„És ha látja a pap, hogy íme, elborította a poklosság annak egész testét: akkor ítélje tisztának a fakadékot.” 

(3 Mózes 13,13)

Különösnek látszik nekünk ez az intézkedés, mindazáltal nagy bölcsességen alapul.

Mert ha a betegség kiütött a bőrön, az azt jelentette, hogy a test természete gyökerében már egészséges. Mi is bélpoklosok vagyunk, megverve a bűn bélpoklosságával, ezért a bélpoklosok törvénye ránk is alkalmazható. Ha az ember látja, hogy ő teljesen elveszett, hogy a kárhozat alá esett, mivel tetőtől-talpig a bűn tisztátalansága borítja és nincs rajta többé egészséges rész; ha minden önigazságosságot megutál és az Úr előtt magát vétkesnek vallja, akkor Jézus vére és Isten kegyelme által tiszta. Elrejtett, nem érzett, ismeretlen bűnök képezik a valódi bélpoklosságot. 

De mihelyt a bűn belátva és átérezve lesz, megkapja a halálos csapást és az Úr kegyelmes szemekkel tekint az attól érintett lélekre. Nincs halálosabb az önigazságnál, nincs, ami nagyobb reményre jogosítana a töredelmességnél. Meg kell vallanunk, hogy nem vagyunk mások merő bűnnél, mert az a vallomás, mely kevesebbet állít, nem felel meg a teljes igazságnak. Ha a Szentlélek rajtunk működik és bűneink tudatára hoz, akkor nem lesz nehéz olyan vallomást tennünk, kitör az azonnal ajkunkon. Milyen vigaszt nyújt ez az ige azoknak, kik mélyen érzik bűneiket! A megbánt és megvallott bűn, lehetne az akármilyen csúnya és utálatos, soha nem száműzi az embert az Úr Jézus színe elől. 

Aki Hozzá jön, azt nem fogja kivetni. És ha az ember olyan becstelen volna, mint a gonosztévő lator, - oly tisztátalan, mint a nagy bűnös nő,— oly bősz, mint a tárzusi Saul, — oly kegyetlen, mint Manassé, — oly engedetlen, mint a tékozló fiú, mindazáltal a Megváltó szerető szíve gyönyörrel tekint rá, ha érzi, hogy teljesen beteg és megtisztítja, ha a megfeszített Krisztusban helyezi egyedüli bizalmát. Jöjj tehát Őhozzá, szegény, megterhelt bűnös!

„Óh, Úr Jézus, segíts nekem,
Még ma Hozzád menjen lelkem!”

„Hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, aki a Jézus hitéből való.” (Róma 3,26)

Megigazulván a hit által, békességünk van Istennel. Lelkiismeretünk nem vádol tovább bennünket.
Az igazság immár a bűnös javára dönt, nem ellene.
Az emlékezet mély bánattal tekint vissza a múltak bűneire, de a jövendő büntetéstől való félelem nélkül, mert Krisztus az Ő népének adósságát az utolsó fillérig kifizette és megkapta érte az isteni átadási elismervényt.

S ha isten olyan igazságtalan tudna lenni, hogy egy azon bűnért kétszeres fizetést kívánna, még akkor sem vettethetik soha a pokolra az a lélek, akiért az Úr Jézus, mint kezes meghalt.

Értelmünk előtt, mint világos alapigazság az, mit elhihetünk, hogy Isten igaz.
Érezzük, hogy annak úgy kell lenni. Ez először nagy rémületbe hoz minket. Nem csodálatos hát, hogy az Isten igazságában való ugyanaz a hitünk azután bizodalmunknak és békességünknek támpontjává lesz?
Ha Isten igaz, akkor nekem, mint bűnösnek, ki védelem és kezes nélkül állok, büntetést kellene szenvednem.
De Jézus helyettesít engem és elszenvedi értem a bűn büntetését. S most, mint olyan bűnös, aki Krisztusban van, soha sem lehetek megbüntetve, mert másként Isten nem volna igaz.

Természetét kellene megváltoztatnia Istennek előbb, hogy csak egyetlen lélek is - akiért az Úr Jézus kezeskedett - tapasztalhatná magán a törvény ostorát.
Minthogy tehát a hívő helyére lépett és a teljes engesztelési díjat kifizette az isteni büntető ítélet elhárítására mindazért, ami népét terhelte, így a hívő e diadalujjongásban törhet ki:

„Kicsoda vádolja az Istennek választottait?”
Isten nem, mert megigazította őket. Krisztus sem, mert Ő meghalt „sőt fel is támadt”.
Reményem nem azért virul, hogy talán nem volnék bűnös, hanem mivel olyan bűnös vagyok, akiért meghalt a Krisztus. Bizodalmam nem abban áll, hogy szent vagyok, hanem abban, hogy - habár szentségtelen vagyok - Ő az én igazságom.

Hitem nem azon nyugszik, ami vagyok, amit érzek vagy tudok, hanem azon, ami Krisztus, amit Ő tett, és amit még most is tesz értem.

„Megajándékozott minket ama Szerelmesben.”

(Efézus 1,6)

Milyen nagy kegyelem! Isten előtt való megigazulásunkat foglalja az magában, de ez az igevers a görög nyelvben még annál is többet jelent. Azt jelenti, hogy az isteni kedvtelés tárgyai vagyunk; sőt sokkal többet, hogy az isteni öröm és gyönyör tárgyai vagyunk.

Mily csodálatos, hogy mi szegény férgek, halandók, bűnösök, az isteni szeretet tárgyai lettünk!

De mindezek egyedül „ama Szerelmesben” vagyunk. Némelyek a keresztyének közül nagyon kevéssé értik meg ezt, mert azt gondolják, hogy belső élményeik által lettek kedvessé.
Ha lelkük eleven, ha reményük tündöklő, akkor gondolják, hogy kedvesek Isten előtt, mert olyan emelkedettnek, olyan mennyei érzelműnek, annyira felülemelkedettnek érzik magukat minden földieken! De ha lelkük a porig meg lesz alázva, az a félelem környékezi meg őket, hogy most már nem kedvesek az Örökkévaló szemei előtt. Óh, bárcsak érezhetnék, hogy sasként felzúgó szeretetük nem emeli és leverő szomorúságuk Atyjuknak színe előtt nem alacsonyítja le őket, hanem mindig egyforma kedvesek abban az Egyben, aki sohasem változik, Abban, aki örökké Istennek szerelmese, aki mindig tökéletes, akiben soha sincs egyetlen szeplő sem vagy valami ahhoz hasonló. 

Óh, mennyivel boldogabbak volnának, és sokkal inkább megdicsőítenék azzal Üdvözítőjüket! Kedves hívő lélek, azon örülj tehát, hogy „megajándékozott minket ama Szerelmesben”.

De te magadba nézel, és ezt mondod: „Itt semmi olyan nincs, ami Isten előtt kedves lehetne!”
De tekints fel Krisztusra és lásd, hogy Istennek minden kedvessége Őbenne lakozik, Isten minden bűnödet háta mögé vetette és kedvessé tett az Igazban.
Küzdened kell a bűnös romlottsággal és harcolnod a kísértések ellen, de már kedvessé tettek abban, aki a gonosznak minden hatalmát legyőzte.

A sátán kísért téged; légy jó bizalommal, nem ronthat meg, mert kedvessé lettél abban, aki megtörte a kígyónak fejét. Maguk a megdicsőültek sem kedvesebbek Isten előtt, mint te vagy. 

A különbség csak az, hogy azok a mennyben lettek kedvessé „ama Szerelmesben”, te pedig már idelent a földön kedvessé lettél a Krisztusban ugyanazon kegyelem szerint.

„Hozzátok őt hozzám.” (Márk 9,19)

Kétségbeesetten fordul el a megcsalódott szerencsétlen apa a tanítványoktól az isteni Mesterhez.

Fia nagyon nyomorult állapotban volt és minden eszköz és kísérlet balul ütött ki. 

De tüstént megszabadult a gonosztól ez a boldogtalan gyermek, mihelyt az apa hívő engedelmességgel hitt az Úr szavának: „Hozzátok őt hozzám!” 

A gyermekek Isten drága ajándékai, de sok aggodalmat és gondot okoznak. Szüleiknek vagy nagy örömöt szereznek vagy pedig súlyos fájdalommá válnak részükre. 

Betelhetnek az Isten Szellemével vagy pedig a gonosz szellem szállja meg őket. Az Isten igéje minden esetben mutat nekünk valami eszközt, mellyel minden rosszaságukból meggyógyulhatnak. „Hozzátok őt hozzám!” Ah, sokkal buzgóbban és hatásosabban kellene értük imádkoznunk, még kicsiny korukban! Már akkor bennük van a bűn, amely ellen imáinkkal kell küzdeni. Gyermekeinkért való fohászkodásunknak meg kell kezdődni, még mielőtt megszülettek volna e bűnös világra. Már gyermekségük idején elég szomorú jeleit fogjuk észrevenni annak a süketnéma szellemnek, mely az imának ellenáll és nem akar hallgatni Isten szavára az ő lelkükben, de az Úr Jézus mondja: „Hozzátok őt hozzám!” Azután ha naggyá lettek, talán bűnben úsznak, tajtékzanak és lihegnek az Isten iránti ellenségeskedésben; s ha majd szívünk megtörik a fájdalom és bánat miatt, emlékezzünk meg a nagy Mester szavairól: „Hozzátok őt hozzám!” Nem szabad megszűnni az imától, amíg ők még nem szűnnek lélegezni. Nincs reménytelen betegség, míg Jézus él.

Az Úr némelykor megengedi, hogy az övéi sarokba szoríttassanak, hadd tanulják meg tapasztalatból, mily nagy szükségük van Reá. Az istentelen gyermekek, kik elfajult szívükkel szembe való tehetetlenségünk tudatára ébresztenek, odaűznek minket az Erőshöz segítségért, ez pedig nagy áldással jár részünkre. De bármi legyen s mai kérelmünk, mint hatalmas folyó, vigyen az ki minket az isteni szeretet végtelen tengerére. Jézus hamar elveheti gondunkat. Az az Ő gyönyöre, ha bennünket vigasztal. Lássunk Hozzá, mert vár reánk és óhajtja, hogy Hozzá menjünk.

„És örvendezek bennük, ha jót cselekedhetem velük.”
(Jeremiás 32,41

Mily szívet emelő a keresztyén részére az az öröm, melyet Isten az Ő szentjeiben talál! Nem vehetünk észre magunkban semmi okot, amelynél fogva örömet találhatna bennünk.

Mi magunk sem találunk önmagunkon semmi kedvelni valót, mert gyakran kell sóhajtoznunk bűneink fölött.
Attól is kell tartanunk, hogy Isten gyermekei sem találhatnak bennünk valami nagy örömet, mert sokféle tökéletlenséget és balgatagságot észlelnek rajtunk úgyannyira, hogy inkább gyengeségeinken kénytelenek szomorkodni, mint erényeinknek örülni.

Teljes örömmel időzünk tehát e magasztos igazság, e fenséges titok mellett, hogy az Úr épp úgy örül nekünk, mint a vőlegény az ő jegyesének.
Sehol sem olvassuk, hogy az Úrnak kedve volna a felhő takarta hegyóriásokban vagy a ragyogó csillagokban, hanem azt olvassuk, hogy öröme van a föld lakóhelyein, és hogy jótetszése nyugszik az emberek fiain.

Sőt még azt sem találjuk megírva, hogy az angyalok betöltik lelkét gyönyörűséggel. Még egy Szeráf vagy Kérubról sem mondja sehol: „Ily módon szólítlak: gyönyörűségem”.
Mert az Úr gyönyörködni fog te benned. Hanem mindazt oly szegény, és elesett teremtménynek mondja, mint mi vagyunk, kiket a bűn megrontott és elpusztított, de kegyelme által ismét megmentettek, felmentettek és megdicsőíttettek.
Mily erős szavakkal fejezi ki népén való örömét! Ki gondolhatta volna valaha a Végtelen felől, hogy örömében hangos ujjongásban törhetne ki?
Mégis az van megírva: „Örülni fog neked, kegyelmes lesz hozzád, megbocsát és örvendezni fog benned”.

Mikor az Általa teremtett világot megtekintette, azt mondta: „Íme, igen jó”. De ha azokat tekinti meg, kiket Jézus vérrel szerzett, t.i. választottait, akkor úgy látszik, mintha a Végtelen nemes szíve nem tartóztathatná magát tovább, hanem kénytelen az öröm isteni felkiáltásával áradozni.
Nem kellene-e hálás válasszal viszonozni szeretetének ily csodálatos megerősítését és énekelni: „Örvendezek az Úrban és vigadok az én üdvösségemnek Istenében?”

„Hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek.” 
(2 Péter 1,4)

Az isteni természet részesévé lenni, nem azt jelenti: Istenné lenni. Ez lehetetlen. Isten lénye a teremtmény által el nem érhető. A teremtő és teremtmény között mindig kell maradni űrnek saját lényükre vonatkozólag. De miképpen az első Ádám Isten képére teremtetett, azonképpen mi a Szentlélek megújítása által, sokkal magasabb értelemben, újjászülettünk a Magasságos képére és részeseivé leszünk az isteni természetnek. Isten kegyelme folytán Istenhez hasonlítunk. „Isten a szeretet”, mi is szeretet leszünk. „Aki szeret, Istentől született az”. Isten az igazság. 

Mi szintén igazságossá leszünk és szeretjük, ami igaz. Isten jó, s minket is azzá tesz kegyelme által, úgy, hogy mi leszünk azok a boldogok, kiknek szívük tiszta és az Istent meglátják. 

De még több: az isteni természetnek még sokkal magasabb értelemben leszünk részeseivé. Igen, oly magasztos értelemben, amint csak felfoghatjuk azt, úgy, hogy majdnem magához az isteni tökéletességhez hasonlítunk. Avagy nem leszünk-e tagok Krisztus isteni Személyének testén? Igen, az a vér, mely a fejben kering, átjárja a tagokat is; és az az élet, mely Krisztust áthatja, áthatja népét is, mert „meghaltatok és a ti életetek elrejtetett Krisztussal az Istennél”. Igen, mintha ez még nem volna elég: el fogunk jegyeztetni Krisztussal. Isten eljegyzett minket Neki igazságban és ítéletben, kegyelemmel és irgalmassággal, és aki az Úrhoz köttetett, az egy lélek Ővele. Óh, titokteljes csoda! Óh, csodálatos titok! Szemünk látja ezt, de ki értheti meg? Egy Jézussal, annyira egy, hogy a vessző nincs szorosabban a szőlőtőkéhez kötve, mint mi a mi Urunkhoz, 

Megváltónkhoz és Megmentőnkhöz. Ha ennek szívből örvendhetünk, akkor gondoljuk meg, hogy az isteni természetben részesültek nagyságának és szent származásának meg kell nyilvánulni a másokkal való társalgásban s meg kell mutatniuk naponként szóban és tettben, hogy ők megmenekültek attól a romlástól, mely a világon uralkodik a mulandó kedvtelések által.

 „Lássátok, milyen szeretetet adott nékünk az Atya, tudniillik, hogy Isten fiainak hívattassunk!” 

Valakinek ilyen bizodalma van Őbenne, megtisztítja magát, miképpen az is tiszta. Óh, Urunk adj nekünk kegyelmet szentebb és istenibb életre!

„De más hajók is voltak vele.” - (Márk 4,36)

Jézus maga volt a tengernagy azon az éjszakán a tengeren. Az Ő jelenléte tartotta meg az egész utazó társaságot. Jézussal jó utazni, még ha egy kis hajóban történik is az. Ha Megváltónk társaságában szállunk vízre, nem számíthatunk jó időre, mert megrázhatja az erős vihar azt a járművet is, amely magát az Urat viszi és nem várhatjuk, hogy a habok enyhébben tajtékozzanak és tomboljanak csónakunk körül. Ha Jézussal utazunk, bele kell abba törődnünk, hogy mi is úgy utazunk, mint Ő maga. S ha a hullámok Neki hatalmasok, hatalmasok azok nekünk is. Csak viharon és hullámtorlódásokon át juthatunk szárazra, ebben Ő megelőzött minket.

Mikor Galilea sötét taván a szélvész átvonult, elsápadtak az arcok és aggódva remegett minden szív a hajótöréstől. Mikor minden emberi segítség haszontalannak bizonyult, akkor emelkedett fel a szunnyadó Megváltó és egyetlen szavával átváltoztatta a zivatar dühöngését szélcsendes, hangtalan nyugalommá. Ekkor megnyugodtak a hajócskák, a kíséretben lévők éppen úgy, mint az, amelyikben az Úr utazott. Jézus a tenger csillaga. S habár a tenger aggaszt, mindazáltal örömöt is hoz, mihelyst velünk van Jézus. Bár lenne Jézus szívünk horgonya, kormánya, világítótornya, mentőcsónakja és kikötője! Gyülekezete a tengernagyi hajó. Figyeljünk annak mozdulataira és örvendeztessük meg annak vezetőjét engedelmességünkkel. Ő maga a nagy egyesülő pont. 

Maradjunk mindig oltalma alatt. Figyeljünk jelzéseire, hajózzunk az Ő előrelátása szerint és ne féljünk, míg Őt láthatjuk. 

Az Ő kíséretében levő hajók közül egy sem szenved hajótörést. A tenger nagy Hőse minden bárkát jó állapotban fog bevonni a mennyei kikötőbe. Szedjük fel a horgonyt most hit által és hajózzunk ma Urunkkal a nyomorúság tengerén. Szél és habok nem fognak megkímélni, de Neki engedelmeskedni fognak. Akármilyen szélvész támadhat ellenünk kívülről, a hit belülről mindazáltal boldog nyugalmat érez. Ő mindig ott van a viharverte utazók között, örüljünk jelenlétén. 

Az Ő hajója elérte a mennyet, a mi bárkáink pedig követik Őt.

„Azután felment a hegyre, és magához szólította, akiket akart; és hozzá mentek.”(Márk 3, 13)

Jézus itt korlátlan hatalma és isteni felségjoga szerint választott.

A türelmetlen lelkek forrongnak és dühöngnek bár, hogy nem lesznek a legmagasabb kegyre méltatva, de te örülsz azon, drága lélek, hogy az Úr Jézus azokat hívja, akiket akar. 

Ha csak ajtónállónak fogad el házába, mégis elragadtatva köszönöm meg és magasztalom Őt kegyelméért, hogy megengedi nekem, hogy valami szolgálatot tegyek Neki. 

Krisztus szolgáinak hivatása felülről van. Az Úr Jézus a hegyen áll, magasan felülemelkedve e világon szentségben, komolyságban, szeretetben és hatalomban. 

Azoknak, akiket szólított, azoknak fel kellett hozzá menniük a hegyre. Törekedniük kellett Ő hozzá emelkedni azáltal, hogy Vele folytonos társaságban éljenek. 

Talán nem képesek magas címeket és tiszteletbeli állásokat elérni, vagy ragyogó tanultsággal kitüntetni magukat, de mint egykor Mózesnek, fel kell menniük Isten hegyére és a láthatatlan Istennel bizalmas érintkezést folytatni, különben soha sem lesznek arravalók, hogy a békesség evangéliumáról tanúskodjanak és azt hirdessék. 

Jézus a magányba vonult, hogy az Atyával való benső közösség által felüdítse magát: Nekünk is ebbe az isteni közösségbe kell jutnunk, ha áldás akarunk lenni embertársainkra. 

Nem csoda, ha az apostolok a lélek erejében jöttek alá a hegyről, hol Jézus közellétét háborítatlanul élvezhették. Törekedjünk ma az Istennel való közösség magaslatát megmászni, hogy alkalmassá legyünk ottan a nekünk osztályrészül jutott élethivatásra. Ne nézzük addig senkinek se ábrázatát, míg Jézus arcát meg nem leljük. A neki szentelt idő gazdag kamatot hoz. 

Ördögöket űzhetünk, csodákat tehetünk, ha Isten erejével felövezve szállunk alá a világba. 

De ezeket egyedül Krisztus adhatja nekünk. Nem ér semmit, ha az isteni küzdelemre vállalkozunk, de még fel nem szereltük magunkat isteni fegyverekkel. Jézust kell látnunk, az a fő dolog. 

Időzzünk a kegyelem trónjánál, mígnem kijelenti magát nekünk úgy, ahogyan e világnak nem jelentette meg, azután mondhatjuk teljes bizonyossággal: „Kik Vele együtt voltunk a szent hegyen”.

„Tőlem származik a te gyümölcsöd!” (Hóseás 14, 9)

A mi gyümölcsünk Istennél található a Vele való összeköttetésünkből kifolyólag.
Az ág gyümölcse egészen a gyökértől függ. Szakítsátok meg közöttük az összeköttetést, meghal az ág és nem terem több gyümölcsöt.
Krisztussal való összeköttetésünknek köszönhetjük csak, hogy gyümölcsözhetünk.
Valamennyi szőlőfürt először a gyökérben volt, a tőke törzsén áthatolva, a vessző nedvedényein átfolyt és látható fürtté képződött; de először a gyökérben volt. Így minden jócselekedet Krisztusban van először, majd azután válik rajtunk láthatóvá, mint gyümölcs. Óh, kedves lélek, becsüld nagyra a Krisztussal való magasztos összeköttetést, mert csak az lehet forrása mindannak a termékenységnek, amit magadnak remélhetsz. Ha nem volnál Krisztussal egyesülve, akkor bizonyára száraz ág lennél.

Gyümölcseink Istentől jönnek az isteni áldásokból kifolyólag. Ha a harmatcseppek az égből hullnak, ha a felhők felülről tekintenek alá és cseppfolyós gazdagságukat alá csepegtetik; ha a napfény duzzasztja a szőlőszemeket, akkor minden égi adomány ezt súgja és mondja a fának: „Tőlem származik a te gyümölcsöd!” A gyümölcs sokat köszön a gyökérnek - ami a gyümölcsözéshez szükséges - de sokat köszön a kívülről jövő befolyásoknak is. Mily sokat köszönünk mi Isten kegyelmes gondviselésének, amely által folyton gondoskodik felüdülésünkről, oktatásunkról, vigaszról, erőről és minden szükségünkről. Mindezeknek köszönhetjük tevékenységünket és erényeinket.

Gyümölcseink Istentől jönnek, rajtunk végzett bölcs munkája folytán is. A kertész éles kése elősegíti a fa gyümölcsözését, megtakarítja a termőágat, a fölösleges hajtást pedig eltávolítja. Így van ez nálad is kedves keresztyén, azzal az ápolással, melyben az Úr részesít. „Az én Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen.” Mivel tehát összes lelki gyümölcseink létrehozója Isten, adjunk Neki dicsőséget megváltásunkért, erényeink és üdvösségünkért.

„Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy dolgokat mondok néked, és megfoghatatlanokat, amelyeket nem tudsz.” (Jeremiás 33, 3)

Ezek a szavak az eredeti nyelvből különbözőképen fordíttatnak le. Egy fordítás így hangzik: „Nagy és magasztos dolgokat mutatok neked”. Egy másik: „Nagy és hihetetlen dolgokat hirdetek neked”. 

A keresztyén tapasztalataiban tényleg hihetetlen és különös dolgok fordulnak elő. 

A lelki élet összes fejleményei nem egykönnyen közelíthetők meg. Jóllehet az általános tapasztalatokat, a bűnbánat, hit, öröm és remény érzéseit a hívők családjának minden tagja élvezi, de létezik az elragadtatásnak, a társalgásnak, a Krisztussal való öntudatos közösségnek egy magasabb országa, mely korántsem képezi még a hívők általános lakóhelyét. 

Nem élvezzük mindnyájan Jánosnak azt az előjogát, hogy Jézus mellén nyugodhatnánk; sem Pálét, ki elragadtatott a harmadik égbe. 

Az isteni dolgok felől való tapasztalati tudománynak vannak olyan magaslatai, melyről a ravaszság sasszeme és a világi bölcsesség elméssége még sohasem bírt sejtelemmel, csak egyedül Isten vezethet oda fel. 

De az a tüzes szekér, amelyen bennünket odavisz és azok a tüzes lovak, melyek azt a szekeret húzzák, a komoly ima. A buzgó ima legyőzi a kegyelem Istenét. „Mikor erős volt, küzdött az Istennel. Küzdött az angyallal és legyőzte; sírt és könyörgött néki. Béthelben találta meg őt, és ott beszélt velünk.” A komoly ima a Kármel hegyére viszi a keresztyént és képessé teszi arra, hogy az eget befedezze az áldás felhőivel, a földet pedig a kegyelem áradatával. A komoly ima felviszi a keresztyént a Pizga hegyére és megmutatja neki az ígért örökséget; a Tábor hegyére emel és megdicsőít, mígnem hasonlók leszünk e világon az Úrnak ábrázatához. 

Ha a föld alkotta közönséges tapasztalatnál magasabb dolgokat akarsz elérni, nézz fel arra a sziklára, mely feletted magaslik és figyeld meg azt a kitartó ima ablakából hitszemeiddel. Ha a te részedről magad felől kinyitod az ablakot, a másik oldalon nem fog bezáródni.

„Mondjunk hát hő imát,
Mely Istenhez érjen,
Felhőkön átmenjen.”

„Az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon.”  (Filippi 2, 15)

A lámpást világításra használjuk. A keresztyén embernek olyan fényt kell terjeszteni életével, hogy senki se élhessen vele egy hétig sem anélkül, hogy az evangéliumot meg ne ismerné.
Beszéde és szavai olyanok legyenek, hogy mindenki, aki körülötte van, világosan felismerje, hogy mely lélek gyermeke és kinek szolgál, és hogy Jézus képét visszatükröződve lássák minden tettében.

A lámpásnak vezetni kell. Támogatásunkban kell részesíteni azokat, kik körülöttünk a sötétségben lakoznak. Eléjük kell tartanunk az életnek igéjét. A Megváltóhoz kell utasítanunk a bűnösöket és a fáradtakat az isteni nyughelyre. Némelyek gyakran olvassák a Szentírást, de nem tudják megérteni. Legyünk azonnal készek, mint Fülöp, az üdv után vágyókat az Isten Igéjének jelentősége felől oktatni, az üdvösség útját előttük megvilágítani és az istenfélő életet magasztalni. 

A lámpásnak óvni is kell. Szirteken és zátonyokon világítótornyokat állítanak fel. 

A keresztyéneknek tudniuk kell, hogy mindenütt e világon mindenféle hamis lámpások vannak, azért az igaz világosság annál szükségesebb. A sátán partszéli rablói mindig lesben állnak és bűnre csábítják az istenteleneket az élvezet csalogató ígéreteivel. 

Hamis fényt gyújtanak, de rajtunk áll, hogy minden veszélyeztető sziklára kitűzzük az igaz világosságot és mindenképen rámutassunk arra, hová vezetnek azok, hogy mentesek legyünk minden ember vérétől és fénylegyünk, mint lámpások e világon. 

A lámpás vigasztaló hatást is gyakorol, éppen úgy a keresztyének is. A keresztyén vigasztaló legyen, kedves szavakkal szájában és benső részvéttel szívében. Napfényt vigyen magával, ahol csak jár és boldogságot terjesszen maga körül, minden útjaiban.

„Mint a nap az égboltjáról,
Jó és rosszra hint sugarából,
Olyan légy te keresztyén!
Tanulj Krisztusként szeretni,
Ebben Hozzá hasonlítani,
Bármilyen a körülmény!”

„És mivel a sokaság miatt nem férkőzhettek azzal ő hozzá, megbontották ama háznak fedelét, ahol Ő volt, és rést törvén, leeresztették a nyoszolyát, amelyben a gutaütött feküdt.” (Márk 2, 4)

A hit talál találékony. A ház tele volt, az ajtóhoz vezető utat elzárta a sokaság, azonban a hit talált utat, amelyen az Úrhoz jutott és a gutaütött embert Hozzá vihette. Ha a megszokott eszközökkel nem tudjuk a bűnösöket oda vinni, ahol a Megváltó van, akkor rendkívüli eszközökhöz kell nyúlni.

Ahol sürgős a dolog, ott nem szabad veszélyek és kellemetlenségek miatt azt abbahagyni. 

Az Úr Jézus ott volt, hogy gyógyítson. Tehát legyen, ami lesz, a hit merészen megtesz mindent, hogy az ő szegény, gutaütött terhe bűnbocsánatot nyerjen. Óh, bár volna merész hitünk, hogy bátrabb bizalmunk lenne a Megváltóban. Bár ez terjedne el közöttünk! 

Akarunk-e ma olyan hitet szerezni, kedves lélek? De nem csak magunknak, hanem zarándoktársainknak is; és törekszünk-e ma valamilyen jócselekedetet véghezvinni, lelkeket menteni és az Urat dicsőíteni? 

A világ minduntalan újabb felfedezéseket tesz. A felfedezési szellem segítségére van a testies törekvésnek és vágyakozásnak. Nem fedezhet-e fel a hit is valami újabb eszközt az elvetettek megközelítésére, kik körülöttünk hevernek. Jézus jelenléte idézte elő azt a bátorságot, amely minden nehézséget diadalmasan legyőzött a gutaütöttet vivő négy emberben. 

Nincs-e most is közöttünk az Úr? Kerestük és szemléltük-e ma reggel az Ő arcát? Tapasztaltuk-e magunkon az Ő gyógyító hatalmát? Ha igen, akkor be az ajtón, ablakon és tetőn keresztül! 

Zúzzatok össze mindent, ami akadályoz. Munkálkodjatok, hogy a szegény, nyomorult lelkeket Jézushoz hozzátok. A lélek megmentéséhez mindazon eszköz beválik, melyet a hit és szeretet szemel ki igazságban arra nézve. 

Ha a testi éhség át tudja törni a kőfalat, a lélek utáni éhséget lehetetlen céljában feltartóztatni. 

Óh, Uram, tégy ügyessé minket, új eszközt feltalálni, hogy hogyan közelíthessük meg a szegény bűnbeteg embereket és adj bátorságot, hogy őket minden ellenálló akadályokon át Hozzád vihessük.

„Jaj nekem, hogy Mésekben bujdosom és a Kédár sátrai közt lakom!” (Zsoltárok 120, 5)

Mint keresztyénnek az istentelen világiak között kell élned és laknod, s nem sokat érsz vele, ha felkiáltasz: „Jaj nekem!” 

Az Úr Jézus nem imádkozott azért, hogy ki legyél véve e világ közül. Tehát amit Ő nem kért részedre, az után nem is kell vágyakoznod. Sokkal jobb, ha szembeszállsz a nehéz megpróbáltatásokkal Úrnak erejében és küzdelmeid által megdicsőíted Őt. 

Az ellenség mindig lesben áll, hogy járásodban hibát és fogyatkozást fedezzen fel. Azért légy valóban szent. Gondold meg, hogy minden szem rajtad függ és hogy tőled többet várnak el, mint más embertől. 

Törekedj arra, hogy ne szolgáltass alkalmat a megrovásra. Szóban és magaviseletben való őszinteséged legyen az az egyetlen szemrehányás, melyet neked tehetnek az emberek. 

Kényszerítsd ellenségeidet, mint Dániel, hogy azt mondják rólad: „Nem találhatunk ebben a Dánielben semmi okot, hanem ha valamit találunk Ő ellene az Ő Istenének törvényében”. 
Továbbá törekedj nemcsak állhatatosnak maradni, hanem áldásában működni is.
Talán azt gondolod: „ha kedvezőbb helyzetben volnék, úgy tehetnék szolgálatot az Úr ügyének, de ott, ahol most vagyok, nem tehetem a jót, melyet akarok”. 

De minél rosszabbak azok az emberek, akik között laksz és élsz, annál szükségesebb részükre intésed. Ha elferdült érzelműek annál szükségesebb, hogy őket útbaigazítsd, mivel elfordultak, annál inkább törekedned kell gőgös szívüket az igazsághoz fordítani.
Hol van az orvos helye, ha nem ott, ahol sok beteg van?
Hol nyer a harcos dicsőséget máshol, mint a harc leghevesebb tüzében?
S ha megfáradsz a bűnnel való küzdelemben, mellyel minden oldalról találkozol, gondold meg, hogy ezt a próbát valamennyi szentnek ki kellett állni. 

Ők sem mentek a mennybe puhára kipárnázott nyugágyakon, így nem várhatod te sem, hogy utazásodat kényelmesebbé teheted, mint ők.
Ők halálra adták magukat a harcmező halmain, s te sem fogsz koronát kapni, ha a nehéz harcot ki nem állod, mint a Jézus Krisztus jó vitéze.

 „Azért vigyázzatok, álljatok meg a hitben. 
Úgy cselekedjetek, mint férfiak, legyetek erősek.”
 „A hit által való nemes harcot harcold meg; ragaszkodj az örök élethez, melyre hívattattál is és nemes vallást tettél, sok bizonyságok előtt.”

„Akarom, tisztulj meg.” (Márk 1, 41)

Ősi sötétség borította kezdetben a földet, mikor elhangzott a Mindenható szava: 

„Legyen világosság!” és lett világosság. 

Az Úr Jézus szava sem kevésbé hatalmas és felséges, mint a hatalmas Istenség amaz ősrégi szava. 

A teremtéshez hasonlóan a megváltásnak is megvan a korlátlan hatalom erős igéje. 

Jézus szól és úgy lesz. A bélpoklosság nem tágított semmiféle gyógyszertől, de az Úr „akarom” szavára azonnal elröppent. Ez betegségnél nem volt semmiféle jel arra nézve, hogy a felgyógyulást remélni lehetett volna. A természet semmivel sem járult hozzá annak gyógyulásához, hanem a Megváltó egyetlen szava eszközölte a gyógyulást, még pedig azonnal és tartósan. 

A bűnös még sokkal nyomorultabb állapotban van, mint a bélpoklos. De csak tegyen úgy, mint az tett. Menjen Jézushoz, kérve Őt és „az Ő lábainál leborulván”. Használja azt a kicsiny hitet, amivel bír, ha nem is juthatna tovább e szavaknál: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem”. 

S akkor nem kell attól tartani, hogy könyörgése nem fog meghallgattatni. 

Az Úr Jézus mindenkit meggyógyít, aki Hozzá jön. Ő senkit sem vet ki. Ha e mai igével kapcsolatos elbeszélést olvassuk, alázatos megfigyelésünkre érdemes az, hogy az Úr Jézus a bélpoklost megérintette. Ez a tisztátalan megrontotta a törvény intézkedéseit, mivel házba ment. 

De az Úr Jézusnak esze ágában sem volt Őt azért megdorgálni, hanem maga is megrontotta a törvényt, hogy rajta segítsen. Helyzetet cserélt a bélpoklossal, mert mialatt azt megtisztította, magát annak megérintése által lévitailag tisztátalanná tette. 

S éppen így az Úr Jézus, ki bűntelen volt, bűnné lett miértünk, hogy mi legyünk Isten igazsága Ő benne. Óh, bár mindegyik szegény bűnös Jézushoz jönne és hinne helyettesítő művének erejében! Úgy azonnal érezné magán kegyelmes érintésének hatását. 

Ugyanaz a kéz, mely a kenyereket megszaporította, a süllyedő Pétert megtartotta, a mélyen megszomorodott szenteket fölbátorítja, a hívőket megkoronázza. 

Ugyanaz kéz megérint minden süllyedő bűnöst is és egyetlenegy szempillantás alatt megtisztítja azt. Jézus szeretete az üdv forrása. 

Ő szeret, édesget és üdít bennünket, megérint, hogy éljünk.

„Te, akit az én lelkem szeret.” - (Énekek éneke 1, 7)

Dicső dolog, ha olyan állapotban vagyunk, hogy minden „ha” vagy „de” nélkül mondhatjuk az Úr Jézusnak: „Te, kit az én lelkem szeret”. 

Némelyek csak annyit mondhatnak Jézusról: reméljük, hogy szeretjük Őt, hisszük, hogy szeretjük Őt. De ilyesmivel csak szegényes és felületes tapasztalat elégedhet meg. Senki se hagyjon a legkevésbé sem addig lelkének nyugtot, míg egy ily komoly, mély, életbevágó dologban teljes bizonyosságot nem szerez magának. Ne elégedjünk meg azzal a felületes reménységgel, hogy Jézus minket szeret, sem azzal az üres bizodalommal, hogy szeretjük Őt. 

Az ókor szentjei nem éltek ilyen határozatlan szavakkal: „de”, „ha”, „remélem”, „hiszem”, hanem őszintén és nyíltan beszéltek. „Tudom, kiben hiszek”, mondja Pál apostol. „Jól tudom, hogy az én Megváltóm él”, mondja Jób. Szerezz biztos tudomást Jézus iránt való szeretetedről és ne elégedj meg kevesebbel addig, míg teljes bizonyossággal mondhatod, hogy részed van őbenne. 

Bizonyságul szolgál az, „hogy a Szentlélek tanúbizonyságát nyered, és annak bélyegét hordod lelkeden hit által”.

A Krisztus iránti valódi szeretet minden esetben a Szentlélek műve, Ő hozza létre a szívben. 

E szeretetnek hatásos okozója a Szentlélek, de annak belső oka, hogy Jézust szeretjük, magában az Üdvözítőben van. Miért szeretjük Jézust? „Mert értünk odaadta magát.” 

Az Ő halála által nyertünk életet. Az Ő vére által jutottunk békéhez. Jóllehet gazdag volt, mégis szegénnyé lett értünk.

Miért szeretjük mi Jézust? Az Ő személyének kiválóságaiért. Szépségének csodálása, szeretetreméltó voltának elragadtatása és az Ő végtelen tökéletességének ismerete tölt el bennünket! 

Nagysága, jósága és kedves lénye egy ragyogó sugárrá olvadnak össze, mely a lelket elbájolja és a gyönyör oly tengerébe meríti, hogy így kell felkiáltania: „Igen, Ő kedves, mindenestől fogva kívánatos!” „Óh, boldog szeretet — oly szeretet, mely a szívet a selyemnél puhább kötelekkel kötözi meg és a gyémántnál keményebb béklyókkal.”

„A Simon anyósa pedig hideglelésben feküdt, és azonnal szóltak neki felőle.”
(Márk 1, 30)

Kellemesen érint bennünket ez a futólagos bepillantás a halász apostol családi életébe. Mindjárt látjuk itt, hogy a családi öröm és a családi gond nem akadály az evangéliumi tevékenység hű teljesítésében. Nem, sőt inkább azok jobban kioktatják az isteni üdvüzenet hirdetőit, mint akármilyen iskola vagy nevelés, mert alkalom kínálkozik részükre, hogy saját húsuk és csontjuk előtt tanúi legyenek az Úr kegyelmi munkájának. Babona és hitetlenség, az önalkotta szentség és a féktelen szabad gondolkozás elvethetik és kárhoztathatják a házasságot, mindannak dacára az igazi keresztyénség és a kedves családi élet kiválóan egybe illenek. Péter háza kétség nélkül egyszerű halászkunyhó volt, de a dicsőség Ura belépett oda, benne lakozott és csodát művelt ott. Ha könyvecskénk ma valamely szegényes hajlékban lesz olvasva, annak lakói bátorságot meríthetnek ebből az igéből, hogy a király Jézus társaságát keressék. Isten gyakrabban lakik a szegények kunyhóiban, mint a pompás palotákban. Az Úr Jézus megfigyeli földi otthonotokat és várakozik, hogyan és hol tanúsíthatna irántatok kegyelmet. Simon házába betért a betegség, halálos hideglelés döntötte betegágyba anyósát és mihelyt eljött Jézus, elbeszélték Neki a súlyos megpróbáltatást, aki azonnal a beteg ágyához sietett. Van-e beteg a ti házatokban? Akkor az Úr Jézus a legjobb orvos, menjetek rögtön Hozzá és mondjatok el Neki mindent. Ismertessétek meg Vele azonnal körülményeiteket. Övéinek egyikét illeti az, azért nem lehet Előtte közömbös. Figyeljétek meg, hogy a Megváltó a beteg asszonyt azonnal meggyógyította. Senki sem tud úgy gyógyítani, mint Ő. Persze arra nem számíthatunk, hogy az Úr azonnal elvesz minden betegséget szeretteinkről. De azt tudjuk, hogy a hívő ima sokkal hamarabb eszközli a beteg gyógyulását, mint az emberi művészet és tudomány. S ahol az ima nem teszi meg a remélt hatást, alázattal kell meghajolnunk Annak akarata előtt ki az életnek és halálnak Ura. Jézus szerető szíve vár és hallgat sóhajainkra, nyugodjunk meg tehát vidáman akaratában.

„Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután dicsőségbe fogadsz be engem.”
(Zsoltár 73, 24)

A zsoltáríró érezte, hogy Isten vezérletére nagy szüksége van. Szívének balgatagságát már régen megismerte, s hogy azáltal újból és újból félre ne legyen vezetve, elhatározta magát arra, hogy ettől fogva Isten tanácsa fogja őt vezetni és kormányozni. 

Belátásunknak hiányos ismerete egy nagy lépés a bölcsesség felé, kiváltképpen, ha ez arra szolgáltat alkalmat, hogy egészen az Úr bölcsességére bízzuk magunkat. Mert tudjuk határozottan, hogyha bár nem is vagyunk képesek azt mindig belátni, hogy részünkre az a legjobb és legbiztosabb, ha a mindent látó Istenben bízunk. „Te igazgatsz engem.” Ez a legfeltétlenebb bizalom dicső kifejezése. 

Dávid bizonyos volt afelől, hogy az Úr leereszkedő szeretetteljes művét iránta nem hagyja abba. 

Ez neked való ige, hívő lélek, csak bízz meg benne. Biztos lehetsz abban, hogy a te Istened tanácsadód és barátod akar lenni, igazgatni akar és minden útadat elkészíteni. 

Megírt igéjében ez afelől való biztosítás számodra már részben beteljesedett, mert a Szentírásban az Ő tanácsa van veled közölve. Boldogok vagyunk, ha mindig az Isten igéje a mi irányadónk és vezetőnk! Mit érne a tengerész delejtűje nélkül? És mit érne a keresztyén bibliája nélkül? 

Az a csalhatatlan térkép, az a tengeri térkép, melyen minden sekélyes hely meg van jelölve, amelyen a romlás zátonyától az üdv égi kikötőjéig minden út meg van adva és fel van jegyezve azáltal, aki jártas az egész tengeri úton. 

Áldott légy, óh, Isten, hogy Benned bízhatunk, és hogy bennünket vezetsz és vezetni akarsz mindvégig! Istennek ez életben való vezérlete mellett megfigyeli a zsoltáros előrelátó tekintetével a végül bekövetkező isteni elfogadtatást: „hogy azután a dicsőségbe fogadj be engemet.” 

Minő gondolat, kedves hívő lélek! Isten maga fog téged dicsőségébe fogadni - igen, téged. Tévelyegsz, mellékutakon bolyongsz és kóborolsz ide-oda, mindazáltal végre a dicsőségbe fog téged bevenni! Lásd, ez a te örökséged; üdítsd ma ezzel magad, s vegyenek bár nehézségek körül, menj e igének erejében egyenesen a dicsőség trónjához.