„Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már!”

- (Énekek Éneke 2,10)

Íme, Szerelmesemnek hangját hallom! Velem beszél! Derült ég mosolyog alá a föld ábrázatára és Ő nem hagy engem szellemi szunnyadozásban heverni, amikor körülöttem az egész természet felébredt téli álmából. Ezt kiáltja felém: „Kelj fel”, s igaza van, mert már régen nyugszom a világi élvezetek húsos fazekainál. Ő feltámadt, én is feltámadtam Általa, miért tapadnék tehát mégis a porhoz?

A földi szeretetből, kívánságból, várakozásból és reménységből óhajtok Hozzá felemelkedni. E kedves névvel szólít meg engem: „én Mátkám” és szépnek tart engem. Ez hatalmas ok arra nézve, hogy felkeljek. Ha engem úgy dicsér és barátjának tart, hogyan tartózkodhatnék tovább Kédár sátoraiban és keresnék rokonias barátot az emberek fiai között? 

Azt mondja nekem: „Jöjj már”. Minden önző, aljas, világi és bűnös kívánságtól mindinkább távolabb hív, sőt a külső világi jámborságtól is, mely nem ismeri Őt és semmi köze sincs egy magasabb élet titkaihoz, ettől szintén el akar vonni. Ez a hívás nem is hangzik keményen fülemnek, mert mi bilincseljen engem, míg a hiúságok és bűnök e pusztájához? 

Ó Uram, én szeretnék és akarnék menni, de körül vagyok zárva tövisektől, melyektől nem tudok szabadulni, úgy, ahogyan szeretnék. Ha lehetséges volna, szeretném, ha sem szemem, sem fülem, sem szívem nem volna a bún részére. Te hívsz magadhoz, mondva: „Jöjj már”, s ez valóban dicső hívás. Hozzád jönni annyi, mint hazajönni a száműzetésből, kikötőbe érkezni a tomboló viharból, nyugalomra térni a nehéz munka után, kívánságom célját és minden vágyam tetőpontját elérni. 

De Uram, hogyan emelheti fel magát a kő, s hogyan jöhet fel a göröngy egy rettenetes gödörből? 

Ó vonj és emelj fel engem! A te kegyelmed képes erre. Küld el Szentlelkedet, hogy az gerjessze szívemben a szent szeretet lángját, úgy feljebb-feljebb emelkedhetem, míg végre az életet és az ideigvalóságot mögöttem hagyva, Hozzád jutok.

„Szeret, tied vagyok,
Örökké az maradok!”

„Izráel fiai mindnyájan zúgolódtak” (4 Mózes 14,2)

Elégedetlenek és zúgolódók manapság is vannak a keresztyének között éppen úgy, mint egykor a pusztában Izrael fiai között. Vannak olyanok, akik minden vesszőcsapásnál hevesen kikelnek a fájdalmas fenyíték ellen. Kérdezik: „Miért vagyok ilyen keményen megpróbálva? Mit tettem, amiért ezt a nehéz fenyítéket megérdemeltem?”. Egy szavam van hozzád, te elégedetlen! Miért akarsz zúgolódni mennyei Atyád fenyítéke ellen? Lásd, milyen lázadó voltál és mégis megbocsátott! Bizonyára bölcsessége folytán, ha most jónak látja, hogy téged fenyítsen, nem kellene panaszkodnod. S egyáltalán vagy-e oly keményen fenyítve, ahogy azt bűneid miatt megérdemelnéd? Tekints a lelkedben lakozó romlásra, akkor nem fogsz tovább csodálkozni azon, hogy annak teljes kiűzéséhez annyi sok vesszőcsapásra van szükséged. Próbáld ki önmagadat a próbakövön és látni fogod, mennyi a salak aranyodba vegyítve, és mégis túl melegnek tartod ezt a tüzet a benned rejtőzködő tisztátalanságok kiolvasztására? Nem bizonyíték-e a te elégedetlen és lázadó természeted amellett, hogy szíved még nem lett megszentelve teljesen? Nem szükséges a fenyíték? De ha te zúgolódni akarsz a fenyítő kéz ellen, akkor vigyázz magadra, mert a lázadók pórul szoktak járni! Isten mindig kétszeresen fenyíti gyermekeit, ha az első csapást nem viselik el türelmesen. Azonban egyet tudnod kell: „hogy Ő nem szíve szerint ver, sem bánattal nem illeti az embernek fiait.” Minden fenyítéke szeretetből származik, hogy téged megtisztítson és magához vonjon. Az biztosan segít fenyítékét megadással viselni, ha képes vagy Atyád kezét megismerni. „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, valakit fiává fogad”. Ha a dorgálást elszenveditek, az Isten ő magát nektek ajánlja, mint fiainak; mert kicsoda olyan fiú, akit az Atya meg nem dorgál? „Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa”. „Se pedig ne zúgolódjatok, miképpen ő közülük zúgolódnak némelyek, és elveszének a pusztító által.”

„És mindemellett mi erős kötést szerzünk.” (Nehémiás 9,38)

Lelki élményeink terén vannak alkalmak, amikor teljes joggal saját javunkra megújítjuk Istennel való szövetségünket.

Nagy betegségből való felgyógyulás után, amikor életéveink újabb évsorozattal megtoldódnak, mint egykor Ezékiás királynak, ne mulasszuk el a hálaadást. 

Valamely nyomorúságtól való megszabadítás után, mikor újabb örömökkel leszünk megajándékozva, újból a Golgotára a kereszt alá kell menekülnünk, hogy ott Isten iránti odaadásunkat megújítsuk. 

De kiváltképpen akkor tegyük ezt, ha valamely bűnünk által a Szentlelket megszomorítottuk, vagy az Úr ügye meggyaláztatott viselkedésünk által. Ilyenkor a vérre nézzünk, mely minket fehérebbé tehet a hónál és szenteljük magunkat újból az Úrnak. 

De ne csak megpróbáltatásaink és szenvedéseink ösztönözzenek minket az Úr iránt való odaadásunk megújítására és megerősítésére, hanem jólétünk is serkentsen arra. 

Ha valamikor olyan gondviselésben részesülünk, hogy kénytelenek vagyunk felkiáltani: „Ez magasztos kegyelem!”, akkor nekünk, akiket Istenünk megkoronázott, viszont meg kell Őt koronáznunk. Hordjuk össze az Isten országának kincseit, melyek szívünk kincstáraiban fel vannak halmozva, hadd nyugodjék itt szeretetünknek királyi ékességekkel díszített trónján. 

Ha meg akarnánk tanulni jólétünkből hasznot húzni, akkor nem válna szükségessé részünkre oly sok kemény megpróbáltatás. Ha mi egy csókból képesek volnánk minden abból származható jót magunkévá tenni, akkor nem volna szükséges olyan gyakran a vesszővel való fenyítés. Nyertünk-e nem rég olyan áldást, melyet alig mertünk volna remélni? 

Magas kősziklára állított az Úr? Énekelhetünk a kegyelem gazdagságáról? 

Akkor itt az ideje, hogy megragadjuk kezünkkel az oltár szarvát és mondjuk: „Kötözz meg itt engem, örökké tartó szereteted kötelével”. Ha újabb ígéretek teljesülésére van szükségünk, úgy azt is kell kérnünk, hogy régi fogadalmainkban szégyent ne valljunk. 

Kössünk Vele ma Jézus szenvedéséért erős szövetséget, melyre hálával és köszönettel gondoljunk.

„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él.” (Jób 19,25)

Jób vigaszának magva e szavakban rejlik: „az én Megváltóm”, abban az igazságban, hogy a Megváltó él. Igen! Milyen üdvös dolog az élő Krisztushoz ragaszkodni! Előbb tulajdonjogunknak kell lenni hozzá, csak azután örvendhetünk Ő benne. Mi hasznom van az aranyraktárakban letett aranyokból? Az emberek Peruban is koldusok, Kaliforniában is koldulnak kenyérért. 

Az arany csak akkor segít ki szükségemből, ha az erszényemben van, és akkor csillapítja éhségemet, ha kenyeret veszek belőle. Mit érnék egy olyan Megváltóval, aki nem váltott meg engem? 

Mit használna nekem egy bosszúálló és megtorló, ha nem volna hajlandó életemet megvédeni és véremért bosszút állni? Ne lankadj meg addig, míg nem mondhatod hit által: „Igen, az én élő Megváltómra bízom magamat; Ő az enyém, tehát ragaszkodom Hozzá.” 

Talán még gyengének érzed kezed, mellyel Őt fogod, és nem mered mondani: „Az én megváltóm él”. Ha azt hiszed, hogy ez merészség volna, ó gondold meg: ha hited csak akkora, mint egy mustármag, már akkor jogod van ezt mondani. 

Azonban van még egy szócska, mely Jób erős hitére nézve nagyon jellemző: „Mert én tudom”. 

Ha valaki azt mondhatja: „remélem, hiszem”, már az is vigasz. Ezrek vannak Jézus seregében, akik ennél aligha jutnak valaha tovább. De ha a vigaszt a maga teljességében akarod megragadni, akkor azt kell mondanod: „Tudom”. A ha, de és talán gyilkosai minden vigasznak és békességnek. 

A kísértések idején rettenetes a kételkedés. Lódarazsak módjára mardossák a lelket! Ha valaha attól tartok, hogy Krisztus nem az enyém, akkor a halál epéje ecettel van keverve, de tudom, hogy Jézus értem él, így a sötétség sem sötétség nekem; az éjszaka is világossággá válik körülöttem. 

Bizonyára, ha Jób már akkor Krisztus eljövetele és megjelenése előtt sokkal korábban mondhatta: „Tudom”, akkor nekünk még nagyobb bizonyossággal kellene ezt hirdetnünk. 

Isten mentsen attól, hogy bizonyosságunk megcsaljon bennünket. Lássunk jól utána, hogy hitünknek mozdíthatatlan alapja legyen, nehogy hiábavaló reményre építsünk. 

Az én Megváltóm egy élő Megváltó: ez kimondhatatlan öröm!

„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (1 Korintus 11,24)

Ebből majdnem az tűnik ki, mintha a keresztyének elfelejtkeznének Krisztusról! Nem lett volna szükséges ez a szeretetteljes intés, ha nem forgott volna fenn az a rettenetes feltevés, hogy emlékezetünk hűtlenné lehet hozzánk. Ez nem alaptalan feltevés sajnos! 

Tapasztalatunk határozottan igazolja annak nemcsak lehetőségét, hanem vádolására méltó valóságát is. Szinte lehetetlennek látszik, hogy azok, akik megbékültek a megöletett Bárány vére által és örökkévaló szeretettel Istennek Fiától szerettettek, hogy felejthetnék kegyelmes Megváltójukat. 

De bármily idegen hangzású is ez a fülnek, mégis nagyon szembe tűnik, ha megengedjük magunknak e bűntény letagadását.

„Hogy felejthetném Azt el,
Ki mindig gondol rám!”

Elfelejteni Azt, ki drága vérét ontotta bűneinkért, elfelejtkezni Arról, ki szeretett minket halálig! Lehetséges volna ez? Igen, ez nemcsak lehetséges, hanem a lelkiismeret megvallja, ez mindnyájunknál egy igen szomorító hiba, hogy Neki csak, mint idegen vándornak alkalmilag adunk egy éjszakára szállást. Ő, ki emlékezetünk állandó lakója kellene, hogy legyen, csak futólagos látogató abban. A kereszt, melynél az emlékezetnek minden valószínűség szerint időzni kellene, ahol a közönyösségnek ismeretlen idegennek kellene maradni, a háládatlan feledékenység lépteitől lesz beszennyezve. Nem bizonyítja-e lelkiismeretetek, hogy ez úgy van? Nem vagytok-e kénytelenek beismerni, hogy Jézust gyakran elfelejtitek? Más teremtmény foglalja el szíveteket. 

Arra pedig nem gondoltok, akire gyöngédségeteket irányítani kellene. A földi foglalkozás veszi igénybe gondolataitokat, holott szemeiteket folyton a keresztre kellene irányítani. 

A világ szakadatlan zaja, a múlandókra való állandó figyelem az, ami elvonja a lelket Krisztustól. Mialatt az emlékezet egy mérges gyomnak nagyon készségesen ad helyet, azalatt elhervasztja Sáronnak rózsáját. 

Tegyük azt kötelességünkké, hogy Jézusra, a mi Barátunkra emlékeztető égi nefelejcset tűzzük szívünkre, s ha más valamivel fel is hagyunk, de Ő hozzá mindig ragaszkodjunk.

„Hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon” (Zsidók 2,14)

Istennek gyermeke, a halál elveszítette fullánkját, mert az ördögnek a halál feletti hatalma megtört. Így hát ezután ne félj a haláltól. Kérj a Szentlélek Istentől kegyelmet, hogy egészséges ismeret és Megmentőd halálába helyezett erős hit által erősítsen meg téged e félelmes órák idejére.

Ha folyton a golgotai kereszt alatt élsz, akkor örömmel tekinthetsz halálod órája elé és üdvözölheted, amikor jön, hogy részedre a végtelen gyönyör tengerét hozza. 

Az Úrban meghalni öröm; Jézusban elszunnyadni nagy kegyelem. A halál nem száműzetés többé, hanem visszatérés a száműzetésből, hazatérés a sok hajlékba, hogy előrement szeretteink időznek és várnak ránk. 

A mennyben lévő megdicsőült lelkek és e földön küzdő szentek közötti távolság ugyan csak nagynak látszik, azonban nem így van. Nem vagyunk messze otthonunktól, egyetlen egy szempillantás elég, hogy oda jussunk. A vitorla ki van feszítve, a lélek a mélység fölött lóg. 

Meddig tart az utazás? Mennyi borzalmas szélviharnak kell előrenyomni a vitorlát, míg hajónk, majd bevonulhat a béke kikötőbe? Meddig kell a léleknek fel, s alá hányattatni a haboktól, míg majd eléri a partot, ahol ismeretlen a vihar? A válasz így hangzik: „A testen kívül, az Úrnál”. Alig hagyta el a hajócska a partot, máris a mennybe érkezett. Csak a vitorlákat készítette fel, s már odaát van, mint egykor az a hajócska, mely a Galileai tengeren sokat szenvedett a vihartól. 

Az Úr Jézus csak ezt mondta: „Hallgass, némulj meg!” és azonnal elérték a partot. Ne gondold, hogy hosszú időszak van a halál pillanata és az örök dicsőség között, mihelyst becsukódnak a szemek ezen a földön azonnal felnyílnak a mennyben. A tüzes lovak és a tüzes kocsi egy pillanatig sem időznek útközben. Nos, Istennek gyermeke, miért kell ezután félned a haláltól, hiszen látod, hogy Urad és Megváltód halála által megtöretett a halál átka és fullánkja?

A halál most már csak a Jákób létrája, melynek egyik vége a sötét sír fenekén áll, a felső vége pedig az örökkévalóság dicsőségébe ér fel.

„A vörös zsinórt pedig rákötötte az ablakra.” (Józsué 2,21)

Ráháb az ő családjának megmentését illetőleg, hitt a kémek ígéretének, akiket Izrael Istene küldötteinek tekintett. Hite együgyű és szilárd volt, de egyszer s mind engedelmes is. A vörös fonál kikötése az ablakra önmagában véve nagyon közömbös dolog volt, de Ráháb mégsem merte azt elmulasztani. Jöjj lelkem, tanulj meg itt valamit. Igazán figyelembe vetted-e Uradnak minden akaratát, habár némely parancsa előtted lényegtelennek is tűnt fel? Szemed előtt és szívedben van-e mindenkor az Istentől rendelt két szertartás – bemerítés és úrvacsora – mély jelentősége és megmaradsz-e azokban, amik azt bizonyítják neked, hogy Isten akarata szerintinek? Ha ezek felé közömbös vagy, akkor magad is eldöntheted, mennyi szeretet nélküli engedetlenség lakik még szívedben. Azért minden igyekezetetekkel azon legyetek, hogy feddhetetlennek találtassatok mindazokban, amelyek nektek lettek parancsolva, még ha az egy vörös fonálnak kikötése is.
Ráhábnak e tette, még fontosabb tanokra is figyelmeztet bennünket. Jézus drága vérébe vetettem-e teljesen bizodalmamat? Kikötöttem-e ablakomon kioldhatatlan kötéssel a vörös fonalat, hogy bizodalmam soha meg ne inoghasson? Vagy talán ki tudok nézni bűnöm holt tengerére, vagy reménységem Jeruzsálem felé fordul, anélkül, hogy szemem előtt tartanám a vért és annak áldásos hatását mindazon, amivel csak érintkezik? Egy olyan feltűnő színű fonalat, ha az az ablakban függ, az arra menőknek észre kell venniük. Milyen jó lesz, ha az engesztelő vér erejét életem láthatóan mutatja mindazoknak, akik engem látnak. Mi szégyellni való van ebben? Az emberek és az ördög sziszeghetnek miatta, mindazáltal ez a vér marad az én dicsekedésem és örömujjongásom! Lelkem, van Egy, aki láthatja a vörös fonalat, ha gyenge hitszemed nem is ismeri Őt fel. A bűntető Jehova látja azt és kikerül téged. Jerikó kőfalai leomlottak; Ráháb háza a kőfalban volt, de mégis érintetlen maradt. Természet szerint én is be vagyok építve az emberiség kőfalába, mégis el leszek rejtve, mikor majd bekövetkezik a nemzetség pusztulása. Én lelkem, kösd ki újra a vörös fonalat ablakodon, akkor téged kikerül és békességben fogsz lakni.

„Járultatok…a meghintésnek véréhez, mely jobbat beszél, mint az Ábel vére” (Zsidók 12,24)

Kedves olvasó, járultál már a ránk hintett vérhez? Nem arról van szó e kérdésben, hogy a keresztyén tanokat ismered-e, a kegyelmi eszközöket használod-e vagy, hogy bizonyos belső tapasztalatokhoz jutottál-e, hanem azt kérdem tőled, jöttél-e Jézus véréhez? 

Jézus vére minden élő jámborság életfolyama. Ha valóban Jézushoz jöttél, akkor tudjuk, hogyan történt az: a Szentlélek vezetett téged Hozzá szeretetteljesen. A ránk hintett vérhez minden érdem nélkül jöttél. Vétekkel megterhelten, elveszetten és segítség nélkül jutottál e vérhez, hogy az neked legyen ajándékozva, és egyes-egyedül csupán ez a vér a te halhatatlan reményed. 

Krisztus keresztjéhez remegő és reszkető szívvel jöttél, de milyen kellemesen hathatott rád, mikor Jézus vérének hangját észrevetted! Vérének csepegése úgy hangzik a föld bánkódó fiának, mint valami égi zene. Mi bűnnel teljesek vagyunk, de a Megváltó felszólít minket, hogy szemeinket emeljük fel Rá és mialatt vérző sebeiből látjuk egyik cseppet a másik után leesni, halljuk, hogy minden csepp beszél és kiállt! 

„Elvégeztetett minden; a bűnnek véget vetettem; örök megváltást hoztam létre.” Óh, Jézus vérének kedves szózata! Ha már egyszer ehhez a vérhez jöttél, akkor mindig visszatérsz oda. Életed Jézusra vetett pillantás lesz majd. Minden utad e szavakban fog összpontosulni: „Megyek Őhozzá.” 

Nem az a fő, hogy kihez jöttem, hanem hogy kihez jövök újból és mindig. Ha te már egyszer a ránk hintett vérhez járultál, akkor érezni fogod magadban annak szükségességét, hogy naponta jöjj ismét. Aki nem kívánkozik a naponkénti mosakodás után az még egyáltalán nem mosakodott meg. A hit érzi, hogy ez a nyílt forrás az ő öröme és üdvös előnye. 

Az előbbi tapasztalatok megbízhatatlan táplálékok a keresztyén lelkek számára. Csak úgy lelünk békét és örömet, ha most Krisztushoz jövünk. Ma ismét be fogjuk fecskendezni házunk ajtajának oldalait és küszöbeit. 

E vérrel megüljük a Megváltás Bárányának lakomáját és hisszük, hogy az öldöklő angyal el fog minket kerülni.

„Krisztusnak a vérén.” (1Péter 1,19)

A Golgotán Krisztus keresztje alatt állunk és látjuk drága vérének rózsaszín folyamát kezeiből, lábaiból és oldalából kifolyni. Ez a vér „drága”, mert engesztelő és megváltó ereje van. 

Az elválasztottak bűnei e vér által töröltettek el, a kegyelem gyermekei ez által lettek felmentve a törvény hatalma alól, megbékültek Istennel és egyesültek Vele. 

Krisztus vére „drága” megtisztító ereje folytán is, ez „tisztit meg minket minden bűnünkből”. 

„Ha a ti bűneitek vérpirosak volnának is, fehérek lesznek, mint a hó.” Jézus vére olyan fenségessé tesz minden hívőt, hogy folt, szeplő vagy hasonló dolog sem marad rajtuk. 

Ó, drága vér, mely minket megtisztít, roppant sok hamisságainkat elmossa és kedvessé tesz minket abban a Szerelmesben, nem tekintve a sok kihágást és tévelygést, melyekkel újból fellázadtunk Isten ellen! Krisztus vére nem kevésbé „drága” azért, mert megőrző ereje is van. 

A vérrel való befecskendezés által el vagyunk rejtve az öldöklő angyal elől. 

Emlékezzél meg arról, hogy megkíméltetésünknek valódi oka az, hogy Isten a vérre tekint. 

Ebben vigaszt találunk, ha a hit látása elhomályosul, mert Isten szeme mindenkor tiszta és átható marad. Krisztus vére „drága” nekünk megszentelő befolyása által is. 

Ugyan az a vér, mely bűneinket eltörli és megigazít, élteti és erősíti, teszi aztán az új embert olyan erőssé, hogy képes lesz a bűnt legyőzni és Isten parancsolatait teljesíteni. 

Nem létezik olyan erős indító erő a szentségre, mint az, amely Jézus szívéből és ereiből folyik. „Drága”, kimondhatatlan drága ez a vér, mivel legyőző erőt fejt ki. 

Meg van írva: „Diadalmaskodnak a Bárány vére által.” Miként volna az másként lehetséges? 

Aki Jézus Krisztus drága vérét fegyverül használja, és azzal megy a harcba, az legyőzhetetlen fegyverrel harcol. Jézus vére! Ennek jelenlétében meghal a bűn, a halál megszűnik halál lenni, mert megnyílik a menny kapuja. Jézus vére! 

Amíg az Ő erejébe vetjük bizalmunkat, Vele diadalról-diadalra jutunk.

„Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják.” (Zsoltárok 22,8)

Urunk szenvedésében nagy része volt a csúfolódásnak és gúnynak. Júdás meggyalázta a kertben, a főpapok és az írástudók kinevették és megcsúfolták; Heródes megvetette, a katonák és a szolgák szidalmazták és felháborító módon kegyetlenkedtek Vele. Pilátus és katonái mulattak királyságán és a kereszten minden oldalról a legborzasztóbb tréfák és a legcsúnyább gyalázó beszédek megmérgezett nyilai vették Őt körül. A gúnyolást és csúfolást mindig nehéz elviselni, de ha nagy bajokban vagyunk, még irgalmatlanabbul és kegyetlenebbül hat egész szívünk fenekéig.

Gondoljatok a megfeszíttetett Megváltóra a rettenetes halálgyötrelmektől és testi fájdalmaktól megkínzottra, azután gondoljatok arra a szívtelen tömegre; fejüket hajtogatták és piszkos gúnyjaikkal kínoztak egy szegény, szenvedő áldozatot! Mindenesetre a Megfeszítettben több valaminek kellett lenni, mint ők szemeikkel láthatták, mert különben az a nagy és eszeveszett tömeg nem tisztelte volna meg Őt oly egyhangúan megvetésével. Nem erős bizonysága e ez a gonosz világ önkárhoztatásának, hogy látszólag legnagyobb diadalának pillanatában sem tudta mással gyalázni a mindent legyőző Jóságot, ki a kereszten trónolt, mint feláldozó szeretete hűségének bebizonyításával?

Ó Jézus, Te „legmegvetettebb és legutálatosabb”, oly megutált, hogy ember előled elrejti arcát, hogyan vagy képes az emberekért meghalni, kik olyan kegyetlenül bánnak el Veled?
Ó, ez rendkívüli, isteni szeretet, mindenek feletti szeretet! Mi is megutáltunk Téged tudatlanságunk idején és újjászületésünk óta is újból megengedtük, hogy a világ, - a te ellenséged – szívünkben felülkerekedjen – és Te mégis vérzel, hogy sebeinket begyógyítsd és meghalsz, hogy nekünk életet adj! Ah, bárcsak számodra minden ember szívében készíthetnénk egy fenséges és magasztos trónt! Mi óhajtanánk dicsőségedet országokon és tengereken át hirdetni mindaddig, míg végre oly egy akarattal imádnának az emberek, mint amilyen egyhangúan megvetettek egykor!

„Ó Istennek szent Fia gúnyt és gyalázatot
Szenvedtél megvetést, szégyent s minden csúfságot!”

„Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim.” (Zsoltárok 22,15)

Látott-e valaha a menny és föld oly fájdalmas látványt? Lélekben és testben oly gyöngének érezte magát az Úr, mint a földre öntött víz. A kereszt felállítása és annak beerősítése a földbe, gyenge testét erősen megrázta, valamennyi izma elszakadt egymástól, idegei rettenetesen fel lettek izgatva, összes csontjai többé-kevésbé kificamodtak. Saját testének súlyától kínoztatva érezte, hogy hat hosszú és gyötrelmes órán át a kín minden pillanatban fokozódott. A kimerülés és testi gyengeség érzete roppant nagy volt. Saját maga előtt nem volt semmi más többé, mint merő nyomorúság és tehetetlen sínylődés. Mikor Dániel azt a nagy látást látta, így írja le érzéseit: „Elfogyatkozik az én lelkem…az én testemben…és az én fejem látásai megháborítanak engem”. 

Mennyivel inkább oka volt reszketni és rettegni a mi nagy Prófétánknak, mikor Isten haragjának rettenetességét látta és azt a haragot saját testében dühöngni érezte! Azokat az érzéseket, melyeket az Úrnak kóstolni és ízlelni kellett, mi nem volnánk képesek elviselni, a jótékony eszméletlenség könyörületére szorulnánk hasonló esetben; Ő azonban, mikor megsebeztetett, érezte teljes öntudattal a befúródó fegyvert; kiitta a poharat, megízlelte annak minden keserű cseppjét.

„Ah, azt a mi bűneink
És vétkeink okozták,
Amit tűrve értünk
Te helyettünk elhordoztál”.

Ha most a mi felmagasztalt Megváltónk trónja előtt vagyunk, emlékezzünk meg arról, hogy Ő részünkre ezt a trónt a kegyelem zsámolyává tette. Igyunk poharából lélekben, hogy erőt nyerjünk a ránk várakozó nyomorúságok idejére. 

Természeti testében minden tag szenvedett, azonképpen lelki teste – az Ő gyülekezete – minden egyes tagjának szintén részt kell venni szenvedéseiben. 

De valamint az Ő teste fájdalomból és szenvedésből sértetlenül jutott dicsőségre és hatalomra, szellemi teste is éppen úgy megy át sértetlenül a tüzes kemencén, a tűznek még szaga sem lesz rajta érezhető.

„Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben.” (Zsoltárok 22,15)

A mi dicsőséges Urunk az Ő lelkének rettenetes gondoskodása és felolvadása miatt szenvedett. Akinek öröm van szívében, az ki tud tartani szenvedéseiben, de ha a bátorság elszáll, ki bírja azt elviselni? 

A lélek nagy levertsége legnehezebb a szenvedések között, minden más semmi ahhoz képest. 

Méltán kiáltott a szenvedő Megváltó az Ő Istenéhez: „Ne távozz messze tőlem, mert a nyomorúság közel van és senki sincs, ki nekem segítene.” Sokkal nagyobb szüksége van az embernek Istenre akkor, ha szíve olvadozik testében a csüggedéstől, mint bármely más időben. 

Kedves testvér, gyere most velem a kereszthez és imádd alázatosan a dicsőség királyát, ki mélyebben merült bele a lelki nyomorba és a belső gyötrelmekbe, mint bárki közülünk. Figyeld meg, hogy Ő milyen alkalmas arra, hogy hű főpap legyen, ki részvéttel tud lenni gyengeségeinkben. 

Mindenekelőtt mindazok közöttünk, kiknek szomorúsága az Atya szeretete megvonásának érzésén alapszik, lépjenek bizalmas és benső közösségbe az Úr Jézussal. Ne adjatok helyet a kételkedésnek, mert Mesterünk részünkre minden homályon áthaladt már előttünk. Jóllehet lelkünket néha türelmetlenség és félelem kínozza, és majdnem elalél az Úr ábrázata fényének látása után való vágyódástól, de felüdülünk attól a kedves bizonyosságtól, hogy a mi nagy Főpapunk részvéttel van irántunk. Nyomorúságunk cseppjének el kell tűnni az Ő szenvedéseinek tengere elől. Épp ezért mennyivel magasabb fokra kellene emelkednie szeretetünknek! 

Törj elő, Jézus erős és mély szeretete, mint a tenger felemelkedik dagály idején, áraszd el minden erőmet, fullaszd bele bűneimet, sodord el gondjaimat, emeld fel földhöz bilincselt lelkemet és vidd Uram lábához. Hagyj ott engem, mint egy szegény, megtört csigát, melyet szeretete a tenger fenekéből sodort ki, mint érdemtelent és méltatlant, - csak azt szeretném Neki megsúgni, hogy vegye figyelembe hallgató füle az Ő szeretete hatalmas árjának gyenge visszhangját bennem, mely engem szeretett lábaihoz helyez, az én örök boldogságomra és üdvömre.

„Mint egy köteg mirha, mely keblemen nyugszik, olyan az én szerelmesem.” -(Énekek Éneke 1,13)

A mirha drágasága, jó illata, kedvessége, gyógyereje, tisztító és romlástól óvó hatása és az áldozatnál való alkalmazása miatt nagyon szép képlet gyanánt érvényesülhet az Úr Jézusra vonatkozólag.

De miért hasonlítjuk „egy köteg mirhához”? Először is azért, hogy azzal a teljesség legyen ábrázolva. Ő nem valami kevés, hanem egészen telt doboz. Nem csak egy levelecske vagy virág, hanem egész csokor. Krisztusban teljes elégség van szükségeink fedezésére.
Azért nem vonakodom, hanem elfogadom Tőle, amire szükségem van.
Barátunk „egy köteg”–hez hasonlít sokfélesége miatt, mert a Krisztusban nem csak egy szükséges dolog van, hanem „Ő benne lakozik az Istenségnek minden teljessége valóságosan”.

Amit csak kívánhatunk, Nála megvan. Vedd Jézust az Ő különböző tulajdonságai szerint, s megnyílik előtted lényének csodálatos gazdagsága: Ő próféta, pap, király, vőlegény, barát, pásztor.
Figyeld meg életét, halálát, feltámadását, mennybemenetelét, második eljövetelét. Nézd meg Őt erényeiben: szelídségében, önmegtagadásában, állhatatosságában, szeretetében, hűségében, igazságában, jogosságában. Ő mindig és mindenütt kincsek halmaza. Ő egy „köteg mirha”, megőrzésre méltó. Itt nem egyes, földre hullott, megtaposott levelek vannak, hanem összekötött mirha, melyet dobozban őriznek. Őt legnagyobb gazdagságunknak kell tekintenünk.

Szavát, akaratát nagyra kell becsülnünk. Rá vonatkozó gondolatainkat és Tőle nyert akaratunkat zár és lakat alatt kell tartanunk, nehogy az ördög eljőve, megraboljon bennünket. Az Úr Jézus „egy köteg mirha” az Ő feltűnő kiválósága folytán is. A hasonlat magába foglalja egy különös és kiszemelt kegyelem feltételezését. A világ fundamentumának lefektetése előtt el lett különítve Ő az övéi számára. Jó illatát azok részére tartotta fent, akik képesek a Vele való legbensőbb társaságra.

Boldog nép az, melyet az Úr bevont kegyelmi titkaiba, és amelynek adta és szentelte magát mindenekelőtt. Óh, milyen túláradóan boldog és szerencsés, aki mondhatja: „Mint egy köteg mirha, mely keblemen nyugszik, olyan az én szerelmesem.”

„A népnek és az asszonyoknak nagy sokasága követte őt, akik jajgattak, és siratták őt.” (Lukács 23,27)

A gyülevész nép között, amely Urunkat és Megváltónkat zajosan kísérte az igazságszolgáltatás helyére, volt néhány kegyelemben részesült lélek, akiknek keserű fájdalma jajgatásban és sírásban nyert némi könnyebbülést, - igen alkalmas gyászinduló volt a fájdalom ezen útján. 

Ha lelkem képes a Megváltóra gondolni, keresztjét ahogy cipeli a Golgota felé, akkor azokhoz az istenfélő nőkhöz csatlakozik és velük sír. Itt alapos ok van a sírásra. Olyan ok, amely jóval nagyobb, mint ahogy azt a gyászoló nők gondolták. Ők gyászolták a bántalmazott Ártatlanságot, az üldözött Lélekjóságot, a vérző Szeretetet, a halálra adott Szelídséget; de az én szívemnek még mélyebb és fájdalmasabb oka van a sírásra. Bűneim voltak a hóhérsegédek, amelyek a szent hátat megszaggatták és a vértől csepegő homlokot tövissel koronázták. 

Bűneim kiáltották: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” és adták fel drága vállára a keresztfát. Az Ő halálra adása bőséges ok az örökkévaló gyászra és fájdalomra, de, hogy én voltam az Ő gyilkosa, ezt több, végtelenül több mint hogy azt bármennyi szegény könnyzápor valaha kifejezhetné.
Hogy azok a nők miért szerették és miért siratták az Úr Jézust, az nagyon világos, de nekik sem lehetett nagyobb okuk a szeretetre és fájdalomra, mint az én tulajdon lelkemnek. 

A naini özvegyasszony a sírból kapta vissza fiát – én az új életre lettem feltámasztva. Péter anyósa lázból gyógyult meg – én pedig a bűn nehéz nyomorából. Mária Magdolnából hét ördögöt űzött ki – belőlem egész légiót. Mária és Márta gyakran fogadták szállásra – Ő most bennem lakik. Anyja hordozta Őt, bennem pedig alakot öltött a dicsőség reménységére. 

Tartozás tekintetében nem állok hátrébb a szent asszonyoknál, tehát a hálás gyászolásban sem akarok mögöttük maradni.



„Tőled el nem szakaszt többé semmi sem;
Tied leszek, mígnem ott örvend lelkem,
Hol szerelmedről örökké zengnek
Angyalseregek”.

„Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” (Lukács 23,31)

Bár sokféle alkalmazás merül fel e kérdés körül, mégis legközelebb az a gondolat férkőzik hozzánk, hogy Megváltónk ezzel azt akarta mondani: „Ha nekem, ki ártatlan vagyok, oly sokat kell szenvednem a bűnösökért, mi lesz akkor, ha a bűnös maga – a száraz fa – esik az élő Istennek kezébe?” 

Mikor Isten az Ő Fiát engesztelésül adta a bűnösökért, akkor nem kímélte Őt; mennyivel inkább nem fogja kímélni, a meg nem térteket és újonnan meg nem születetteket, ha azokat Krisztus nélkül találja. Lásd, bűnös, az Úr Jézust elvitték ellenségei, azonképpen elvisznek téged is gonosz ellenségeid arra a helyre, mely számodra lett készítve. Jézust elhagyta Isten, s ha Ő, aki csak értünk lett bűnössé, el lett hagyva, te nem sokkal inkább? 

Milyen rettentő kiáltás ez: „Éli, Éli, Lama Sabaktani!” De milyen szívszorító lesz majd a te kiáltásod, mikor te fogsz felkiáltani: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Mire ez lesz a felelet: „Mivel hívlak titeket és nem akarjátok, kiterjesztem az én kezeimet és senki nem gondol majd rá, hanem elfordítjátok arcotokat minden tanácsom elől és az én dorgálásomra nem figyeltek; én is a ti nyomorúságaitokon nevetek; megcsúfollak, mikor eljön az, amitől féltek”. 

Ha Isten saját Fiát nem kímélte, titeket még kevésbé fog kímélni! Milyen égető ostorcsapásokat fogtok érezni, ha majd a lelkiismeret mardosása fog rettegtetni benneteket! Gazdagok, vidámak és önigazultak, ki vágyna veletek hasonló helyzetben lenni, ha majd Isten ezt fogja mondani: „Kelj fel, fegyver, azon férfi ellen, ki engem megvetett, vágjad, hadd érezze annak kínját örökké!” Jézus megkötöztetett, bűnös, milyen szégyenre számíthatsz te? 

Azokat a fájdalmakat, melyek az értünk megáldoztatott Jézus fejére szálltak, nem vagyok képes szóval kimondani, azért a te lelkedre zúduló nyomorúságnak folyama és tengere még inkább megmondhatatlan, ha jelenlegi állapotodban halsz meg. Jézus Krisztus lelki gyötrelmeire, sebeire és vérére kérlek téged, ne vond fejedre a következő haragot! 

Bízz Isten Fiában, akkor nem fogsz elkárhozni!

„Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre.”

(Zsidók 13,13)

Jézus hordozta keresztjét és szembe ment szenvedéseivel a kapunk kívül.

Ha a keresztyén a bűn és e világ bálványozásának táborát elhagyja, azt nem azért teszi, mert egyedül akar lenni, hanem azért, mert az Úr Jézus is kiment a táboron kívül, a tanítványnak pedig követnie kell Mesterét. Krisztus „nem e világból való” volt. Élete és szavainak igazsága szünet nélkül a világgal való közösség ellen tanúskodtak. Hol lehetne valaha olyan szeretetre találni, mint az Ő határtalan szeretete az emberek fiai iránt és ennek dacára mégis „elkülöníttetett a bűnösöktől”. 

Hasonlóképen „kell Ő hozzá kimenni” tanítványainak is. Mint az igazság tanúbizonyságainak állást kell foglalniuk „a táboron kívül”. Késznek kell lenniük a keskeny úton való járásra, hős, hajthatatlan és oroszlánbátorságú szívvel kell rendelkezniük. Krisztust mindenekfelett szeretniük kell és azután az Ő igazságát; ezt a kettőt: Krisztust és igazságát, az egész világ fölött kell becsülnünk. Jézus akarja, hogy az Övéi „kimenjenek a táboron kívül” saját szentségük miatt. Miképp növekedhetnétek a kegyelemben és hogyan juthatnátok előbbre abban, míg a világhoz szabjátok magatokat? 

A szent élet és a világtól való elkülönülés jóllehet a szenvedés útja, de mégis az üdvösséghez vezető királyi országút. Igaz, hogy nehéz helyzetbe jutunk a világ megtagadásával, mert az minden nap újabb küzdelembe vezet, de mindamellett mégis boldog élet az. Krisztus harcosának öröméhez hasonló öröm nem létezik; az Úr Jézus oly kegyesen és nyájasan jelenik meg neki, s oly kedves felüdülést nyújt részére, hogy a naponkénti küzdelem és harc között több örömöt és békét élvez, mint mások nyughelyeiken. A szentség országútja a Krisztussal való közösség országútja. 

Csak úgy lehet reményünk az élet koronájának elnyerésére, ha az isteni kegyelem által képesekké lettünk Krisztust „követni a táboron kívül” is. 

A megszentelődés keresztje után jön a dicsőség koronája. A szempillantásig tartó szégyen és gyalázat gazdagon meg lesz jutalmazva örök tisztességgel az igazságért való tanúskodás arasznyi ideje egykor semminek tűnik fel előttünk, mikor már az Úrnál leszünk.

„Rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után.” (Lukács 23,26)

Simon kereszthordozásában annak a cselekedetnek a példázatát tekintjük, mely Krisztus gyülekezetére nemzedékről-nemzedékre lett bízva. A gyülekezet Jézus követésének a kereszthordozója. Kedves keresztyén, figyeld meg, hogy az Úr Jézus nem úgy szenvedett, hogy téged minden szenvedéstől felmentsen. Ő hordta keresztjét, de nem azért, hogy te a kereszt alól kibújhass, hanem, hogy annál könnyebben hordhasd azt. Krisztus kiszabadít a bűnből, de nem a gondokból; gondold meg ezt és készülj fel a türelemhez!

De vigasztaljuk magunkat azzal a gondolattal, hogy mi épp úgy, mint Simon is, nem a magunk keresztjét, hanem a Krisztus keresztjét hordozzuk. Ha jámborságodért szidnak és gyaláznak, ha isteni félelmedet kegyetlen gúny ítélete alá veszik, akkor jusson eszedbe, hogy ez nem a te kereszted, hanem Krisztus keresztje; s mily dicső dolog az Úr Jézus keresztjét hordozni!

Te a keresztet utána viszed. Ó, mily üdvös kíséreted van, ösvényeidet Urad lábnyomai jelzik. Utad meg van jelölve. Ez az Ő keresztje, ki előtted megy, mint a pásztor a juhai előtt. Vedd fel keresztedet és kövesd Őt.

Azt se feledd el, hogy ezt a keresztet vele együtt hordozod. Némelyek úgy vélik, hogy Simon a keresztnek csak az egyik végét vitte, nem az egész keresztet. Az nagyon lehetséges: Krisztus talán a nehezebb részét – a felső végét – magára vette, Simon pedig a könnyebb végét vihette. Nálad minden esetre így áll a dolog; te csak a könnyebb részét hordod a keresztnek, a nehezebb részt Krisztus hordozta.

Jóllehet, Simonnak a keresztet csak rövid ideig kellett hordozni, mindazáltal örök dicsőséget szerzett az neki. Az a kereszt is, melyet mi hordozunk, csak kevés ideig nehezedik ránk és azután nyerjük a koronát és a dicsőséget. Valóban, a keresztet kedvelnünk kell, ahelyett, hogy attól visszarettennénk, nagyra kell azt becsülnünk, mert az szerez nekünk örök és felfoghatatlanul értékes dicsőséget.

„Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Korintus 5,21)

Megkeseredett lélek, miért gyászolsz és sírsz? Bűneid fölött szomorkodsz? Akkor nézz fel tökéletes Uradra és Megváltódra s gondolj arra, hogy Ő benne tökéletessé lettél. Isten szemei előtt olyan tökéletes vagy, mintha soha sem vétkeztél volna, sőt mi több, az igazság Ura isteni öltözetet adott rád, úgy, hogy többel rendelkezel, mint emberi igazsággal, Isten igazságát tudhatod magadénak. Kedves keresztyén, ki a veled született bűnösség és gonoszság miatt gyászolsz, lásd, bűneid többé nem kárhoztathatnak. Megtanultad a bűnt gyűlölni, de egyszersmind azon ismerethez is jutottál, hogy a bűn többé nem a tied, azok Krisztus fejére lettek helyezve. Nem vagy többé magadra hagyatva, mert Krisztusban vagy elrejtve. Nem magadért vagy kedves, hanem a te Uradban és Üdvözítődben. Isten előtt már most épp úgy vagy tekintve, minden bűnösséged mellett, mint abban a boldog jövőben, amikor minden romlástól és nyomorúságtól megváltva, megdicsőülve fogysz állni trónja előtt. Kényszerítlek téged, vedd szívedre ezeket a dicső gondolatokat: tökéletessé lettünk a Krisztusban! Tehát „Ő benne tökéletes” vagy.

„Jézusnak vére s érdeme.
Ez lelkem ékes öltönye;
Istennél ezzel állok meg,
Ha egykor mennybe felmegyek.”

„Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk?” Keresztyén, ki „kedvessé lettél ama Szerelmesben” mitől kell még félned? 

Ragyogjon arcod a boldogságtól, élj Mestereddel! Járj a mennyei Jeruzsálem elővárosaiban, mert hamar eljön időd, amikor felemeltetsz oda, ahol Jézusod trónol és uralkodni fogsz az Ő jobbján, ahogyan Ő is Atyjának jobbjára ült. És minden azért lesz, mert az isteni Mester, „mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne”.

„Jézus azonban nem felelt egyetlen szavára sem”

(Máté 27,14)

Soha sem volt Ő takarékos a beszéddel, ha az emberiség java forgott szóban, de saját érdekében nem szólt egy szót sem. „Soha ember úgy nem szólt, mint ez az ember”, viszont: senki sem volt olyan hallgatag, mint Ő. Ez a figyelemreméltó hallgatás a tökéletes önfeláldozás jele volt.

Ezt bizonyítja az, hogy egyetlen egy szót sem használt arra nézve, hogy szent Személyének meggyilkolását megakadályozza, melyet bűneinkért adott oda áldozatul.

Annyira odaadta magát, hogy a legcsekélyebbet sem tette meg önmagáért, sem másoknak nem engedte meg, hanem hagyta magát megkötöztetni és leöletni, mint a bárány, mely nem nyitja meg száját és még nem is vonaglik kínzói előtt! Vagy a bűn menthetetlenségének jele volt ez a hallgatás? Mivel egyetlen egy szóval sem lehetett a bűnt szépíteni vagy menteni, azért Ő, ki annak teljes súlyát hordozta szótlanul állt bírája előtt. Nem a legjobb válasz-e a világ vádjaira a türelmes hallgatás? 

A nyugodt türelem némely vádat sokkal hatékonyabban cáfol meg, mint a magasztos beszéd. 

A keresztyénségnek legjobb védelmezői voltak az első idők vértanúi. 

Az üllő sok kalapácsot széjjeltör csupán az által, hogy azoknak ütéseit türelemmel viseli. 

Az Istennek Báránya hallgatása által nem mutat-e nekünk magasztos példát a bölcsességre? 

Ott, ahol minden szó újabb káromlásra ad alkalmat, a kötelesség parancsolja, hogy a bűnös lángoknak ne adjunk újabb tápanyagot. 

A kétnyelvűek és csalárdok, az alávalók és gonoszok ellentmondásba kerülnek, és mihamar megszégyenülnek; azért az igaz várhat rá, mi lesz belőle, nyugodtan maradhat és tapasztalni fogja, hogy a hallgatás bölcsesség.

Az Úr az Ő hallgatása által szembetűnően hozzájárult az ígéretek beteljesedéséhez is. 

Ha magát hosszasan védelmezi, az ellentétben lett volna a Jehova jövendölésével: „Mint a bárány, mely a mészárszékre vitetett, és mint a juh, mely nyírói előtt megnémul, azonképpen nem nyitja meg az Ő száját.” Nyugodtsága által bizonyította, hogy Ő az Istennek valódi Báránya. Légy velünk ó Jézus, hallattasd szeretetednek hangját szívünk csendjében.

„Csókoljon meg engem szája csókjaival!” (Énekek Éneke 1,2)

Néhány nap óta Megváltónk szenvedésének történetével foglalkozunk és a következő napokban is emellett fogunk időzni. 

A hónap elején olyan vágyat törekszünk kelteni magunkban az Úr iránt, mint amilyen egy kiválasztott jegyes szívében lángol. Nézd, hogyan fut Vőlegénye elé; nem használ bevezető szót; nevén se szólítja, hanem mindjárt azon kezdi, ami szívében van, s úgy beszél róla, mint akin kívül nem létezik más számára e világon. Milyen merész az Ő szeretete? 

Már az nagy nyájasság volt, mely megengedte, hogy egy könnyező, bűnbánó nő az Ő lábait drága kenettel megkenhette; bőséges szeretet volt az, mely azt megengedte, hogy a szelíd Mária az Ő lábaihoz üljön és tanuljon Tőle. De itt az erős és benső szeretet még nagyobb fokon reméli a vonzalom bizonyságát és várja a barátságnak bensőbb nyilvánulását. Eszter remegett Ahasvérus jelenlétében, de a menyasszony nem ismer félelmet a tökéletes szeretet boldogító szabadságában. 

Ha mi a szabadságnak azonos lelkét vettük, akkor mi is számíthatunk hasonló élvezetre. 

A csók a szeretetnek azon különböző megnyilvánulását jelzi, mely által a hívő Megváltójában boldognak és leírhatatlanul szerencsésnek érzi magát. A kiengesztelés csókját megtérésünk alkalmával kaptuk, mely oly édes volt, mint a csepegő méz. Az elfogadás csókjának helye még meleg homlokunkon, mivel tudjuk, hogy a mi cselekedetünk és lényünk kedvessé lett a kegyelem gazdagsága folytán. 

A naponként megújuló közösség csókja az, ami után mi folyton kívánkozunk napról-napra, míg végre az az elnyerés csókjává válik, mely a lelket gyönyörrel tölti meg.

 A hit a mi eljárásunk, az érezhető közösség azonban nyugalmunk. A hit az út, az Úr Jézussal való közösség pedig az a forrás, melyből merítve felüdíti magát a zarándok. 

Lelkünk barátja, oh, ne maradj hozzánk idegen; hadd közeledjen a te kegyelmednek ajka a mi könyörgésünk ajkához; hadd érintse teljességednek ajka a mi szegénységünknek ajkát, így a benső közösség csókja által teljes lesz a szeretet pecsétje.