van.

 „Áldott esők lesznek.” Ez a szó többes számban van mondva. Isten mindenféle áldások folyamát fogja küldeni. Isten valamennyi áldása egymásba kapaszkodik, mint a szemek az aranyláncban. 

Mikor a megtérés kegyelmét ajándékozza, akkor a vigasztalás kegyelmét is megadja ahhoz.

 „Áldott esőket” fog küldeni. Emelkedjél és nézz felfelé, oh, te kiaszott növény, nyisd meg leveleidet és virágkelyheidet a mennyei áradat előtt.

„Mert Ő mondta” (Zsidók 13,5)

Ha ezt az igét hitünkkel teljesen fel tudjuk fogni, akkor egy olyan fegyver van a kezünkben, amellyel mindent legyőzhetünk. Melyik kétely volna az, amelyet ne ütne agyon ez a kétélű fegyver? Melyik félelem létezhetne, melynek nem kellene lesújtania, ha az isteni kegyelem szövetségének nyila azt halálosan megsebzi? Az élet kellemetlenségei, a halál borzalma, a belső kelés, a külső tátongó sebek, a felülről való meglátogatások és a földi kísértésék, mindenesetre kell, hogy könnyű megpróbáltatásnak tűnjenek fel, ha az igének e bástyája mögött rejtőzködhetünk: „Mert Ő mondta”.
A nyugalom idején ez ad élvezetet és boldogságot, a küzdelmek között pedig erősítésünkre szolgál.
Ez az ige: „Mert Ő mondta”, legyen mindennapi boldogságunk kútfeje. Ez indíthat minket az Írás kutatásának rendkívüli ismeretére. Az Isten igéjében talán találsz egy olyan ígéretet, amely mintha éppen csak a te számodra adatott volna, de ha nem tudsz felőle, akkor hiábavaló az a te részedre.
Olyan vagy, mint a fogoly a tömlöcben, lehetséges, hogy szalmazsákod alatt egy kulcs van elrejtve, mellyel az ajtót kinyithatnád és megszabadulhatnál, de ha nem keresed meg, fogoly maradsz, holott egészen könnyen megszabadulhatnál.

A Szentírás nagy gyógyszertárában biztosan van valami hatásos szer, de mégis beteg maradsz, míg az igazság igéjét át nem kutatod, és meg nem keresed, amit „Ő mondott”. Nem akarsz emlékezetedbe magadnak az isteni ígéretekből gazdag készletet gyűjteni, mikor bibliádat olvasod? Nagy férfiak szavait megfigyeled, a híres költők verseit kívülről tudod; miért nem akarnál az Isten igéjében mély és alapos ismerettel rendelkezni, hogy annak folytán képes légy minden pillanatban elővenni azt, amely alkalmas a nehézség legyőzésére és a kétely eloszlatására? „Mert Ő mondta”, lásd, ez minden bölcsességnek forrása, minden vigasztalásnak kútfeje; így tehát hadd lakozzon benned bőségesen az ige, mint „az örök életre lobogó víznek feje.” Így aztán egészségesen, erősen és vidáman fogsz növekedni az Isteni életben:

„Úr Jézusunk segíts, hogy mi
Tudjunk szavadra figyelni!”

„El nem hagylak téged.” (Zsidók 13,5)

Az összes ígéret közül egyetlen egy sincs, amely csupán egyesekre nézve lenne érvényes. 

Amit valamikor Isten valamely szentjének mondott, az érvényes valamennyinek.

Ha egyeseknek forrást nyit, az mindenki felüdítésére szolgáljon. Ha Ő gabonakiosztás céljából megnyit egy éléskamrát, nagyon lehetséges, hogy erre egyetlen egy éhező ad alkalmat, hogy a magtár ajtói megnyíljanak; de azért valamennyi szent jöhet és megelégedhet.
Az egyre megy, ha az ígéret Ábrahámnak vagy Mózesnek adatott, mert az Isten neked is adta, kedves hívő lélek, hiszen te is a szövetség magvához tartozol.
Nincs magasztos áldás, mely ne volna magasztos neked is, nincs olyan kegyelem, mely fel ne ölelne téged.
Emeld fel csak szemeidet délre, északra, keletre és nyugatra, mert az mind a tied. Mássz fel a Pizga tetejére és tekintsd meg az ígéretek legszélső határát is, mert ez az egész terület a te tulajdonod.
Az élet vizének minden folyamából szabadon ihatsz, egyikből sem tilos merítened.
Tej és méz folyik ebben az országban, tehát edd a mézet és idd a tejet, mert mindegyik a tied.
Légy merész a hitben, mert azt mondta az Úr: „Nem hagylak el téged, sem el nem távozom tőled.” Ebben az ígéretben Isten mindent az övéinek ad: „Nem hagylak el téged.” 
Az erre vonatkozó igényed Isten egyetlen tulajdonságánál sem szűnik meg. Erős és hatalmas Ő?
Megmutatja erejét és hatalmát mindazoknak, akik Ő benne bíznak. Ő a szeretet? Ennélfogva nyájassággal és szelídséggel gyakorolja velünk kegyelmét.
Az Istenség lényében egyesült valamennyi tulajdonság, mindegyike a maga teljességének összességében üdvünkre fog szolgálni.

Tehát mindent egybefoglalva, nem létezik olyasmi, amit kívánsz – amire szükséged van – ami kell neked most vagy az örökkévalóságban – az életben vagy a halálban – ebben az életben vagy az elkövetkezendőben, ma vagy a feltámadás reggelén vagy a mennyben, amit magába ne foglalna ez az ige: „Nem hagylak el téged, sem el nem távozom tőled.”

„Áldjad az Urat, ki mindent legjobban intézett,
Aki sasszárnyakon téged biztonságban vezérelt;
Ki megmentett, mert ez Neki úgy tetszett
És kegyelmében rád nézett.”

Izráel pásztora

„De mozdulatlan marad íja, feszülnek izmos kezei Jákób erősségének kezétől, onnan, Izráel pásztorától, kősziklájától.” -(1 Mózes 49,24)

Az az erő, melyet Isten az ő kedvenc gyermekeinek ajándékoz, tényleg erő, nem valami benső tartalom nélküli, dicsekvő, látszólagos hatalom. Nem valami színdarab, melyről beszélnek az emberek, de végre az egész füstbe megy – ez valódi isteni erő. Miért tudott József a kísértésnek ellenállni? Mert Isten megsegítette. Isten hatalma nélkül semmit sem tudunk tenni. Minden igazi erő a „Jákób erős Istenétől” jön. Figyeld meg, milyen üdvös és bizalmas módon ad Isten erőt Józsefnek: „De mozdulatlan marad íja, feszülnek izmos kezei Jákób erősségének kezétől, onnan, Izráel pásztorától, kősziklájától”. Világos képben tárul elénk, hogyan fogja Isten az Ő kezeivel Józsefnek kezeit és helyezi karjait József karjaiba. Ahogy tanítja az atya az ő fiát, úgy oktatja az Úr az őt félőket. Körül öleli őket. Ó leereszkedés csodája! Az örökkévaló, mindenható, hatalmas Isten leszáll trónjáról, megfogja gyermekeinek kezét és megragadja karjaival Józsefnek karját, hogy megerősítse! Ez az erő egyszer és mindenkorra szövetségből származik, tehát szövetséges hatalom, mert a „Jákób erős Istenének” tulajdoníttatik. Ahol Isten igéjében Jákób Istenéről olvasunk, ott a Jákóbbal kötött szövetségre kell gondolnunk. Mi keresztyének örömmel beszélünk és elmélkedünk Isten szövetségéről. Minden erő, minden tehetség, minden kegyelem, minden áldás, minden öröm, minden vigasz, egy szóval: mindaz, amink van, a szövetség által létesült ősforrástól folyik. Minden kegyelmi adomány Istentől jön, mint a fény és melegség a naptól. Nem szállt még fel egyetlen angyal sem másképp, de le sem jött csak azon a létrán, amelyet Jákób látott, melynek felső végén a szövetség Istene, Jehova állt. Kedves keresztyén, ha netalán a lövészek fellázadnak ellened, üldöznek, bántalmaznak, ezek dacára kézíved mégis erős marad, kezeidnek karjai megerősödnek, a Jákób erős Istenének keze által. Azért légy vidám, a dicsőséget egyedül a Jákób Istenének tulajdonítsd!

„Uram maradj folytonos
Szent erőddel velem,
Ne válasszon tőled – most
De soha semmi sem!”

„Ellátását állandó ellátásként a királytól kapta, napi szükséglete szerint, egész életében.” (2 Királyok 25,30)

Jóákin nem kapott egész hónapra elegendő készletet a király palotájából, hanem naponként juttatták kezéhez a szükségeseket. Ez találó képe az Isten népe boldog állapotának. 

Egy napra való készlet az, amire az embernek tényleg szüksége van. A holnapi napról nem kell gondoskodnunk. A holnap még a jövőben van, tehát terhei még el vannak rejtve. Azt a szomjúságot, amelyet majd a forró nyáron fogunk szenvedni, nem kell már tavasszal eloltani, mert még nem is érezzük. Ha minden nap megvan az, amire szükségünk van, akkor sose fogunk hiányt érezni. Minden napra elég annyi, amennyit fel tudunk használni. 

Nem tudunk úgysem többet enni, inni és elkölteni, mint amennyit a naponkénti táplálkozás és ruházat megkíván. 

A fölösleg a megőrzés gondjait és a tolvajtól való védekezés szükségességét hozza magával. A vándornak egy bot támasz gyanánt szolgál, de egy egész csomó bot már terhére válna. A megelégedés nemcsak hogy felér egy lakomával, hanem annál is több mint amennyit a legnagyobb tékozló elkölthet. A mindennapi szükséglet az, amit kívánhatunk és elvárhatunk. 

Aki többet kíván, az hálátlan. Hogy ha Atyánk nem bocsát többet rendelkezésünkre, elégedjünk meg ezekkel a naponként nyújtott adományaival. Jóákinnak sem volt jobb dolga, mint nekünk. 

Mi is kapunk egy bizonyos részt, amely mindenkor megadatik nekünk a királytól. Olyan kegyelmi adományt, amely soha meg nem szűnik. Ez nagy okot szolgáltat a hálára. 

Kedves keresztyén olvasó, a lelkiekben is csak egy napra való táplálékra van szükséged. 

Nem kell neked fölösleges erő. Napról napra a felülről jövő segítségre vagy utalva. Milyen üdvös bizonyosság az, hogy naponként megvan a te részed. Folyton újabb erőt merítesz Isten igéjéből, prédikációból, a csendes imaórák áldásaiból és az Úrba vetett bizalomból. Szíved összes szükségleteit megnyered Megváltódtól. Üdítsd fel tehát magadat naponkénti részedből.

Ne éhezz, míg számodra Isten jóságának mindennapi kenyere a kegyelem asztalán készen vár.

„Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya

„Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk.” -(1 János 3,1-2)

Lássátok, milyen szeretetet adott nekünk az Atya! Gondoljatok arra, mik voltunk és mi minden fordul elő nálunk még most is, ha a bűn minket izgat és hatalmat akar rajtunk venni.
Azért csodáljátok azt, hogy Isten nektek megkegyelmezett! „Isten fiainak” hívattattunk.
Milyen benső rokonság van a fiúságban és milyen magasztos kiváltsággal jár az! Milyen gondviselést és gyöngédséget élvez a fiú az Ő Atyjánál és milyen szeretettel van az Atya az Ő fiához! Mi mindazt, sőt még többet nyerünk a Jézus Krisztusban.
Első szülött szenvedő testvérünk ideig tartó megaláztatása és gyalázata dicsőségünkre szolgál. „Azért nem ismer minket e világ, mert nem ismeri Őt”. Mi szívesen leszünk lenézettek, vele együtt az Ő megalázkodásában, hogy aztán majd vele fel legyünk magasztalva.
 „Szerelmeseim, most Isten fiai vagyunk”. Ezt könnyű elolvasni, de nem olyan könnyű érezni. Milyen a te szíved ma? Talán az aggodalom sötét éjében botorkálsz? A romlás terjed szívedben, a kegyelem pedig már csak pislog lelkedben, mint az összetiport szikra? Hited kezd elfogyni?
Ne félj, mert belső életed forrása úgysem a te tapasztalataidból és érzelmeidből fakad. Csupán a Krisztusban vetett bizodalom táplálhat téged. Habár minden ellenünk tör, - a legmélyebb gyász közepette, úgy a völgyben, mint a hegyen – mégis csak „Isten fiai vagyunk”. „Ó”, mondod, „nézd, hogyan vagyok öltözve! Erény nem ékesít engem. Igazságom sem ragyog szép pompában.”
De azért, csak olvasd a következőket: „Még nem tudjuk, hogy mik leszünk; de tudjuk, hogy mikor Ő megjelenik, hasonlatosak leszünk Őhozzá.”
A Szentlélek meg fogja világosítani elménket és Istennek ereje megdicsőíti testünket; s akkor „meglátjuk Őt, ahogy van.”

„Istenfiak, ott örökösök,
Mint Jézus tulajdonai.
Ó segíts e kincset megnyerni!”

„Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben..- -(2 Korintus 1,5)

Itt egy üdvös dologról van szó. A gondviselés Ura mérleget tart: az egyik tányérba teszi az Ő gyermekeinek megpróbáltatását, a másikba pedig a kegyelmi bért.
Ha a megpróbáltatás tányérja majdnem üres, akkor a vigasztalás tányérjában is kevés súly van.
Ha pedig a nyomorúság tányérja egészen megtelelt, akkor a vigasztalás tányérja is megtelik.
Mikor a fekete felhők leginkább tornyosulnak, a nap fénye annál ragyogóbban tűnik fel.
Mikor az éj beáll, a vihar közeleg, akkor az égi kormányos annál fáradhatatlanabbul áll a kormánynál. Ez valami dicső dolog, hogy a legnehezebb próbáltatások idején, a vigasztaló Szentlélek a legmagasabb fokú felüdülést nyújtja. Ez azért van, mert a nyomor utat készít a vigasznak. Nagy szívek csak a megpróbáltatásokban fejlődnek. A szenvedés ásója elkészíti az enyhe vigasz helyét. Isten szívünkbe jön, azt megtöltve találja; ekkor megzavarja kényelmünket, amennyiben megüresíti azt, mert úgy több hely jut a kegyelem számára. Minél levertebb az ember, annál több vigaszt nyer, mert készségesebben fogadja azt. A nyomorúságok között való egykori örömünknek másik oka az, hogy akkor a legtöbbet foglalkozunk Istennel. Ha a csűr tele van, akkor élhet az ember Isten nélkül; ha az erszény az aranytól duzzad, azt gondoljuk, hogy sok ima nélkül is jó dolgunk van.
De csak hadd fogyjon el vagyonunk, akkor aztán tudakozódunk Isten felől. Ha ellopták a bálványokat, kénytelenek vagyunk a Jehovát tisztelni.

 „Nincs erősebb kiáltás, mint a hegyek közül való segélykiáltás; nincs annál bensőbb ima, mint amely a mély gyász és küzdelem idején fakad a szív mélyéből”. Azok hoznak Istenhez és boldogabbakká leszünk, mert Isten közelléte üdvösség. Jöjj megszomorodott lélek, ne aggódj nehéz nyomorod miatt, mert az a gazdag kegyelem hírnöke.

„Ki sokat sírtál eddig,
Ne maradj töprengő!
Mert Jézus megjelenik
S hoz békét – Ő, csak Ő.”

„Fel is ismerték őket, hogy Jézussal voltak” (Apcsel 4,13)

Minden keresztyénnek Jézus találó képmásának kellene lenni. Bizonyára olvastátok már Jézus életét jeles és fenséges módon írt könyvekből, de a legjobb „Jézus élete” Krisztusnak az az eleven életleírása, amely az ő gyermekeinek beszédében és tetteiben nyilvánul meg.
Ha azok volnánk, akiknek vallomásunk szerint lenni kellene, akkor Krisztus hasonmásai volnánk. Igen, annyira hasonlítanánk hozzá, hogy a világnak nem kellene minket óra hosszáig egymás mellé állítva összehasonlíttatni és azután azt mondani: „Van kettőjük között valami hasonlóság”, hanem az első pillanatra e szavakban törnének ki: „Ez Jézussal volt; tőle tanult; hasonló Hozzá; a názáreti szent ember lényét magának elsajátította és ki is fejezi azt szeretetben és életében”.

A keresztyénnek hasonlítani kell Krisztushoz a bátorságban. Ne szégyelljétek soha, hogy istenfélők vagytok, vallásotok nem becstelenít meg titeket; csak arra legyen gondotok, hogy Jézusra szégyent ne hozzatok. Küzdjetek, mint Jézus, vitézül Istenetekért.
Legyetek hozzá hasonlók a szeretetben; gondolkozzatok, beszéljetek és tegyetek gyermekiesen, így azt mondhatják rólatok az emberek: „Ez is Jézussal volt”. Hasonlítsatok Jézushoz a szentségben. Buzgólkodott Ő az Ő Uráért?
Tegyetek ti is úgy! Mindig tegyetek valami jót. Ne pazaroljátok el drága időtöket. Jézus telve volt önmegtagadással és nem kereste a maga hasznát. Tegyetek ti is úgy! Buzgó volt a könyörgésben? Imádkozzatok ti is minden szükség idején! Kész volt Atyja akaratának engedelmeskedni? Ti is legyetek engedelmesek! Türelmes volt Ő? Tanuljatok Tőle tűrni! S ami még a többieket illeti, a legszebb vonás Jézus alakján az: bocsássatok meg ti is az ellenségeiteknek, amint Ő megbocsátott és legyenek mindenkor szemeitek előtt Mestereteknek e magasztos szavai: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert csak úgy remélhetnek megbocsátást”.
Gyűjtsetek eleven szenet ellenségeitek fejére, irántuk való jóindulatotokkal. Jót a gonoszért – ezt jegyezzétek meg magatoknak – isteni eljárás.
Éljetek úgy mindig és mindenhol, hogy mindenkinek azt kelljen felőletek mondani: „Ez is Jézussal volt”.
„Jézus vezérem, csak Te légy velem.”

„Tudok bővölködni is” (Filippi 4,12)

Azok közül, akik tudnak „megalázkodni”, még sokan nem tanulták meg azt, hogy tudjanak „bővölködni” is. Ha egy torony csúcsára vezettetnének, fejük szédülni kezdene és a leesés veszélye fenyegetné őket. A keresztyén sokkal gyakrabban meggyalázza hitét a szerencse -, mint a szerencsétlenség idején! A szerencse veszélyt hoz. A nyomor keresztje sokkal könnyebb megpróbáltatás a keresztyén számára, mint a jólét tisztító tüze. Ó, hányszor idézte elő már éppen Isten kegyelmének nyilvánítása és jótéteménye sokaknál a lélek üdvének elhanyagolását és a lelki jókban való szegénységet! De annak nem kell okvetlenül úgy lenni, mert az apostol azt mondja, hogy tud bővölködni is. Sokat kapott, de tudta azokat használni is. Rendkívüli kegyelem folytán vált képessé végtelen szerencse elhordozására. Ha vitorlái duzzadtak, megrakta hajóját nehéz teherrel és így szerencsésen hajózott tovább. Emberfeletti művészet kell ahhoz, hogy valaki a földi jókkal csordultig megtelt poharat nyugodtan és biztonsággal hordhassa kezében.

Pál apostol értette ezt a művészetet, mert ezt mondja: „Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt”. Isteni tanítás folytán tanulhatja meg valaki, hogy tudjon bővölködni; mert Izráel fia bővölködtek egykor, de még a hús fogaik között volt, már magukra vonták Isten haragját. Sokan imádkoznak azért, hogy szívük vágyai kielégítésének lehetősége nekik megadassanak.
A kenyérbőség gyakran vérbőséget okoz, ami lelki elbizakodottságot hoz magával.
Ha az Úrtól sok kegyelmi jót élvezünk, akkor sok esetben nem jól állunk az isteni kegyelemben és kevésbé vagyunk hálásak a velünk közölt jótéteményekért.
Bővölködünk és elfelejtkezünk Istenről; betelve a földiekkel, megelégszünk azokkal a mennyeiek nélkül is.
Higgyétek el, nehezebb dolog bővölködni tudni, mint éhezni tudni, mert az emberi szív törekvése és gondolata szerfölött gonosz, a gőgre és Istenről való elfelejtkezésre igen nagy hajlama van. Imáitokban el ne felejtkezzetek Istent kérni, tanítson meg titeket, hogy tudjatok „bővölködni”.

Kegyelmed sok adománya
Alázza meg szívünket.

„Ekkor Dávid megkérdezte az Urat” (2 Sámuel 5,23)

Mikor Dávid az Urat megkérdezte, éppen akkor a filiszteusok ellen harcolt, és döntő győzelmet aratott. Nagy sereggel vonultak fel a filiszteusok, de Dávid Isten segítségével szétverte őket. Figyeljük meg jól, hogy mikor a filiszteusok másodszor is eljöttek,
Dávid nem ütközött meg velük, míg meg nem kérdezte az Urat.
Mivel első ízben győzött, mondhatta volna, mint hasonló esetben sokan mondani szokták: „Most újból fog sikerülni; bízhatom abban, hogy az előbbi győzelem után ismét megverem őket.
 Miért tartanám fel magamat azzal, hogy az Urat kérdezném meg előbb?” Dávid nem úgy tett.
Már egy csatát megnyert az Úr hatalma által, de nem merészkedett a másik megnyerését is biztosra venni hasonló eljárás nélkül. Tehát megkérdezte: „Felmenjek-e újból a filiszteusok ellen?”
Várt addig, míg Istentől megkapta a választ. Tanuld meg Dávidtól, hogy semmihez se kezdj Isten nélkül. Kedves keresztyén, ha kötelességeid ösvényét akarod megismerni, úgy Istent fogadd el vezetőnek; ha hajódat a sötét hullámok felett kormányozni akarod, akkor bízd a Mindenható kezére a kormányt. Sok szirtet fogsz elkerülni, ha Atyádnak engeded át a vezetést; sok zátonyt és örvényt veszély nélkül mellőzhetsz, ha engedelmességgel alá adod magad az Ő korlátlan akaratának és igéjének. „Ha a keresztyén saját szerencséjének kovácsa akar lenni, bizonyosan az ujjára fog koppintani,” azt mondták a régi puritánok; és ebben nagy igazság van.
Bízzuk magunkat Isten vezetésére. Ha a gondviselés késik, várj te is, míg megérkezik.
Aki a gondviselést meg akarja előzni, az majd örülni fog, ha az ismét visszatérhet és utána futhat. „Én vezetlek téged és megmutatom neked az utat, melyen járj,” így hangzott Isten ígérete az Ő népéhez.
Azért hozzuk minden szükségünket Ő hozzá és mondjuk ezt: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Ne menj ki ma imakamrádból addig, amíg meg nem kérdezed az Urat.

„Minden enged hatalmának,
Szent az Ő akarata;
Segíteni készül annak Ő,
Kinek Benne bizalma van.”

„Akit nevezz el Jézusnak” (Máté 1,21)

Ha valaki előttünk kedves és drága, akkor minden rá vonatkozó dolog fontossá lesz nekünk.

Így az Úr Jézus Krisztus is minden igaz hívő előtt olyan fontos, hogy minden vele kapcsolatos dolog rendkívül becses neki. „Minden öltözeted mirha, aloé és kásia illatúak”, így énekelt Dávid, mintha a megváltónak még a ruhája is oly becsessé vált volna szent személye által, hogy azt szeretnie kellene.
Igaz az, hogy minden hely, melyet szent lábai tapostak, minden szó, mely nemes ajkáról elszállt, minden gondolat, melyet a szeretet szavai kifejeztek, kimondhatatlan értékkel bírnak előttünk. Sőt ez érvényes Krisztus nevére is, mindez igen kellemesen érinti a hívők füleit. Ha Ő a gyülekezet Urának, vőlegényének, barátjának neveztetik, vagy ha úgy említtetik, mint Bárány, aki a világ fundamentumának megvetése előtt a mészárszékbe lett szánva úgy, mint király, próféta vagy pap. Mesterünk nevei: Messiás, Immánuel, csodálatos, tanácsos, erős, hatalmas, hős – mind-mind olyan, mint a csepegő méz, melynek minden cseppje drága. Ha valami kedvesebb lehet minden névnél, úgy az nem lehet más, mint Jézus szívének csengése. Jézus? Ez az a név, mely a mennyei hárfákat kellemesen átlengi. Jézus! Ő az, aki örömeinket betölti. Ha egy név becsesebb minden név fölött, akkor az csakis ez a név lehet. Ez be van szőve énekeink szövegébe és dallamába.
Sok énekünk ezzel a névvel kezdődik és az éneklésre méltók között alig akad csak egy is, melyben elő ne fordulna. Ez örömünk summája.
Ez az a kellemes hang, melyet a mennyei harangok hallatnak. Szentelt ének egy szóban, tartalmában nézve tenger, rövidségét tekintve azonban csak egy csepp; hasonlíthatatlan két szótagú egyházi ének; az örökkévalóság öt betűből álló himnusza.

„Keljetek föl, menjetek innen” (Mikeás 2,10)

Folyton közelebb jön az az óra, amikor hozzánk is eljön, mint mindenkihez az a hit: „Kelj fel, menj ki a te házadból, melyben laktál, a városból, hol ügyed után jártál, családod és barátaid köréből. Kelj fel, lépj utolsó utadra.”
Mit tudunk mi ezen utazásról? Mit tudunk arról a helyről, ahova mennünk kell?
Olvastunk már felőle egyet-mást és a Szentlélek is kinyilatkoztat róla némely dolgot, de mégis milyen keveset tudunk az eljövendő országról! Annyit tudunk, hogy határánál egy fekete, rohanó folyam hömpölyög tova „melynek neve: halál”. Isten ezen akar átvezetni és megígérte, hogy velünk lesz. De mi lesz a halál után? Milyen csodálatos világ fog majd ámuló tekintetünk elé tárulni?
A dicsőségnek milyen szemlélése tűnik fel szemeink előtt? Onnan még soha senki sem jött vissza, hogy nekünk hírt hozott volna. De tudunk mégis eleget a mennyei országról, s éppen azért örömmel és vigaszsággal várjuk a hazahívást. A halál árnyékának völgyén át sötét az ösvény, mindazáltal nem félünk rálépni, mert tudjuk, hogy Isten e sötét völgyön is velünk van.
Azért nem kell félnünk a veszélytől. Búcsút kell vennünk mindentől, ami nekünk idelent kedves és becses volt, de az nem baj, mert az atyai házban Atyánk honába megyünk, ott van Jézus.
Ez a királyi „város, melynek fundamentuma van, melynek mestere és teremtője az Isten.”
Ez lesz az utolsó bevonulás, hogy örökké annál legyünk, akit szerettünk az Ő népével együtt: az élő Isten színe előtt.
Kedves keresztyén, gondolj gyakran a mennyre, mert az von tégedet felfelé és elfelejteti veled az út fáradalmait. E siralom völgye csak út a jobb hazába. 
A fájdalmak eme világa csak küszöbe a boldogság világának.

„Imádkozzatok mindenkor” (Efézus 6,18)

Milyen sok imánk szállt fel azóta, hogy imádkozni kezdtünk!
Első imánkban önmagunkért imádkoztunk, kegyelemért és bűneink eltörléséért esedeztünk Istenhez. Meghallgattattunk. Miután bűneinket eltörölte, mint valami felhőt, azután más kérelmeinkkel jöttünk Hozzá. Imádkoztunk a megszentelés, az Isteni vezérlet és megőrzés kegyelméért. Szorongatva éreztük magunkat a hit újabb bizonyosságáért, az ígéretek teljes elsajátításáért, a kísértések óráiban való szabadításért, hivatásunkban való megszilárdításért és a nyomorúságok idején szükséges segítségért. Szükségesnek éreztük, folyton kopogtatni Istennél, szívünk mindenféle kérelmeivel, mint valamely elzavarhatatlan koldus, kinek szükségei sohasem érnek véget. Valljátok meg Istennek gyermekei: ti sohasem lettetek volna képesek lelketek számára máshonnan nyerni valamit. Az a kenyér, amellyel lelketek táplálkozott, mennyből jött alá.
Az a víz, amelyet az ivott, az élő kősziklából fakadt, ez a kőszikla a mi Urunk Jézus Krisztus.
Lelketek önmagától sohasem vált volna gazdaggá. Ti Isten jóságának naponkénti vendégei vagytok, éppen azért és a szellemi és kegyelmi áldásokért esdő imáitok átláthatatlan sorozata emelkedett a menny felé. Szükségeitek számtalanok voltak, éppen azért a kegyelmi ajándékok is végtelenül megnövekedtek; amilyen sokféle volt kérelmetek, épp olyan számtalan a meghallgattatás.
Tehát nincs-e okod megvallani: „Áldott legyen az Úr, ki meghallgatja az én könyörgésemnek szavát!” Mert ahányszor imádkoztál, annyiszor meg is hallgattattál Istentől.
Meghallgatott a nyomorúság idején, megerősített és melletted állt akkor is, mikor megszégyenítetted csüggedéseid és kételyeid által a kegyelem trónja előtt.
Gondold meg ezt, hadd teljen meg a szíved Isten iránti hálával, aki kegyelmesen meghallgatta a te szegény, gyönge könyörgésedet. „Áldjad én lelkem az Urat és el ne felejtkezzél semmi jótéteményéről.”

„Az Atya elküldte a Fiát a világ üdvözítőjéül.” (1 János 4,14)

Kedves gondolat az, hogy az Úr Jézus Krisztus az Ő Atyjának akarata, kívánsága, tanácsa beleegyezése folytán jött e világba.
Az Atya küldte Őt, az emberiség megváltása végett. Könnyen elfelejtjük, hogy a három egy Isten személyei között való különbség dacára, a dicsőségre nézve nincs különbség közöttük.
Sok esetben megtörténik, hogy megváltásunk vagy legalább az abban megnyilatkozott szeretet mélységére való tekintettel, több dicsőséget tulajdonítunk az Úr Jézusnak, mint az Atyának.
Ez nagy tévedés. Hogyan történt az Úr Jézus földre jövetele?
Nem az Atya küldte-e Őt? Ha beszéde hatalmas és kedves volt, avagy nem az Atya tette-e ajkait olyan megnyerővé, hogy az újszövetség ékesen szóló hirdetője lenne?
Aki az Atyát, a Fiút és a Szentlelket úgy ismeri meg, amint ismernie kell, az egyik részére sem ismer el előnyt irántuk a szeretetben; látja őket Betlehemben, a Gecsemánéban és a Golgotán, egyenlőképen közreműködni a Megváltás munkájában. Keresztyén ember, bizalmadat teljesen és kizárólagosan az ember Jézus Krisztusba helyezted? Reménységed csupán Ő belé vetetted? Egyesültél vele? Akkor hidd el, hogy a mennynek Istenével egyesültél.

Amint az ember Jézus Krisztus testvéreddé lett és vele a legbensőbb közösségben élsz, úgy az által az örök Istennel is összeköttetésben vagy és a Jehova a te Atyád és barátod.
Belemerültél már valaha a Jehova szívében lévő szeretet mélységébe, melynél fogva elküldte fiát a kegyelem nagy művének keresztülvitelére? Ha nem, úgy ma vedd azt megfigyelés alá.
Az Atya küldte Őt! Forgasd ezt szívedbe. Gondolkodjál a felett, hogyan teszi Jézus Atyja akaratát.
Nézd a haldokló Megváltó sebiben az Atya szeretetét. Jézusra vonatkozó gondolataitokat hozzátok kapcsolatba az örök és dicsőséges Istennel, mert „az Úr akarta Őt megrontani és betegség alá vetni.”

„Isten szeretete” (Róma 8,39)

Hívő lélek, nézz vissza összes élményeidre és tekintsd át ezt az utat, melyen vezetett téged az Úr a pusztán keresztül.
Emlékezz meg arról, hogyan táplált és ruházott napról napra, eltűrte valamennyi illetlenséged, elnézte vágyódásod az Egyiptom húsos fazekai után és zúgolódásodat, hogyan nyitotta meg a kősziklát, hogy téged megitasson és táplált mennyei mannával.
Gondolj arra, hogy kegyelmét nyomorúságaidban hatalmasan bebizonyította, hogy vére kiengesztelés lett összes bűnödért, hogy az Ő vesszeje és botja vigasztalt téged. 

Ha tekinteted így az Úr szeretetére irányítottad a múltra nézve, akkor hiteddel figyeld meg szeretetét a jövőre nézve is.
Tudd meg, hogy Krisztus szövetsége és vére még sokkal többet foglal magában, mint amennyit a múltban láthatsz. Aki téged szeretett és kibékített nem szűnik meg soha szeretni és megbocsátani. Ő az Alfa és az Omega is Ő akar lenni. Ő az első, de egyszersmind az utolsó is. 

Azért légy nyugodt: ha majd egykor a sötét völgyben fogsz járni, ne félj a veszélytől, mert ott is veled van. Ha majd a Jordán hideg árjában kell állnod, nem kell félned és aggódnod, mert a halál nem választhat el téged az Ő szeretetétől, és ha bemész az örökkévalóság láthatatlan világába, nem kell remegned.
„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban”.
Nos, kedves lélek, nem hevíti ez fel szeretetedet? Becsesebbé teszi ez előtted Jézust? Nem lobbantja lángra-e szívedet a szeretet légkörének végtelen űrjén való átrepülés és nem kényszerít téged, hogy a te Uradba Istenedbe legyen minden élvezeted? 

Valóban, ha „Isten szereteté”-ről elmélkedünk és beszélünk, szívünk lángra gerjed és vágyódunk Őt jobban szeretni.

„Hozzád szeretet köti szívemet
Mit halál és sír nem törhet,
Az idő meg nem gyöngíthet;
Hozzád leszek hű,
Istenem mindig!”

„Annakokáért, atyámfiai adósok vagyunk” (Rómabeliekhez írt levél 8 rész 12. vers.)

Istennek mindnyájan adósok vagyunk, mint az Ő teremtményei; tartozunk neki szolgálni testünkkel, lelkünkkel és minden erőnkkel. Törvényének áthágása következtében adósai vagyunk az Ő igazságának, mégpedig oly nagy összeggel, melynek lefizetésére képtelenek vagyunk. A keresztyénről azonban el lehet mondani, hogy Isten igazságának semmivel sem tartozik, mert Krisztus az övéinek adóssággát teljesen kifizette, de aztán annál többel adós a hívő keresztyén az isteni szeretetnek. Adós vagyok az isteni kegyelemnek és a megbocsátásnak; de nem tartozom többé az Ő igazságának, mert nem számítja fel nekem többé azon tartozást, amely már kifizettetett. Krisztus mondta: „Elvégeztetett minden!” és ezzel bizonyítja, hogy népének összes adóssága egyszersmindenkorra töröltetett. Krisztus tökéletesen eleget tett az isteni igazságnak; a számla kiegyenlítetett, a kézírás a keresztre függesztetett, a nyugta aláíratott és így nem tartozunk többé az isteni igazságnak. De éppen azért, mert ilyen értelemben nem tartozunk többé Istennek, tízszerte nagyobb mértékben vagyunk adósok Neki.

Kedves keresztyén fontold meg ezt egy pillanatig. Mennyit köszönhetsz te Isten korlátlan jóságának! Mennyivel tartozol nagy szeretetének, mert Fiát érted halálra adta.

Gondold meg, mire kötelez téged megbocsátó kegyelme, mert bár tízezerszeresen meggyaláztad, mégis szeret téged oly bensőséggel, mint valaha.

Figyeld meg azt is, hogy mennyit köszönhetsz hatalmának, felkeltett téged a bűn halálából, megőrizte lelki életedet, megtartott a romlástól és számtalan tomboló ellenség között átvezetett a biztos ösvényre.

Gondolj arra is, mit köszönhetsz változhatatlan hűségének. Ezerszer is ingadoztál, de Ő változatlanul ugyan az maradt. Isten minden tulajdonságával szemben annyira el vagy adósodva, amennyire csak lehetséges. Istennek köszönheted saját létedet és mindenedet, azért add át magad Neki teljes élő áldozatul, ez az okos istentisztelet.

„Ezért, testvéreim, adósok vagyunk” (Róma 8,23)

Istennek mindnyájan adósok vagyunk, mint az Ő teremtményei; tartozunk szolgálni Neki, testünkkel, lelkünkkel és minden erőnkkel.
Törvényének áthágása következtében adósai vagyunk az Ő igazságának, mégpedig oly nagy összeggel, melynek megfizetésére képtelenek vagyunk.
A keresztyénről azonban el lehet mondani, hogy Isten igazságának semmivel sem tartozik, mert Krisztus az övéinek adóssággát teljesen kifizette, de aztán annál többel adós a hívő keresztyén az isteni szeretetnek. Adós vagyok az isteni kegyelemnek és a megbocsátásnak, de nem tartozom többé az Ő igazságának, mert nem számítja fel nekem többé azon tartozást, amely már kifizettetett. Krisztus mondta: „Elvégeztetett minden!” és ezzel bizonyítja, hogy népének összes adóssága egyszer s mindenkorra töröltetett. Krisztus tökéletesen eleget tett az isteni igazságnak; a számla kiegyenlítetett, a kézírás a keresztre függesztetett, a nyugta aláíratott és így nem tartozunk többé az isteni igazságnak. De éppen azért, mert ilyen értelemben nem tartozunk többé Istennek, tízszerte nagyobb mértékben vagyunk adósok Neki. Kedves keresztyén fontold meg ezt egy pillanatig.

Mennyit köszönhetsz te Isten korlátlan jóságának! Mennyivel tartozol nagy szeretetének, mert Fiát érted halálra adta. Gondold meg, mire kötelez téged megbocsátó kegyelme, mert bár tízezerszeresen meggyaláztad, mégis szeret téged oly bensőséggel, mint valaha.
Figyeld meg azt is, hogy mennyit köszönhetsz hatalmának, felkeltett téged a bűn halálából, megőrizte lelki életedet, megtartott a romlástól és számtalan tomboló ellenség között átvezetett a biztos ösvényre.
Gondolj arra is, mit köszönhetsz változhatatlan hűségének. Ezerszer is ingadoztál, de Ő változatlanul ugyan az maradt.
Isten minden tulajdonságával szemben annyira el vagy adósodva, amennyire csak lehetséges. Istennek köszönheted saját létedet és mindenedet, azért add át magad Neki teljes élő áldozatul, ez az okos istentisztelet.

Vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat.” (Zsidók 9,22)

„Ez a változhatatlan igazság hangja. Az ótestamentumi rendszer idején a bűn sohasem engesztelhetett ki vérontás nélkül. Ez áll még ma is: Engesztelés nélkül nincs bűnbocsánat.

Azért világos, hogy Krisztuson kívül nincs reménység számomra, mert nem létezik más vérontás, melyet bűneinkért való engesztelésnek lehet nevezni.
Hiszek Benne? Befecskendeztetett szívem az engesztelő áldozat vérével?
Abban minden ember egy nézeten van, tudni illik, hogy Jézusra szüksége van. Lehetünk bár jószívűek, tiszta erkölcsűek, szeretetre méltók vagy áldozatra készek, mindazáltal e szabály alól mégsem képezhetünk kivételt. A bűn nem távozik csekélyebb hatalom elől, melyet Isten állított a kegyelem zsámolyául. Milyen nagy kegyelem, hogy a megbocsátás ezen egyetlen útja előttünk nyitva van? Keressünk mást?
A külső keresztyénséggel megelégedő emberek, nem bírják felfogni a fölött való örömünket, hogy Krisztusért minden bűnünk megbocsáttatott, cselekedeteik, imáik és istentiszteletük vajmi kevés vigaszt nyújt nekik, így nem lehet valami nagy reményük, mert az egyetlen üdvöt elszalasztják, és vér nélkül keresnek bocsánatot. Szállj magadba lelkem és figyeld meg, hogy Isten igazsága a bűnt büntetés nélkül nem hagyhatja; lásd ez a büntetés teljesen az Úr Jézusra nehezedett; borulj le alázatos örömmel és csókolgasd annak drága lábait, ki saját vérével szerezte meg ezen engesztelést. A felébredt lelkiismeret hiába keres menedéket és vigaszt érzésekben és okoskodásokban; ezt megszoktuk a törvény szolgaságának Egyiptomában.
A bűnnel terhelt lelkiismeret számára egyetlen enyhülés a kereszten szenvedő Megváltóra való pillantásban található. „Vérben van az élet”, ezt mondja a lévitai törvény, ragaszkodjunk mi is azon bizonyossághoz, hogy az a hitnek, az örömnek és minden más kegyelemnek élete.

„Hittel szent vérére pillantva
Szívem bátorsághoz jutott;
A gazdag kegyelem forrása
A vér, mely értem ontatott!”

"Vérontás nélkül nem lészen bocsánat." (Zsid. 9,22)

Ez a változtathatatlan igazság hangja. Az ótestamentomi rendszer idején a bűn soha nem engesztelhetett ki vérontás nélkül. Ez áll még ma is: Engesztelés nélkül nincs bűnbocsánat.
Azért világos, hogy Krisztuson kívül nincs reménység számomra, mert nem létezik más vérontás, melyet bűneinkért való engesztelésnek lehetne nevezni.
Hiszek Benne? Befecskendeztetett szívem az engesztelő áldozat vérével?
Abban minden ember egy nézeten van, t.i. hogy Jézusra szüksége van.
Lehetünk bár jószívűek, tiszta erkölcsűek, szeretetreméltók vagy áldozatkészek, mindazonáltal ezen szabály alól mégsem képezhetünk kivételt. A bűn nem távozik csekélyebb hatalom elől, melyet Isten állított a kegyelem zsámolyául. Mily nagy kegyelem, hogy a megbocsátás ezen egyetlen útja előttünk nyitva van? Keressünk mást?

A külső keresztyénséggel megelégedő emberek, nem bírják felfogni afölött való örömüket, hogy Krisztusért minden bűnünk megbocsáttatott. Cselekedeteik, imáik és istentiszteletük vajmi kevés vigaszt nyújt nekik, így nem lehet valami nagy reményük, mert az egyetlen üdvöt elszalasztják és vér nélkül keresnek bocsánatot.
Szállj magadba lelkem és figyeld meg, hogy Isten igazsága a bűnt büntetés nélkül nem hagyja; lásd ez a büntetés teljesen az Úr Jézusra nehezedett; borulj le alázatos örömmel és csókolgasd annak drága lábait, ki saját vérével szerezte meg ezen engesztelést. A felébredt lelkiismeret hiába keres menedéket és vigaszt érzésekbe és okoskodásokban; ezt megszoktuk a törvény szolgaságának Egyiptomában.
A bűnnel terhelt lelkiismeret számára egyetlen enyhülést a kereszten szenvedő Megváltóra való pillantásban található. "Vérben van az élet," ezt mondja a lévitai törvény, ragaszkodjunk mi is azon bizonyossághoz, hogy az a hitnek, az örömnek és minden más kegyelemnek élete.

"Hittel szent vérére pillantva
Szívem bátorságra jutott;
A gazdag kegyelem forrása
A vér, mely értem ontatott!"

„Énekelni fogok az ÚR útjairól” (Zsoltárok 138,5)

A keresztyének énekelni kezdenek az Úrnak útjai felől, mivel a kereszt tövénél megszabadultak nehéz terhüktől. Az angyalok éneke sem hangzik olyan kedvesen, mint az elragadtatás első dicséneke, mely Isten gyermeke lelkének mélyéből fakad akkor, amikor békét talál. Tudjátok mit ír erről Bunyan „Zarándok útja” című művében: „Midőn a szegény zarándok megszabadult terhétől, a kereszt tövénél ujjongott, ugrándozott örömében és énekelve folytatta útját tovább:

Oh, áldott szent kereszt
Üdvösség kútfeje,
Oh, ember! Érettem
Szégyennel illetve!”

Hívő lélek, emlékszel arra az órára, amikor láncaid lehulltak? Emlékszel még ara a helyre, ahol az Úr Jézus feléd közeledett és azt mondta: „Öröktől fogva szerettelek téged, eltörlöm a te hamisságodat, mint a felhőt és a te bűneidet, mint a ködöt. Bűneidről soha meg nem emlékezem.” Ó, milyen boldog idő, amikor az Úr Jézus elveszi a bűnadósságot. Mikor az Úr első ízben megbocsátotta bűneimet, annyira fokozódott örömöm, hogy ugráltam és táncoltam. Mikor hazafelé mentem abból a házból, ahol szabadulásom felől bizonyossá lettem, arra éreztem magamat kötelezve, hogy megmentésem történetét az utca kövezetének is hirdessem. Szívem annyira telve volt örömmel, hogy minden lehulló hópehelynek szerettem volna beszélni Jézus csodálatos szeretetéről, aki egyik leggonoszabb ellenfelének eltörölte bűneit. De nem csak a keresztyéni élet kezdetén van sok okuk a hívőknek énekelni, amíg e földön zarándokolnak, folyton találnak okot arra, hogy az Úrnak utjai felől énekeljenek. Az Úr állandó hűsége felől szerzett tapasztalataik az alábbi nyilatkozatra kényszerítik őket: „Áldom az Urat minden időben, mindenkor az Ő dicsérete az én számban van.” Azon légy testvérem, hogy még ma magasztald az Urat!

„Míg e földön zarándokolunk,
Folyton téged magasztalunk”

„És éneket mondanak az Urnak útjai felöl” -(Zsoltárok könyve 138. rész 5. vers)

A keresztyének énekelni kezdenek az Úrnak útai felől, mivel a kereszt tövénél megszabadultak nehéz terhüktől. Az angyalok éneke sem hangzik olyan kedvesen, mint az elragadtatás első dicséneke, mely Isten gyermeke lelkének mélyéből fakad akkor, amidőn békét talál.
Tudjátok mit ír erről Bunyan „Zarándok Útja” című művében:
„Midőn a szegény zarándok megszabadult terhétől, a kereszt tövénél ujjongott, ugrándozott örömében és énekelve folytatta útját tovább:

Oh, áldott szent az Úr
Üdvösség feje,
Oh, ember! érettem
Szégyennel illetve!”

Hívő lélek, emlékszel arra az órára, midőn láncaid lehulltak? Emlékszel még azon helyre, hol az Úr Jézus feléd közeledett és azt mondotta: „Öröktől fogva szerettelek tégedet, eltörlöm a te hamisságodat, mint a felhőt és a te bűneidet, mint a ködöt.
Bűneidről soha meg nem emlékezem örökké.” Ah, mily boldog idő, midőn az Úr Jézus elveszi a bűnadósságot.
Mikor az Úr első ízben megbocsátotta bűneimet, annyira fokozódott örömöm, hogy ugráltam és táncoltam.
Mikor hazafelé mentem azon házból, hol szabadulásom felől bizonyossá lettem, arra éreztem magamat kötelezve, hogy megmentésem történetét az utca kövezetének is hirdessem.
Szívem annyira telve volt örömmel, hogy minden lehulló hópehelynek szerettem volna beszélni Jézus csodálatos szeretetéről, ki egyik leggonoszabb ellenfelének eltörölte bűneit.
De nem csak a keresztyéni élet kezdetén van sok okuk a hívőknek énekelni, amíg e földön zarándokolnak, folyton találnak okot arra, hogy az Úrnak utai felől énekeljenek; az Úr állandó hűsége felől szerzett tapasztalataik az alábbi nyilatkozatra kényszeríti őket: „Áldom az Urat minden időben, mindenkor az Ő dicsérete az én számban vagyon.”
Azon légy testvérem, hogy még ma magasztald az Urat!

„Míg e földön zarándoklunk,
Folyton téged magasztalunk”