Izráel népe a pusztában folytonos változásoknak volt kitéve.Ha a tűzoszlop megállt, felütötték sátraikat, de már másnap, még napfelkelte előtt megszólalt a trombita, a szövetség ládáját előre vitték és a tüzes felhőoszlop jelezte az utat a hegység szorosain és ereszkedőin vagy pedig a puszta száraz homoksivatagjain. Alig jutottak egy kis pihenőhöz, máris felhangzott újból a felszólítás: „Keljetek fel, ez a föld nem nyugodalmatok helye, menjetek tovább Kánaán felé!” Soha sem maradt sokáig egy helyen. A források és a pálmafák sem tarthatták őket vissza. Mindazonáltal volt maradandó hazájuk az ő Istenükben, a felhőoszlopa volt hajlékuk és annak éjjeli lángja az ő tűzhelyük. Pihenés és nyugalom nélkül kellett helyről-helyre vándorolniuk folytonos változatosság között, soha sem volt idejük magukat kényelmesen berendezni, hogy azt mondhatták volna: „Mert biztosítva vagyunk, itt fogunk maradni. Mint a folyam úgy haladunk tova”, mondja Mózes, „de te, Uram Isten, oltalmunk vagy minden időben”.
A keresztyén ember Istennél nem ismer változást. Ő lehet ma gazdag és holnap szegény, lehet ma beteg, de holnap már egészséges; ma öröme és vigaszsága lehet, holnap azonban már félelem és szomorúság veheti körül; Istenhez való viszonyában azonban nem létezik változás.
Az Úr szeretett engem tegnap, tehát szeret ma is.
Változhatatlan pihenőhelyem a magasságos Isten.
Reményeim bár meghiúsulnak, várakozásaimban csalódom, az öröm bár elhervad, a gyilkoló ragya valamennyi virágomat tönkre teszi; azonban abból mégsem veszett el semmi, amit Istennél birtoklok. Ő az én biztos menhelyem, ahová bármikor menekülhetek. Zarándok vagyok e földön, de Istenben el vagyok rejtve és nála biztonságban lakom. Bujdosó vándor vagyok e világon, mindazáltal Istenben biztos menedékem van.
„Az Úr az én menedékem,
S e világban vigaszom!
Üdv és boldogság a részem,
Ha magam Neki adom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése