Folyton közelebb jön az az óra, amikor hozzánk is eljön, mint mindenkihez az a hit: „Kelj fel, menj ki a te házadból, melyben laktál, a városból, hol ügyed után jártál, családod és barátaid köréből. Kelj fel, lépj utolsó utadra.”
Mit tudunk mi ezen utazásról? Mit tudunk arról a helyről, ahova mennünk kell?
Olvastunk már felőle egyet-mást és a Szentlélek is kinyilatkoztat róla némely dolgot, de mégis milyen keveset tudunk az eljövendő országról! Annyit tudunk, hogy határánál egy fekete, rohanó folyam hömpölyög tova „melynek neve: halál”. Isten ezen akar átvezetni és megígérte, hogy velünk lesz. De mi lesz a halál után? Milyen csodálatos világ fog majd ámuló tekintetünk elé tárulni?
A dicsőségnek milyen szemlélése tűnik fel szemeink előtt? Onnan még soha senki sem jött vissza, hogy nekünk hírt hozott volna. De tudunk mégis eleget a mennyei országról, s éppen azért örömmel és vigaszsággal várjuk a hazahívást. A halál árnyékának völgyén át sötét az ösvény, mindazáltal nem félünk rálépni, mert tudjuk, hogy Isten e sötét völgyön is velünk van.
Azért nem kell félnünk a veszélytől. Búcsút kell vennünk mindentől, ami nekünk idelent kedves és becses volt, de az nem baj, mert az atyai házban Atyánk honába megyünk, ott van Jézus.
Ez a királyi „város, melynek fundamentuma van, melynek mestere és teremtője az Isten.”
Ez lesz az utolsó bevonulás, hogy örökké annál legyünk, akit szerettünk az Ő népével együtt: az élő Isten színe előtt.
Kedves keresztyén, gondolj gyakran a mennyre, mert az von tégedet felfelé és elfelejteti veled az út fáradalmait. E siralom völgye csak út a jobb hazába.
A fájdalmak eme világa csak küszöbe a boldogság világának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése